Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - (3)
7.

Kint az udvaron egy cséplőgép rostáján dolgoztunk. Forrón sütött a nap, a gépből mint valami döglött állatból kiolvadt a zsír és olaj s mi valósággal lubickoltunk a piszokban. Éreztük, hogy élünk. A mester korán reggel kijárt a szőlőbe, gazdátlanul s magunk emberségéből dolgoztunk. Józsi értett a munkához, mint egy segéd s a Szurok, egy nagy fekete fejű gyerek, meg én segítettünk neki.

Hosszú, kék nadrág volt rajtam s elveszett fejjel mászkáltam föl-le a nagy alkotmányban. Segíteni még alig tudtam valamit. Ismerkedtem a szerszámokkal és a gép újabb részeivel. Minden tetszett nekem, mert minden sima és kemény volt.

Bent a tűznél két öreg vastengelyt melegített a Rozsda. Ezekkel a rudakkal a lyukakból és gödrökből égettük ki a szemetet. Mikor a vas sötétvörös meleg lett, mint valami szörnyű fegyverrel átszaladt vele az udvaron, föladta Szuroknak, aki vad, kegyetlen nyomással szorította be a zsíros fa bordái közé.

Kék láng és maró fekete füst robbant föl előttünk.

Milyen messze voltam még attól, hogy mindezeket a szép dolgokat közvetlen érintkezéssel kiélvezzem. Az első pillanatban végigborzongott bennem a félelem, aztán emberesen megnyugodtam, kinyíltak a pórusaim, hogy minél inkább hozzám érhessenek a mozdulatok, a színek, a hangok és a szagok.

A gép összeépítésénél tartottunk. Kapargáltam, pucoltam, cipeltem a súlyos vasrészeket, fölnyújtottam őket a megszabott helyükre s a kerekek zökkenés nélkül lassan mozogni kezdtek s a rosták könnyen rázták magukat, üres tenyérrel boldogan zakatoltak.

Józsi a csapágyakat szerelte, Szurok bent ült a gép gyomrában s a dobfogakat csavargatta be egy lénia után katonasorban.

Néha már egészen együtt mozdult az alkotmány.

- Szurok vigyázz! - hallatszott a Józsi parancsoló kiáltása s a másik pillanatban egyet-kettőt fordultak a kerekek. Aztán azt mondta, - Mehet! - s a gép megállt s megint csak a szerszámok kopogása, a szerkezetek tologatása hallatszott.

Néha rövid kemény csattanás s utána üvöltésszerű elfojtott káromkodás a gép gyomrából. A dob egy-egy csavarjáról leugrott a kulcs s a sűrű acélfogak, mintha egyszerre megelevenedtek, elszabadultak volna, belemartak a Szurok félrecsúszott kezeibe. Hálátlan, komisz munka volt ez. Szurok ott guggolt a gép belsejében, a fogas acéldob előtt egészen gombóccá zsugorodtan. Nem volt helye, hogy megmozdulhasson s a fogakat irgalmatlanul meg kellett szorítani, mert hiszen éppen ez a része szenved legtöbbet a gépnek. A cséplés alatt ott áll az etető s ha egy fog munka közben kiesne: nemcsak a gépet, hanem az etető embert is összetörné.

- Szurok vigyázz! - hangzott a Józsi kiáltása.

A gép mozdult.

És egyszerre mintha valakire rászakadt volna a világ.

Szurok rekedt fahangja fájdalmasan felordított.

A műhelyből ijedt szemekkel előszaladtak az inasok, a konyhaajtóban sereg gyerek között már ott állt a mesterné.

A gép megállt. Józsi mint valami lelkes tűzoltó már fönt dolgozott a dobnál.

- Uram isten mit csináltok! Mari, Mari, hol vagy te elátkozott.

Józsi kihúzta a gépből a Szurkot, mint valami mocskos nehéz rongytömeget. Nem tudott a lábára állni. Jobb kezéből ömlött a friss vér.

Mari kuszáltan félig mezítláb szaladt elő az árnyékszékből.

- Vizet! - kiabáltak. - Vizet! Rongyot!

Mindenki esztelenül futkosott.

A kis padot kihozták az udvarra s a vérző gyereket ráfektették.

Mari érző szeretettel mosogatta a beteg karját.

Lassan magához tért, mészfehér arca ránk mosolyodott.

- Fáj? - kérdezte az asszony és megsimogatta a nagy maszatos fejét. - Mit csináltál, az isten áldjon meg! Fáj még?

- A dob bekapta - mondta a Szurok lassan mintha álmos lett volna és mégis felült és leereszkedett a földre. - Jó hogy el nem törte. Jó hogy el nem törte. - Szinte értelmetlenül és hosszan motyogott.

Mari még mindig dolgozott vele.

Láttuk, hogy a jobb alsó karjából hiányzik egy darab hús, a kezefeje pedig mind össze-vissza van karmolva.

A csoportban a legtávolabb álltam, hol a siránkozó betegre, hol a körülötte álldogáló emberekre néztem. Szerettem volna valami kis pontot fogni, ahol az egész véres dolog egészségesen elnyughasson.

Az egyik inas rohant be a műhelybe, bolondul ellökött maga elől.

Nekiugrottam. Visszalökött s aztán még egyszer és mindenről megfeledkezetten összeakasztódtunk.

- Verjétek szét azokat az ördögöket! - kiabálta az asszony. - Annyi emberség sincs bennetek, hogy legalább most nyughatnátok!

Szétkergetett bennünket s mint valami átkozott betolakodottra ütötte rám mindenki a maga ütését.

Mari nagy-nagy fehér rongyok alá bekötötte a Szurok kezét s aztán kettőnket elküldtek vele, hogy kísérjük haza.

Minden rendben volt.

- Dologra! Dologra! - kiabálta az asszony. Megvárta míg valamennyien visszaállnak a munkájukhoz, aztán összeszedte gyermekeit és ő is visszament a lakásba.

Útközben vigasztalni próbáltam a Szurkot, a másik vigyorogva leintett:

- Eridj te szamár! Hiszen nincs ennek semmi baja. Az a kis lyuk. Csak nekem hajítana le az öreg isten egy olyat. Talán két hónapig se kell neki bejönni!

S a tántorgó Szurok is nevetett.

- Csak ne fájna úgy a büdös! Van két idegen purclim, most legalább összehozom őket.

A másik belém lökött:

- De ne ám, hogy elmondd az öregnek, amit most beszélünk!

- Ha kérdez valamit, akkor azt mondd, hogy alig tudtam hazamenni.

- De mit szól majd a szegény anyád?

- Hát mit szólna. Van valami szólni valója? Ezért a kis vacakért! Ha jól megy, akkor legalább ki tudok csalni tőle pár krajcárt búzára. Alig van már valami eledelem. Mindig zabot vessen neki az ember?

- Az én galambjaimat már láttad? - kérdeztem most már én is egészen új vágányokról.

- Persze! - a fekete hímet is mi húztuk le a tetőről.

- No azzal az öreggel nem sokat értetek. De nálam maradt érte a te két téglás törököd.

- Az anyád krisztusát! A téglásomat te fogtad le.

Megfeledkezett a beteg karjáról, rám akarta vetni magát, de szisszenve visszacsuklott.

- No várj csak, ezért még megfizetsz! Hogy sajnáltam azokat a gyöngyszemű téglásokat. Mindjárt beverem az orrod!

- Te lőtted le először az én feketémet, hát csak én is lefoghattam a te téglásaidat! De ha akarod, műhely után elmegyek hozzátok, aztán cserélhetünk valamit.

Megegyeztünk s a kapu előtt pajtáskodón kezetfogtunk.

- Szervusz Szurok koma!

- Szervusz az anyádat, de estére begyere, mert akkor leütöm a derekad a téglásokért!

A másik inas egy halfejű parasztgyerek volt, nem érdekelték a galambok.

- Ennek jól jött ez a kis lyuk! - hajtogatta fáradhatatlanul. - Az ilyen mulyának mindig szerencséje van.

- Én nem egészen értelek titeket - mondtam. - Hát miért lettél akkor inas, ha nincs hozzá kedved.

- Hej de förtelmes buta vagy te. Meglátszik rajtad, hogy gimnazista voltál! Akart a nyavalya inas lenni! Hát mi vagyok én, félbolond? De arról aztán még sem tehettem, hogy azzá lettem. Mi a kutyafittyet tanultatok abban az iskolában, ha még azt se tudod, hogy, ha az embert jól oldalba üti az apja, rögvest az lesz belőle, amit az öreg kóró akar!

- Én inas akartam lenni és az is lettem!

- Hát meg is látszik rajtad. Valakiből urat akarjanak csinálni, ő meg elmenjen inasnak. Jól el kellene mindig verni, ha ez az élet neked annyira tetszik. Ha már választhattam volna, akkor bizonyosan a cigányok közé mentem volna. Az ember hordja utánuk a hegedűt és egész nap nem kell semmit sem dolgozni. Én azt mondom, dolgozzon a marha, de nem én!

- Ne beszélj! Dolgozni azt kell, mi lenne a világból, ha senki nem dolgozna.

- Mondom én, hogy senki ne dolgozzon? Csak nekem ne kelljen dolgozni, én csak ezt mondom.

- Buta paraszt vagy!

- Az anyád térde!

- A tiéd! Ki vagy te?

- Hallgass, mert benyomom a fejed abba a kőbe!

Úgy láttam, hogy készül nekemugrani.

- Huj te halfejű!

Hirtelen szemen köptem s aztán ordítva szaladni kezdtem.

A másik utánam föl a várdombon a piac felé.

Már csak kevés ember volt a téren, néhány zöldséges kofa üldögélt a kosarai között.

A halfejű nem kergetett tovább. Elmaradt tőlem, lassan oda oldalgott a kofák közé. - Lopni akar - gondoltam és szerettem volna mellette lenni. Nem emlékszem rá, hogy életemben valamit loptam volna s most még annyi bátorságom sem volt, hogy a tolvajkodó másik közelébe álljak. Eszembe jutott a műhely, ahol már biztosan vártak ránk a többiek. Ha egyedül lettem volna, biztosan siettem volna befelé, mint a birka az akolba, de a másik inas jelenléte engem is visszatartott. - Hadd várjanak - gondoltam - ha nincs más dolguk, hát várjanak. - Lustán a nagy szálló kapuja elé ültem. A fekete bernáthegyi kutya kint feküdt a járdán, hempergőn játszani kezdtünk.

Minden egyébről megfeledkeztem már, mikor valaki hátulról a hajamba kapaszkodott.

- Gyere már, késő van! - mondta röhögve a másik s valami nagy púppal a keblében.

- Loptál? - kérdeztem.

- Nesze rágj! - mondta s egy nagy vörösrépát lóbált a szemem elé. - Nem az a fontos, hogy hogyan jut hozzá az ember. Zabálni csak kell!

- A répa az jó és igazad van, akinek nem tetszik ne nézzen ránk!

Nagyon jóban voltunk. A szánk pukkanásig tele volt s csak lassú csoszogó lépésekkel ballagtunk vissza a műhely felé.