Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám · / · Schöpflin Aladár: A Magyar irodalom a huszadik században

Schöpflin Aladár: A Magyar irodalom a huszadik században
III.

Már az eddig vázolt időben megmutatkozott és az irodalomban is tükröződik a magyar élet formáinak és tartalmának nagy változása. A régi Magyarország primitív agrár-berendezkedése helyébe lépett egy modern gazdasági és társadalmi szervezetű állam, a maga komplikált - speciálisan Magyarországon nagyon is komplikált - alkotmányos és közigazgatási intézményeivel, napról-napra jobban kifejlődő iparával és kereskedelmével, a modern nyugati színvonalat mindjobban megközelítő mezőgazdaságával. A nyárspolgárias kisvárosok helyében modern nagyvárosi élet sarjadzott ki, a főváros, Budapest szinte szemlátomást nőtt meg, az amerikai városok hirtelen növekvésére emlékeztető gyorsasággal, az európai világvárosok versenytársává, az európai nagyvárosi típus legszélsőbb keleti példányává. Új néposztályok keletkeztek: az egyre nagyobbra dagadó tisztviselő osztály, mely a régi nemesség birtoktalanná vált ivadékaiból, a régi városi német polgárság megmagyarosodott fiaiból, az alsóbb néposztályok, parasztság, kisiparosság ambiciózusabb és kultúrképesebb elemeiből amalgamizálódott össze meglepően egységes lelki képet mutató tömbbé a nagyobbára zsidó eredetű kereskedőosztály, a maga nagy és kis üzleti vállalataival, bankjaival, ipari üzemeivel, ezek felvirágzásának megfelelő gazdasági helyzetével és egyre fokozódó kultúrigényeivel, a számra és súlyra napról-napra szaporodó ipari munkásság, amely számánál, szervezettségénél, értelmiségénél fogva mind hangosabban követelt magának részt a közdolgok intézéséből. Új embertípusok bukkantak fel az új életformák között, a régiek is kénytelenek voltak hozzáalakulni az új életviszonyokhoz. A falusi birtokos nemes sem élhetett meg már a régi patriarchális formák között, újfajta gazdálkodásra kellett berendezkednie, új kulturális és fényűzési igényei támadtak, az élet új lehetőségeivel ismerkedett meg. A legmozdulatlanabb ősi réteg, a parasztság is megmozdult, proletarizálódó elemeiből egész rajokat bocsátott a városokba, ezek viszont visszahatottak rá és új perspektívákba tágították szűk horizontját. Új társadalmi, erkölcsi és érzelmi komplikációk keletkeztek, új lehetőségek tárultak fel az emberek szeme előtt, ősi, örökérvényűnek tartott életformák avultak el és újak keletkeztek a helyükbe. Mindez nyugtalan, ideges lelkiállapotot eredményezett az egész társadalomban, amely kiütközött a politikai élet egyre fokozódó ingerültségében, a politikai fegyelem lazulásában, amely egyelőre ugyan az évszázados politikai ellentét - az Ausztriával való közösség elleni harc és az azzal való megalkuvás - jelszavai köré csoportosította pártküzdelmeit, de évről-évre jobban éreztette a politikai intézmények új integrálódásának szükségességét.

A gyors átalakulás fájdalmai és izgalmai nem váltak még azonnal tudatossá. A múlt század utolsó évtizedének emberei még csak a nemzet megerősödését, számbeli gyarapodását, civilizálódását látták a szemük láttára, az ő közreműködésükkel végbemenő változásban és büszkén néztek az új eredményekre, a nemzet életerejének bizonyítékát látták bennük. 1896, Magyarország fennállásának ezredéves ünnepe, a nemzeti erő- és biztonságérzet, a történelmi dicsőség és a jövőbe vetett hit ünnepe volt. Az egész ország visszhangzott a hazafias ódák harangszavától, a történelmi reminiscenciák lendületes tirádáitól és egy új ezredévben való bizakodástól. Csak kevesen érezték még ekkor a talaj mélyebb rétegeiben meginduló rengést.

A század fordulója sok tekintetben választóvonal a régi és a megújult Magyarország között. A huszadik század első tizedében jutottak az elmék a nagy változás öntudatára. A konzervatív elemek megdöbbentek tőle, védekezésre fegyverkeztek ellene, keményebben fogták kezükbe a politikai hatalom még mindig rendelkezésükre álló eszközeit, élesebb, az élet nem-politikai területeire is kiterjedő állást foglaltak mindazzal szemben, ami céljaiknak és aspirációiknak nem felelt meg. A 19. század végének joviális liberalizmusa merevebb és szigorúbb arcvonásokat öltött. A birtokon belül védekező konzervatizmussal szemben egyre hevesebb ostromot folytattak a nyugtalan, ellenzéki elemek, eredetileg soviniszta-nemzeti jelszavaik mellett egyre szélesebb tért engedtek a modern szociális jelszavaknak s lassanként magukhoz vonták a meglévő társadalmi és politikai szervezetekbe beilleszkedni nem tudó radikális elemeket és a politikai jogokból kizárt szociáldemokrata munkásságot. Az előző évtized nyugodt, alapszínezetében optimista savoir-vivre-je helyében mindenütt nyugtalanság, aggodalom, ideges türelmetlenség vett erőt a lelkeken, a régihez való merev ragaszkodás és az újra való heves sóvárgás két pólusa között megingott a társadalom egyensúlya és kimozdult megszokott lelkiállapotából az egyes ember is. Egy olyan társadalom képe volt ez, amely most indult el új integrálódás felé.

Ennek a napról-napra fokozódó belső feszültségnek volt a manométere az az új irodalom, amely a század első éveivel lépett fel, új jelentékeny tehetségekkel, új mondanivalókkal és új formakereséssel. Egy fiatal nemzedék kért helyet az irodalomban, kiváló tehetségek egész sora, akik már az átalakult kor levegőjében nevelkedtek, ennek a nyugtalansága élt bennük és új eszméi szerint próbálták újra fogalmazni az ember nagy kérdéseit és a magyar ember speciális problémáit. Egy az előzőnél izgatottabb kor nemzedéke volt, tehát izgatottabb volt az irodalom is, amelyet produkált, tartalomban és formában merészebb, a polgári életformától messzebb elrugaszkodó, a modern ember meghasonlásaitól közvetlenebbül érintett, az élet és különösen a magyar élet kritikájában messzebb merészkedő, a dolgokat mélyebben és nyugtalanabbul megragadó. Nyugat-európai filozófiai és irodalmi áramlatok, melyeknek mindig erős hatása volt a magyar eszmék és művészi törekvések fejlődésére, ebben a korban különös erővel hatoltak be a magyar határon, a fiatal írókat különösen pályájuk első kezdeteiben fascinálták, ösztönzést, bátorítást nyújtottak nekik, a nyugati irodalmi formák magyar egyenértékeseinek megalkotására buzdították őket. A magyar irodalom a 18. század vége óta mindig - ha több-kevesebb késedelemmel is - együtt haladt az európai irodalmak általános sodrával, most ez az együtt-haladás intenzívebb lett. A 19. század közepe óta az irodalom egész Európában mindenütt egyre jobban az eszmék balszárnyára került, ma a vezető írók mindenütt többé-kevésbé éles kritikai állásponton állnak a társadalom meglévő berendezkedéseivel, a konvencionális erkölcs intézményeivel, az uralkodó osztályok világfelfogásával és érdek-szövevényével szemben. Ez a balfelé orientálódás minden következésével végrehajtódott a magyar irodalomban is, de itt sokkal inkább novum volt, mint bárhol másutt és sokkal erősebb ellenhatást keltett. Párhuzamosan haladt a politika baloldali irányaival s ezért a közvélemény túlnyomó konzervatív része kelleténél nagyobb mértékben is azonosította ezekkel. Ez az egész baloldali eszmekör meglepőnek, újnak és idegenszerűnek tűnt fel az ortodox konzervatív-nacionalista szellemben nevelt magyar intelligencia előtt, amelynek műveltségéből csaknem teljesen hiányzott a szociális gondolatmenet iránti érdeklődés és amelynek irodalmi ízlését még mindig erősen igézetében tartotta a Petőfi-Arany-Jókai-féle romantikus beidegzettségű tradíció. Az író társadalmi típusa is megváltozott. A közönség legnagyobb része azokból a fogalmakból, melyeket az iskolai irodalomtanításból hozott magával, megalkotta magának az író egy tipikus képét, azért az íróét, aki komoly közéleti ember, erényekben gazdag hazafi, nemes mértéktartással megválogatott eszméket és érzéseket hirdet s mindig bizonyos pátosszal, egy kicsit a saját emlékszobrának pózában áll az emberek előtt. E helyett a szép és tiszteletreméltó típus-kép helyett most egy új lépett életbe, az író, aki egy külön, saját életformák között berendezkedett társadalmi csoport tagja, éles kritikával, haraggal és gúnnyal áll szemben a fennálló intézményekkel, külön véleményt képvisel a nagy többséget jelentő közvéleménnyel szemben, válogatás nélkül tárja ki lelkivilágát, teljes közvetlenséggel, fenntartások nélkül, életformái nyugtalanok, a bohęme felé hajlók, egész valója eltér, sőt szándékos ellentétet is keres az átlagos bourgeois-életformákkal.

Mindez kezdettől fogva erős ellenkezést váltott ki a közvélemény konzervatív többségénél. Az új irodalmat és annak főbb képviselőit idegenszerűnek, a konzervatizmusnak azzal a természetes hajlandóságával, melynél fogva szereti önmagát azonosítani a nemzetivel, magyartalannak is bélyegezték. Az új stíltörekvések, a nyelvi és verstechnikai formák új felhasználási kísérletei épp olyan megütődést keltettek, mint az új mondanivalók. Heves vita indult meg az új nemzedék irodalmi törekvései körül, a konzervatizmus összes orgánumai támadásba mentek ellene, a hivatalos és félhivatalos jellegű irodalmi szervezetek szószékeiről folyt ellenük a harc, amely nem mindig maradt meg az eszmék harcának ideális fegyvereinél, hanem latba vetette a hatalmi eszközöket is. Az új mozgalom emberei a maguk fiatalos temperamentumával fogadták a támadást, ellentámadásokkal feleltek rá, olyan irodalmi vitától volt hangos az ország, amilyen még sohasem volt magyar földön. Megvoltak ennek a harcnak a jó eredményei is: a fiatal írók előtt öntudatosabbá tette saját törekvéseiket, az ellentmondás erejénél fogva erősebb lendületre kényszerítette őket a közös támadás elleni közös védekezésben, kifejlesztette bennük a temperamentumok, művészi és stíltörekvések minden különbözőségén túl az összetartozás érzését, fokozta munkájuk intenzitását. Hogy egy ellenséges világ közepette sem szűkültek össze irodalmi klikké, sem pedig korlátolt irodalmi szektává, ezt annak köszönheti, hogy valamennyien, különösen vezető embereik, pregnáns egyéniségek voltak, a közönség nagy része pedig, elsősorban az irodalmilag fejlettebb ízlésűek, a segítségükre siettek és érdeklődésükkel támogatták törekvéseiket.

Ez az új mozgalom nem volt azért minden előzmény nélküli. Már a 19. század második felében is hangzott el különvélemény az akkor uralkodó esztétikai felfogás és a közérvényűnek elfogadott életnézet ellen. Petőfi és Arany János ifjabb kortársa, Vajda János komor levegőjű, zord melódiájú és tragikusan szenvedélyes lírájában megpróbálta kifejezni a modern ember lelki meghasonlását, az izzó érzéki szenvedélyt, a pesszimista filozófiát s a közvélekedéssel szemben hangsúlyozott különvélemény heretikus szellemét. A nyolcvanas években Reviczky Gyula, a korabeli német irodalom kedélyállapotának hatása alatt a pesszimizmus schopenhaueri értelmezését próbálta lírailag értékesíteni, a vele egykorú és hozzá hasonlóan tragikus sorsú Komjáthy Jenő a panteisztikus lelkiállapot költői formulázását kereste. A kilencvenes években Kiss József hetilapja, a Hét körül csoportosult egy kis irodalmi csoport, amely új mondanivalók új poétikai formák szerinti formulázását próbálgatta. Ebbe a csoportba tartoztak a már említettek közül Ambrus Zoltán, Kóbor Tamás, Makai Emil. Egy-két lírikus, mint Szilágyi Géza és Bródy Miksa az úgynevezett dekadens hangot ütötte meg. Legerősebb lírai tehetség ezek közül Heltai Jenő, akiről itt kell megemlékeznünk, mert pályájának java része és legérettebb termése már a huszadik században, az ekkor fellépett új nemzedék törekvéseivel kapcsolatban került aratásra. Heltai a francia sanzon és a magyar népdal hangjait sajátságosan összekapcsoló lírával kezdte, amely pontosan kifejezte az akkori fiatalság kedélyhangulatát és mintegy zenei paralleláját adta az akkor gamin-korát élő nagyvárosi Budapest levegőjének. A sanzonok graciózus hangja lassanként elmélyült, a múló fiatalsággal együtt, rezignált, melankolikus életfilozófiává, amelybe az irónia erős hangjai elegyednek. Ez az ironikus életbölcsesség az az újság, amit Heltai a magyar irodalomba hozott, ezenkívül pedig a lehiggadt elmésség szeretetreméltó adománya. A gesztusa szerény és halk, a formák, amelyek között megjelenik, egyszerűek, választékosak és elegánsak, a mosolya mögött diszkrét, fájdalmas grimasz rejtőzik. A fiatalság elmúlásának melankóliája adja legmelegebb hangjait. Ez az alaphangulata novelláinak és vígjátékainak is, melyeknek jellemző témái a férfi kiszolgáltatottsága az asszonyi ravaszsággal és hűtlenséggel szemben, a konvencionális erkölcs hazugságai, a szenvedéseit könnyelmű életnézet borával locsolgató bohémség, jellemző alakja a jószívű kokott, akin a polgári erkölcs elvi fenntartásaival élősködik a nagyszámú család. Kifejezési formái a végletekig egyszerűek, minden stílus-mesterkedés nélküliek, attitűdjéből hiányzik minden osztentáció. Egyéniség, anélkül, hogy az akarna lenni.

Heltainak életkorra és indulásra egyaránt kortársa Ignotus. Ő is A Hét köréből indult. Nagyon sok szempontú publicista, akinek politikai gondolkodása sok tekintetben megelőzte a magyar politikai és társadalmi fejlődést. Széles átfogású elmélkedő, gondolatvilága éppen szempontjainak sokaságánál fogva egységes, pozitív világnézetté nehezen összefoglalható szkepticizmusban hangzik ki. Minden szépséget élvezni tudó kritikus, akit éppen előkelő eklekticizmusa vonz az új lehetőségeket, új lelki gyönyöröket kínáló modern mozgalmak felé. Ezek mellett aztán mindvégig kitart, belőle, a kilencvenes évek gyermekéből lesz a huszadik századi új mozgalom legerőteljesebb polemikusa, dialektikai vezére a konzervatizmussal vívott vitáiban. Művész, journalista, agitátor és esztéta egy személyben. E mellett pedig költő, a dekadens lelkiállapot megszólaltatója a magyar lírában. Nem nagyszámú, de finom és mély versei mutatják meg egyéniségének magvát, melyet publicisztikai munkája sokszor eltakart, a nagyon erős szellemi életet élő ember fájdalmas meghasonlását önmagával és a világgal, az intellektuálisan ellenőrzött s éppen tudatosságában új szenvedések csíráit rejtő érzés mély melankóliáját, az érzékek és a bíráló ész kiegyenlíthetetlen vitájának kínjait. E fölött a líra fölött pedig ott lebeg a világban és az emberi lényegben való gyönyörködés finom párája s az az esztéta gyönyörködés, melyet a szenvedő művészben a szenvedése hiánytalan kifejezésére való képesség kelt. Mert a maga külön kis világát Ignotus olyan teljesen fejezte ki verseiben s a forma olyan eleganciájával, mint a magyar költészetben nagyon kevesen.

Ignotus lett a főszerkesztője annak az orgánumnak, amely gyűjtőedénye volt az új mozgalom eredményeinek. Néhány fiatal társával 1908-ban folyóiratot alapított Nyugat címmel s rövid idő alatt e folyóirat köré csoportosultak a fiatalság jóformán összes tehetségei. Kötött esztétikai vagy politikai programja nem volt, a tehetség és szabadság jelszavát tűzte ki programjául s szerkesztési elvül azt hirdette, hogy szabad kifutó teret akar engedni minden tehetségnek, világnézetre vagy stílusra való tekintet nélkül. S valóban, mint az alábbiakból ki is fog derülni, a legkülönbözőbb egyéniségek gyűltek a folyóirat köré, akiket bajos volna akár a világfelfogás, akár a stílus-princípium dolgában közös nevezőre hozni. Ami mégis bizonyos tekintetben homogén csoporttá tette a Nyugat munkatársait, az alig volt más, mint az önmaguk szabad és korlátlan kifejezésére, egyéni stílus-elveik és világfelfogásuk minél teljesebb kialakítására való törekvés, nem utolsó sorban pedig a konzervatív ellenállással való harcban kifejlődött bajtársias szellem.

A "Nyugat" körül zajlottak most le a leghevesebb küzdelmek. Az évek folyamán az ellene hangoztatott vádak sztereotip formába merevedtek s a polémiákban újra meg újra ismétlődtek. A nemzeti hagyománytól való elidegenedés, a múlt iránti pietás hiánya, nyugateurópai példaképek utánzása, a magyarság eszmevilágától való idegenség, az erkölcsi szabadosság kultusza, a politikai radikalizmus irodalmi alátámasztása - ezek a főbb vádpontok, melyek a Nyugat és köre ellen újra meg újra ismétlődtek. A konzervatív polémia sokkal inkább politikai, mint irodalmi argumentációra támaszkodott - az uralkodó hatalmi szervezetek érezték, hogy az új mozgalom az irodalmi front részéről veszélyezteti politikai és társadalmi érdekeit, viszont az új írók javarészének művészi tehetségét bajos lett volna megtagadni s ezért polémiájuk erejét főleg arra koncentrálták, hogy az irodalmi mozgalmat politikai és társadalmi szempontból igyekeztek veszedelmesnek feltüntetni. És ez sok tekintetben sikerült is. A magyar közvélemény túlnyomó része akkor még, a háború előtt, teljesen tájékozatlan volt a modern szociális mozgalmak eszmei tartalma és súlya dolgában - a helyzet még ma sem változott lényegesen, sőt bizonyos tekintetben rosszabbodott az 1919-i bolsevista kaland miatt az intelligens középosztályban keletkezett ellenforradalmi, szocialista-ellenes közhangulat révén - a radikális eszmemenet még kevesebb megértéssel találkozott, mert nem volt igazi talaja a társadalom egyetlen szélesebb rétegében sem. A közvélemény nagy része már azt is, hogy a Nyugat és írói köre a szocialista vagy radikális életnézettel való szimpátiával gyanúsítható, elegendőnek tartotta arra, hogy elforduljon tőlük. Ezenfelül a magyar olvasóközönség ízlésében még mindig sok volt a romantikus maradvány, az irodalmat csak kevesen, a legműveltebbek tudták másképp értékelni, mint a kellemes szórakozás eszközét, az új írók pedig nagyon is messze estek a romantikától s formában is sokkal jobban próbára tették olvasóik fogékonyságát, semhogy mindjárt tömegek sorakozhattak volna köréjük. Ezért a politikai, társadalmi és közízlésbeli akadályok egész szövevényét kellett leküzdeniök, míg utat tudtak törni maguknak a szélesebb körű nyilvánosság felé. Az ellenállás bennük is bizonyos reakciót szült, kivált a hevesebb temperamentumúak közülük annál erősebben igyekeztek hangsúlyozni a közvéleménnyel szemben való ellenvéleményüket, annál élesebben domborították ki egyéniségüknek és törekvésüknek azokat az elemeit, amelyek leginkább provokálták az ellentmondást. Mindez okoknál fogva az a veszedelem fenyegette őket, hogy beszorulnak a szektáriusság szűk körű állapotába vagy pedig egy vértelen esztétaságba és elvesztik a való élettel való kapcsolatot. Szerencsére vezető embereik olyan súlyos egyéniségek voltak, hogy át tudtak törni minden ellenálláson, magukhoz tudták ragadni a közönség irodalmilag fogékonyabb rétegeit, főleg a konzervatív ízlésbe még egészen be nem tokosodott fiatalságot. Aki fiatal ember a legutóbb lefolyt negyedszázad alatt írói becsvággyal és tehetséggel az irodalomban helyet kért magának, az alig egynéhány kivétellel mind a Nyugat köréhez igyekezett csatlakozni s a közönség figyelme is egyre jobban az új mozgalom tehetsége felé fordult. Nagy nehézségek leküzdésével, de a mozgalom sikerre jutott, ma a Nyugat és írói köre tagadhatatlanul a magyar irodalom élet élén jár.

A dolgok természetéből folyik, hogy a legnagyobb ellenhatást ennek a körnek a legnagyobb tehetsége, és legpregnánsabban fejlődött egyénisége, Ady Endre, a lírikus keltette fel. Már első fellépése maga ellen zúdította az emberek nagy részét, később pedig egy szüntelen, heves és nem is mindig lojális fegyverekkel vívott polémia pergőtüzében állt, amely még most halála után sem ért véget. Ő pedig állta a harcot, mert harcos természet volt, képességeit felfokozta az ellenállás, egyéniségét egyre teljesebb kifejtette. Súlya éppen a polémiák révén egyre nőtt, az ellene intézett sok támadás a közfigyelem középpontjába tette ki személyét. Volt idő, amikor Ady és költészete volt a különben mérsékelt irodalmi érdeklődésű magyar társaságokban a legfőbb vita-tárgy, Ady eleinte csekély-számú híveinek nehéz dolguk volt, ha ez a minőségük a társaságukban köztudomásra jutott. A vitatkozók nem vették észre, hogy a vitatkozásuk is bizonyíték amellett, hogy Ady rendkívüli egyéniség, aki állásfoglalásra kényszerít maga ellen vagy maga mellett mindenkit.

Ady tiszta magyar vér, abból a falusi kurtanemességből való, amely talán az összes rétegek közül legkeveretlenebbül őrizte meg a magyar lélek ősi típus-képét. De ez a kurtanemesség egyúttal a legnyugtalanabb elem is volt, a magyar történelem folyamán mindig ott látjuk a mindenkori létező állapotok ellenzékében s minden forradalmi mozgalom csatasoraiban. Ezenfelül Ady a háború előtti Magyarország keleti részéről származik, ahol a magyar lakosság már közvetlenül érintkezik a románsággal s ahol egy folytonos etnográfiai eróziós folyamat is fokozza a faj belső nyugtalanságát, másfelől azonban megnyitja az emberek fogékonyságát másféle, idegen szokások, életformák, világfelfogások perspektívája felé. Végső csíráiban itt talál magyarázatot az a kettősség, amely Adyban első pillanatra feltűnik, a gyökerességére büszke magyar ember mély szolidaritás-érzése a fajtájával szemben és egyúttal az idegen kultúrhatások iránti fogékonyság. A magyarság kultúrtörekvése a 10. század vége óta, mióta a magyarok a kereszténységet felvették, lényegében nem volt egyéb, mint folytonos erőfeszítés a magyar faji egyéniség tartalmának az európai kultúra formanyelvén való kifejezésére. Adyban megfigyelhetőek, szemléletesebben, mint bárki másban, ennek az igyekezetnek az eredményei épp úgy, mint a szenvedései. Különösen fiatalabbkori költészetében, amelyen igen erős a párizsi benyomások és élmények reflexe. Döntő fontosságú adata ugyanis életrajzának az, hogy fiatalon, Isten háta mögött levő faluban töltött gyermekkor és vidéki városokban elpazarolt diákkor után fiatalon Párizsba kerül, itt kisebb-nagyobb megszakításokkal több évet tölt, elragadtatva szívja magába a világ e legragyogóbb kultúr-centrumának benyomásait, megmámorosodik tőlük, csak a nagyságukat és ragyogásukat látja és ebből a perspektívából visszanézve haza, kicsi, a világhatalomból kizárt, kultúrában és anyagi erőben elmaradt, szerény és kicsinyes életformák közé zárt fajtájára, elkeseredés száll a szívébe. Heves temperamentuma és fiatalosan mohó életvágya fokozottan érezteti vele a kicsiny és szegény nemzethez való tartozás fájdalmát - speciális fájdalom ez, melyet nagy nemzetek fiai aligha érezhetnek át -, de viszont fajtájával való ösztönös szolidaritása nem engedi, hogy efölött akár fölénnyel, akár rezignációval napirendre térjen. Hozzájárul ehhez lényének eredendő ingerlékenysége, melyet korán szerzett kínos betegség is segített kifejleszteni s az a ránézve különösen jellemző költői ösztön, melynél fogva gondolatát, érzését, minden lelki élményét mindennemű korlát és fenntartás nélkül akarta költőileg kifejezni s teljesen kitárta magát verseiben. Ebből a diszpozícióból érthető, hogy költészetében szokatlanul széles teret foglal el a politikai élmény és ezt ő tragikus meghasonlás formájában éli át. Fiatal érzése a világ nagy népeinek napfényén át még sötétebbnek érzi a félhomályt, melyben saját népe él, harag és kétségbeesés fogja el a magyar világ szűkössége, elmaradtsága, a szellemi és erkölcsi szabadság korlátozottsága, a nemzet életét megkötő intézmények, az egész magyar tradicionális életrend ellen és ezt az érzését olyan versek sorozatában juttatja kifejezésre, amelyek hangja és tendenciája sok tekintetben emlékeztet az ótestamentumi próféták sirámaihoz és átkozódásaihoz. Ő lesz a magyar élet legkíméletlenebb bírálója, a magyar intézmények legtürelmetlenebb ostromlója. Szélsőséges ellenzéki álláspontja a fennálló konzervatív magyar életrenddel szemben - inkább, mint pontosan végiggondolt politikai program - előbb a szocialisták, majd a radikálisok pártjára hajtja s különösen az utóbbiak sietve állnak melléje, hogy felhasználják azt az erőnyereséget, melyet Ady jelentett kicsiny és erőtlen pártjuk számára.

Ady politikai költészetében azonban van több is ennél az aktuális politikumnál. Ő benne új életre támadt a magyarság egy őstípusa: az az ellenzéki, minden helyzetben a hatalommal szemben álló szellem, amelyben a fajnak védekező gesztusa nyilvánult meg azok ellen a megalkuvások önmagának ama kényszerű korlátozásai ellen, melyekre kicsinyes viszonyai s nála erősebb hatalmak váltakozó, de soha meg nem szűnő nyomása kényszerítették. Történelmi jellemvonása a magyarnak a nemzeti biztonságérzés hiánya, a nemzete és hazája fennmaradása miatti folytonos aggodalom és ez a keserű érzés Adyban különös virulenciával csapott fel. Az ő lényét a magyarság egy közelgő katasztrófájának rémképe nyugtalanította állandóan és keserű, szenvedélyes kiáltozásával erre akarta felhívni a megszokás gondtalanságában élő emberek renyhe figyelmét. Keserűségét a végletekig fokozta, majd kínos rezignációba fullasztotta az, hogy a magyar élet folyt tovább, a veszedelem előérzete s az ellene való védekezés minden kísérlete nélkül. Személyes sérelmektől is izgatva, heves költői harcot folytatott az uralkodó magyar politika exponensei s azok között különösen gróf Tisza István ellen s ezzel még inkább magára haragította a jelenkor e kétségtelenül legnagyobb magyar politikai egyéniségének híveit, az egész magyar uralkodó osztályt, amely a költőnek azzal igyekezett hitelét venni, hogy elterelte az emberek figyelmét attól a mély nemzeti fájdalomtól, amely a versek alaphangja s a bennük felhangzó és a magyar közállapotok ellen irányuló invektívákat egyenesen a nemzet ellen irányulóknak tüntette fel. Érdekes látvány volt a kor legnagyobb költői tehetségének ez az éveken át tartó harca a kor legnagyobb politika tehetsége ellen - Hugo Viktor III. Napóleon elleni hadjárata nyújt hozzá némi parallelát. A közvélemény többségét nem tudta Ady a maga részére meghódítani és - költőknek sorsa ez - nem tudta nemzetét visszatartani attól a katasztrófától, amelybe a világháborúban belezuhant.

Ez a politikai, jobban mondva hazafias költészet foglalja el Ady poézisének jó harmadrészét, amint hogy a hazafias költészet aránylag nagyobb tért foglal el a magyar irodalomban, mint a legtöbb más európai irodalomban. Ady azonban poétikailag egészen másképpen dolgozta fel azt a tradicionális témát, mint elődei közül bármelyik. Nem a múltat igyekezett lelkesítő vagy tanulságot nyújtó például föleleveníteni, nem is ünnepelte ódákban a nemzet dicsőségét, - a régi tradícióból csak a nemzet jövője és fennmaradása miatti aggodalmat, a nemzeti hibák és bűnök ostorozását és mindenek felett az örök magyar fájdalmat emelte ki. Mindezt azután ingerült kedélyállapotára vetítette: úgy viselkedett, mint a nemzet állandóan nyugtalankodó lelkiismerete, amely folyton ébren van, semmit sem néz el, kíméletlen bíró intézmények és emberek fölött. Nem csoda, hogy amint az emberek önmagukban is mindenképpen igyekeznek adott alkalommal elhallgattatni a lelkiismeretet, mindent megtettek a költő elszigetelésére. Csak a pályatársak egy kicsiny csoportjának szívós szolidaritása és a közönség eleinte szűkebb, de egyre táguló körnek támogatása tudta megakadályozni, hogy ez meg ne történjék.

Ady költészetének talán ez a része fog - mint minden politikai költészet - leghamarabb elavulni. Egész bizonyosan meg fog azonban maradni ebből is az, ami világfelfogása teljes megértéséhez szükséges. Ő ugyanis megcsinálta azt, amire a világirodalomban lírikusnál a legkevesebb példa van, széles ívű, nagy világképet alkotott meg lírájában. Nem egy filozófusnak a világképe ez, aki a gondolatok egy szabályos rendszeréből építi fel a maga világát, hanem egy költőé, aki a maga szubjektivitásából indul ki, közvetlen élményként éli át a világot, érzésével és indulataival végig súrolja a metafizikai és fizikai perspektívákat és olyasvalamit épít fel, ami kizárólagosan az övé, nem hasonlít senki más világához és mégis ez a mi világunk. "A világ csak hangulat" - mondta Schopenhauer hatása alatt egy másik magyar költő, Reviczky Gyula. Goethe a hasonlat (Gleichniss) metaforájában formulázta a világot. Adynál a világ közvetlen, nyers élmény és ő közvetlenül, lírailag éli át, nem a bíráló és rendező gondolat szűrőjén keresztül, hanem a reá való primair reakcióban: az indulat felhangolódásain és lehangolódásain keresztül. Az emberi lélek gyökeres ösztöneit átlelkesíti érzésével, mindent átértékel a maga szubjektív szempontjából, seholsem éri be a konvenciókkal, mindenütt a maga személyes álláspontját keresi és - igazi lírikus módra - a saját énjét teszi mindennek a központjába. A kifejezésben impresszionista módra dolgozik, az első, még a meggondolás ellenőrzése alá nem vetett benyomás alapján, képei és szimbólumai nem logikai rendben sorakoznak fel egymás után, hanem merőben pszichológiailag, ahogy a képzetek benne magában társultak, egymástól távol eső dolgokat kapcsol össze váratlanul, egymással parallel képzeteket meglepően összehoz, szimultán képek összerakásával közelíti össze a látszólag alig összetartozó fogalmakat. Aki csak fogalmilag, logikai észjárás szerint próbál hozzá közeledni, az sokszor nehezen tudja megközelíteni. Aligha van költő, akinek költészete annyira pszichológiai és csupán csak beleérzés révén megfogható, mint az övé.

Az Istenhez való viszony, az életakaratnak a halál kényszerűségébe beletörődni nem tudó s a dolgok végső értelmének sötétségében, az élet-halál kérdése körül topogó folytonos lázadozása, a kálvinista predestináció tragikus fensége szemben az ősi emberi ösztönnel, amely nem tud beletörődni abba, hogy ne maga irányítsa a maga életét s ne tekinthesse azt öncélnak, az élet gyönyöreinek teljes kiélésére sóvárgó fiatalos életvágy és az élet gyönyöreinek mohó élvezése után kényszerűen bekövetkező csömörös ellankadás, a szerelem, mint a nemeknek egymás elleni szüntelen harca, mint a férfi és nő teljes, maradék nélküli egymásba olvadására való vágy, amely örökké elérhetetlen s eredménye csak gyötrő viaskodás a kettő között, futó érzéki gyönyörök után fanyar kiábrándulások, az élet kibírhatatlan fájdalma elől a szerelem, az alkohol mámorába való hasztalan feledkezés, - ezek a politikai élményen kívül Adynak azok a nagy lelki élményei, amelyek költészetének gondolati tartalmát adják. Rendkívüli életérzését, amely be akar foglalni mindent, ami élet, nagy neuraszténia tartja örökös hullámzásban, amely életkora haladtával, a fiatalkori energiák apadásával egyre jobban elhatalmasodik benne s a vége felé szinte kívül emeli az életen, amelynek mintegy szemlélőjévé válik csak, mintha nem is volna már részese s amelyre tompa fájdalommal rezonál. Ady utolsó éveiben már a mindennel leszámolt ember attitűdjében állt a világgal szemben, az akarat tényezőjét csaknem teljesen elejtette, már csak fájt nekik az élet, mint valami nagy distanciában levő keserű látvány. Nem pesszimista volt, csak rezignált, nem tagadta meg az életet, csak elidegenedett tőle, nem volt ereje és kedve többé, hogy mint ifjabb éveiben, belevesse magát hullámaiba és izmos karokkal győzze le ostromlásukat.

Nem nyájas, könnyen megközelíthető költő. Nem a mindenki érzésvilágát énekli, azokat a bájos és édes kis hangulatokat, melyek átélésére képes minden valamirevaló polgárember és boldogan dúdolja utána, ha kifejezésüket megtalálja egy versben. A népszerű lírának legnépszerűbb motívuma, az életöröm hiányzik belőle, vágyik rá, keresi és nem találja sehol sem a világban, még kevésbé önmagában. Csak kétféle formában tud élni: a szenvedély sivár tobzódásában és a teljesen akaratát vesztett ernyedtségben. Az életérzése mindig vagy pattanásig túl van fokozva, vagy le van fokozva a megereszkedésig - olyan hangszer, amely soha sincs a normálisra hangolva. Egy örök gyógyíthatatlan meghasonlás fájdalma tépi, nyomasztja, fogyasztja életerejét és fűti ingerültre kedélyállapotát, - nyugodt, derült pillanata nincs, a feledkezés, az önmagától való szabadulás könnyű, boldog érzését nem ismeri, a bánat, a keserűség, a harag vele megy a szerelem extázisaiba, az alkohol mámorába is. Nincs még olyan ingerült hangulatú, harcrakész költő a világon, mint ő és nincs nagyobb nyugtalanság az ő nyugtalanságánál. Örök viaskodásban él fajtájával, a nő birkózó ellenfél a számára, sötét végzet, a természet zord kényszere, az ösztön láncolja hozzá, de nem bírja el a láncot, nem tud felolvadni a szerelemben, csak érzékei kapcsolódnak bele, - szerelme tulajdonképpen a szerelem kényszere alól való szabadulni vágyás vergődése. Ahogy Istenhez közeledik, abban van valami a gyermek alázatából, de viszonya Istenhez is folytonos vita, számonkérés, vágy és vívódás az Istenben való megbékélés után, anélkül, hogy el tudna jutni eddig a megbékélésig. A halál sötét árnyéka ott van minden gondolata fölött, belekeveredik szerelembe, faji érzésbe, életfilozófiába. Egy pillanatig nem tud megnyugodni a halál kényszerűségében, mely illuzórikussá teszi az élet értékét és értelmét, de azért játszik is a halál gondolatával, amely szinte meghitté, familiárissá válik számára.

Zord hegyi tájék Ady költészete. Nincsenek kies, lágy völgyei, meleg napsütés ritkán játszik bájos virágok szikrázó harmatcsöppjei, nem hangzanak az élet örömét hirdető pacsirtadalok. De félelmetes szépségei vannak: mély szakadékok, melyekbe szédülve néz az ember és amelyekből az élet legnagyobb dolgai merednek elő, magas csúcsai vannak, melyekről messze ellátni a legtávolabbi perspektívákba, enyhe lankái mintha az ég ostromlására törő természet elernyedésének pillanatait jelentenék és mind e képek mögött erős, fényt és árnyat egyforma élességgel kiemelő nap ragyog. A zordon táj fölött különös, kaotikus és mégis kimondhatatlan harmóniába olvadó zene zeng, szférák harsonái zúgnak fenyegetően és lágyan a csillapíthatatlan, örök emberi szenvedés hangjaival, amelyek halhatatlan sóvárgásból fakadnak és a világegyetem végtelenségében vesznek el. Nem a formák muzsikája ez - Ady nem volt a szó tulajdonképpeni értelmében formaművész, - hanem az emberfölötti életérzés muzsikája, ember hangja, aki magába akarta foglalni az egész életet és az egész élő világot és ebben az igyekezetében túllendült az élet dimenzióin s nem tudott többé az ember számára társadalmilag, fizikailag és filozófiailag adott lehetőségekbe beilleszkedni, kozmikus perspektívákba került, - hogy a saját szavát alkalmazzam rá, - "halálon innen, életen túl". Goethe óta nem volt az irodalomban hasonló egyetemes életérzés, de Goethe nemcsak érezni tudta az életet, hanem uralkodni is tudott rajta, Ady pedig elesett az élettel való harcban.

Ami Adyban speciálisan művészi, azt lehetetlen megéreztetni olyasvalakivel, aki nem olvashatja költészetét és főleg nem olvashatja eredeti nyelven. A szférák zenéjéről szóltam az előbb - az életérzés Adyban teljesen zenévé oldódik fel, nem a szavak, rímek és ritmusok zenéjévé az anyag maga zenél benne és teszi zeneivé a ritmusokat, rímeket és szavakat. Minden csupa közvetlenség, önkénytelen kiáradás, egy forrongó, vívódó, soha nyugvópontra nem találó lélek vergődése ez önmaga közlésére. Teljesen, maradék nélkül közölni magát - ez Ady legfőbb költői törekvése, ezért nem keres poétikailag kimódolt formát, a kifejezésnek mindig legközvetlenebbül adott lehetőségét ragadja meg. A forma lényegileg mindig belső forma nála, a kifejezésre törekvő anyag természetétől meghatározott s a külső forma a lehető legegyszerűbb, sokszor a népköltészet primitív formáival vetélkedő. De ha kifejezni valója úgy kívánja, tud rafináltan művészi, sőt mesterkedő is lenni, a szó művészetét, a beszéd numerozitását, a mondat modulálását senki sem érti jobban, mint ő. A legnehezebben kifejezhető, sokszor a kifejezhetetlen dolgokat is ki tudja fejezni, a szavak és mondatok rései is kifejező eszközök a számára, komplikált gondolatsorokat a primitivitásig le tud egyszerűsíteni illúziókkal, hangsúly-váltakozásokkal, távol eső képzetek és lépek merész és meglepő hirtelen összekapcsolásával, látszólag lazán kapcsolt szólamokat egy villantással össze tud sűríteni szervesen élő gondolattá, szimbolikus jelzésekkel sokszor inkább szuggerálja, mint megérteti mondanivalóját, A nyelvnek csodálatos mestere, minden szava, mintha szűz volna, mintha ő használná először, s minden nyelvi fordulatnak ki tudja használni a kifejezési és zenei lehetőségeit, triviális szólamoknak újságot, erőt, fontosságot tud adni. Kép-anyaga egészen az eredeti sajátja, alig van képe, amelyet az irodalom régi, a költők közhasználatára szánt képraktárából vett volna, de ha mégis hozzányúl egy régi, használt képhez, egész bizonyosan megújítja, saját tulajdonává teszi egy vonással, egy hozzávegyített színnel, sokszor csak egy nyelvi fordulattal vagy hangsúllyal. És ami fő, minden organikus nála, a gondolat, a gondolat feszültségét meghatározó indulat, a nyelvi kifejezés, a verstechnika, minden egyetlen egész, egy tökéletes test különböző funkciói. Amint hogy a vers neki sohasem penzum, megoldandó feladat, hanem életfunkció. Nincs költő, akinek költészete szorosabb és közvetlenebb kapcsolatban volna a lényével, mint az övé. A költészet az ő számára az élet élésének egy formája, éppen csakhogy fontosabb a többinél. Fontosabb mindennél, - Ady életének és lényének ismerői tudják, hogy ő nem volt egyéb, mint hangszer, egy nagyszabású líra Aeol-hárfája.

Ady lírájának kisugárzása a magyar lírára rendkívül intenzív, csak a Petőfié mérhető hozzá. Nagy eredménye, hogy egy időre ismét a lírát, a verset tette az irodalmi érdeklődés központjába. A magyar irodalom, miután egy emberöltőn át főképpen novellák és regények irodalma volt, most ismét - mint a múlt század közepe táján, Vörösmarty, Petőfi és Arany idejében - első sorban versek irodalma lett s a vers iránti érdeklődés írókban és olvasókban egyaránt rendkívüli mértékben fokozódott. S bizonyos verseny is indult meg a régebbi és az új generáció költői között, az előbbiek munkája is intenzívebb lett. Még élt Kiss József, bár utolsó éveinek termése már erői lankadását mutatta, Vargha Gyula sajátságos módon éppen ebben az időben, a beköszöntő öregség éveiben bontotta ki legközvetlenebbül líráját, más tehetségesebb költői a régi nemzedéknek új felbuzdulással igyekeztek helyt állni a fiatalok energikus előrelendülésével szemben. Ady nyomdokain pedig az új költők egy kis csapata tört előre, friss tehetséggel, merész akarással. Általában föllendült az irodalmi élet. Dús irodalmi termelés virágzott fel az irodalom összes terein, tehetséges emberek sora szólalt meg. Ezeket mind felsorolni és jellemezni lehetetlen e kísérlet keretei között s az olvasó figyelmének túlságos megterhelését jelentené. Itt csak a legkiemelkedőbb egyéniségek méltatásáról lehet szó, azokról, akikben a magyar irodalmi törekvés jelleme legpregnánsabban tükröződik.

Az Adyval egyidőben fellépett legkiemelkedőbb egyéniség Babits Mihály. Karakterre, eredetre, képzettartalomra, gondolkodásmódra egészen más, mint Ady, akivel csupán a benne is állandó izgató szerként ható nyugtalanság és elégedetlenség köti össze. Babits a legkonzervatívabb társadalmi rétegből, a tisztviselői nobilitásból jött, amelynek életnézete szilárd, tradicionális pillérekre van építve s életformái a tisztes, anyagiakban szerény előkelőség stílusában alakultak ki. Ady kálvinizmusával szemben katolikus levegőt hozott magával, a keleti magyar temperamentumos impetusával szemben a nyugati, dunántúli magyar lelkibb, hagyományosabb kultúráját. Ady a föld megművelésével foglalkozó ősök sűrű vérét örökölte, Babits ősei a könyvek fölé hajló, a gondolat ekéjétől fölszántott homlokú bírák, orvosok, papok. Ady inkább az élet könyvéből tanult, könyvműveltsége hiányait gyors és könnyű percipiálása pótolta, Babits a műveltség nagy iskoláján ment keresztül, egy tudós irodalmi és filozófiai felkészültségét vitte magával az irodalmi pályára. Ady ifjúsága a harc, a szerelem, az alkohol mámorában telt el, Babitsé a csöndes könyvtárszoba elmélyedésében és a friss életbe való kikívánkozás töprengéseiben.

A szokatlanul nagy szellemi kapacitás és a cselekvő energia fogyatéka közötti színvonal-különbség s az ebből származó mindig labilis, egyensúlytalan lelkiállapot Babits tipikusan jellemző lírai kedélyállapota. Már első könyvének egyik versében a soha-megnem-elégedés költőjének mondja magát és ezzel kifejezi pszichológiai alkatának lényegét. Örökös belső nyugtalanság és kielégületlenség fűti. Ez vezeti a könyvek felé és kényszeríti a világirodalom összes tereit bekalandozó, mély irodalmi műveltség megszerzésére amelyben szinte csoda, hogy nem vesztette el saját originalitását. Ez oltja szívébe a sóvárgást a messze tájak, városok és népek megismerésére, nagy utazásokra, - nemcsak geográfiai utazásokra idegen országokba, hanem visszafelé, a múltba vezető gondolati utazásokra is, ahova elmúlt korok elmúlt nagy szellemeinek eszméi és formái vonzzák. Ez vezeti a fantasztikum, az elgondolások, a formák és a kifejezések fantasztikuma felé, amely a korláttalan kiélés illúzióival kecsegteti belső gátlásokkal körülbástyázott lényét. Ez tölti be erős hőfokra hevített feszültséggel, amely érzésbe olvaszt fel mindent, ami hozzáér: élményt, képzeletet, gondolatot egyformán. Passzív lélek, tele az élet teljes kiélésének vágyával - ezt az ellentmondást egyenlíti ki benne a líra.

Babits lényének ebből a struktúrájából következik, hogy lírája zártabb, mint Adyé. Ady mindenfelől nyitva van, hogy közvetlenül szívja magába és közvetlenül sugározza ki magából az életet, Babits közvetettebb, az élet-benyomásokat átfiltrálja magában - mint a tüdő a levegőt - és azután formálja lírává. Ady legtöbbször úgy hat, mint egy elemi természeti jelenség, Babits inkább kultúr-jelenség.

Babits költészete a kultúra teljességében élő intelligens ember lírája. Azok a képek foglalkoztatják, melyek a kultúrában élő ember életét körülveszik, a világgal szemben attitűdje tartózkodó, mindig bizonyos distanciában áll a dolgokkal szemben, nem vegyül közéjük és főképp nem belőlük meríti lírája izgalmát. Ez az izgalom belőle magából, nagy mélységekből tör ki és hat ki az egész világra, az emberekre, a természet, az élet képeire, még az élettelen tárgyakra is, amelyek mozdulatlanságát megeleveníti fantáziájában. Rendkívül finom érzékenységű lénye ráveti a reflexét az egész világra, amely az ő képzeletében nyugtalanul vonaglik az élet nagy izgalmában. Egy nagy rokonszenv, szinte testvériség él benne minden élővel és élettelennel szemben, amely abból származik, hogy nem különíti el magától a világot, hanem magába olvasztja, saját egyéni élményévé teszi. Van valami tragikus ebben az élményben, az önmagára utalt, magányos ember vágyából származik a rajta kívül álló dolgokkal való közösségre, a passzív lélek sóvárgásából az aktivitásra, amelyre képtelen s amely épp ezért csillapíthatatlanul vonzza maga felé. A szerelem, család, minden más emberekkel való kötelék aránylag keveset foglalkoztatja, majdnem mindig egymagában áll, egy roppant, az egész mindenségbe elnyúló perspektíva előterében. Egy ember, aki példátlan fogékonysággal reagál mindenre, ami a világból hozzáér és maga ez a reagálás az életének természetes formája, ez maga az élete, a lírájának is egyetlen tartalma. Hogy kicsi vagy nagy dolog-e, ami lelkét megillette és reagálásra késztette, az csaknem mellékes dolog, mert a kicsiny dolgokat is szimbolikusan kitágítja a maga méretére. Sokszor szobájának, vagy egy vasúti fülkének a képe tágul ki benne messze lírai kilátást nyitó réssé, amelyen át belelátni a legnagyobb perspektívákba, sokszor egy filozófiai gondolat, egy családi vagy históriai reminiscentia zendít meg benne kozmikus hangokat. A lényeges sohasem a téma, amely a műnek a gondolati tartalmát adja, hanem a költő belső izgalma, amely ő belőle kiáradva eltölti az egész mindenséget. Ebben az izgalomban fantasztikusan megelevenednek az összes jelenségek, az utca képei, a házak, a gázlámpák, a hajnalban csöngető szemetes kocsik, a tájak hegyei, mezői és fái, a lótó-futó emberek, a gondolatok, - ezek mind mozgást, életet, cselekvést kapnak, - a költő száguldva rohan belső feszültségének motorjától hajtva, öntudatának ablakán át kinéz az énje fülkéjéből, amelybe be van zárkózva és előtte, mellette, körülötte mozgásban van minden, mint a vonat ablakából kitekintő ember előtt az egész táj, Babits költészete a belső ember költészete, aki maga is kevés vonatkozásban áll az aktivitással, mindent önmagában, belsőleg él át, - tulajdonképpen sóvárgó izgalma adja élete tartalmát.

Ez a nagy izgalom, amely átfűti egész világát, nem hagy neki nyugtot egy pillanatra sem, a felületes szemlélő előtt csaknem nyugodt formák között nyilvánul, különösen Babits első, fiatalkori időszakának verseiben. Ekkor még a tartózkodás erős gátjai állottak izgalmának közvetlen, fenntartás nélküli kiáradása előtt, finoman kicsiszolt technikai formák, meglepő, sokszor fantasztikus játékként csengő rímek és nyelvi fordulatok mögé rejtette nagy belső nyugtalanságát. Ebben része volt bizonyos tudatosságnak is, a mély irodalmi kultúrájú költő forma-tiszteletének, a technikailag is adequat kifejezésre való törekvésnek, - némi csekély részben talán annak az igyekezetnek is, hogy a lazább technikájú, végsőkig közvetlen, külső formáiban önmagával szemben kevésbé pretenciózus Adytól elkülönítse magát. AZ igazi ok azonban a költő pszichológiai mineműségében rejlett: abban, hogy benne a nagy érzékenység és ebből folyó közlési vágy az ellentétével, egy nagy tartózkodással kapcsolódott, s érzékenysége éppen ezért csak közvetetten, a forma közegén át tudott megnyilatkozni. A formaművészet tehát számára nem cél volt, mint ahogy a körülötte alakult közvélemény nagy része látni vélte, hanem az önmaga közlésének egy lehetősége fejlődésének egy étappján. Természetesen formaművész minden igazi költő, aki zárt formák között dolgozik, akár szétlazítja a formákat, akár folytatja a tradicionális formakincset, akár szétrombolja és újjáalkotja. Ebben az értelemben formaművész Babits is. Amíg szüksége volt a hagyományos formákra, felhasználta őket, rendkívüli készséggel és példátlan originalitással, csakhogy a forma neki sohasem volt külsőség, egy költői dandizmus tetszelgése, hanem a lényegéhez tartozó valami, kifejezési eszköz. Fejlődése későbbi etappján, mikor belső izgalma szétrombolta maga előtt a tartózkodás gátjait és nem bírt már a tradicionális formakincs keretein belül kifejeződni, ő is szétrombolta a formákat a szabad-vers irányában, elejtette az időmérték és vershangsúly segédeszközeit és teljesen a mondathangsúlyra és a gondolatritmusra alapította verstechnikáját, még pedig teljes sikerrel, a vers muzikalitásának legcsekélyebb sérelme nélkül.

Babits költészete, mint talán az eddigi fejtegetésekből az is kiderül, akinek magát a költőt, műveiből megismerni nincs módja, lényege szerint tiszta líra. Közéleti háttere nem széles kiterjedésű és nem is fontos, őt a belső élmény foglalkoztatja, passzív valója nem kíván beleelegyedni a politikai és társadalmi harcokba, az élet praktikuma nagyjában idegen tőle. A háború rettentő élménye kellett, hogy ebből a passzivitásából kilendítse, - erről azonban később lesz szó. Ő nem kollektív embert akart kifejezni, a saját pszichológiai típusát akarta kifejezni, a maga lírájával átlelkesíteni a saját egyéni élményét a világról, az életről, önmagáról.

Az életfelfogásának kifejezésére való törekvés, kapcsolatban a kultúra és főleg az irodalmi kultúra iránti szenvedélyes érdeklődéssel és az erős filozófiai hajlammal vezette Babitsot egyfelől az esszé, másfelől a regény felé. Esszéiben, melyek mint nemzedéke legmélyebb és legművészibb irodalmi gondolkodóját mutatják, az irodalom legkülönfélébb jelenségeinek vizsgálatába merül el, azzal az izgatott penetrációval, amely minden megnyilatkozását, egész lényét jellemzi, - ahogy lírájában kifejezi a világról való élményét, esszében irodalmi élményéről tesz vallomást. Regényeiben és novelláiban a részletekben éles megfigyelésű realitást a filozófiai fantasztikum egy nemével foglalja össze, amely ismét csak lírájának fantasztikus elemeivel kapcsolódik és alapjában nem egyéb, mint belső izgalmának lecsapódása az objektív formák közegén.

Heves irodalmi érdeklődésének eredménye műfordítói tevékenysége is, amelynek a jelentősége a magyar irodalom szempontjából rendkívül figyelemreméltó. Általában a műfordítás a magyar irodalomban sokkal nagyobb és fontosabb szerepet játszik, mint - a németet kivéve - bármely más irodalomban, a magyarság a maga kultúrtörekvésében mindig szívesen folyamodott a világ nagy szellemeinek segítségéhez. Babits mint műfordító bejárta a világirodalom legtöbb táját és korát, a klasszikus ókort, a középkort, a modern kort. Legnagyobb műve e téren Dante Divina komédiájának művészi tökéletességű fordítása. A magyar nyelv és verstechnika hajlékonyságát a legkülönbözőbb gondolatvilágok és stílusok kifejezésére, - általában a fordítás művészetét ő emelte a magyar irodalomban eddig a legnagyobb tökéletességre.

Sok tekintetben testvéri hasonlóságot mutat Babits-csal, de tőle egyéni arcvonásaival elkülönítve, Tóth Árpád. Passzív lélek ő is, csaknem mozdulatlan receptivitással áll az élettel szemben, cselekvőleg alig kíván és alig tud résztvenni benne az érzelmi reagáláson túl. Az élethez való viszonyában, egész látásában, életérzésében van valami gyermeki vonás, mint a gyermek tehetetlenül, de viszont friss, semmitől sem befolyásolt szemlélettel nézi a dolgokat. A szemléletnek ez a primair módja valami kimondhatatlan jó ízt, valami hamvas szűziességet ad lírájának, valami olyat, ami hasonlít a frissen szedett gyümölcs kívánatosságához és ízességéhez. A képei olyanok, mintha az ő kizárólagos tulajdonai volnának, fölfedezések a természet és a kultúr-élet hangulatairól, a szavai üdén, közvetlenül hangzanak. A legtöbb költő hangja valamely hangszer hangjához hasonlít. Ez a hangszer, fájdalom, sokszor a gramofon, a modern dilettantizmus és féltehetség hangzavarában. Tóth Árpád hangja a legtökéletesebb és legritkább hangszeré: az emberi hangé, amely húrok és billentyűk közvetítése nélkül, közvetlenül az élet melegével, az emberi szervezetből tör elő. Dallamvezetésének egészen sajátságos szonoritása van, mély belső zengése, amely lírájának a tulajdonképpeni lényege. A világot, amelyet Babits a maga nyugtalanságának vonaglásával tölt be, Tóth Árpád melódiává olvasztja önmagában, költészete az élet muzsikáját kottázza rímekbe és strófákba. Tömény, édes, fűszeres líra ez, emlékeztet a magyar aszúborok koncentrált ízére és nemességére és ezt a hatást teljessé teszi az, hogy Tóth Árpád - ritka jelenség ez az irodalomban és a magyar irodalomban különösen, - hiánytalanul ki tudja fejezni önmagát. Nála nincs az az érzése az embernek, mint a legtöbb költőnél, hogy valami még benne maradt, kifejezetlenül, vagy valamit csak félig fejezett ki, nincs az az érzése sem, hogy a költő különb vagy kevesebb a versénél, mindig egészen benne van a versében, a költőt és versét nem érzi az ember külön-külön, hanem együtt, egynek. Ez a kifejező képesség teljességét jelenti, a maradéktalan művészi adományt. Az impresszionizmussal bőven telített új magyar lírában ő a legtisztábban impresszionista, a világot kizárólag csak mint benyomást formulázza lírájában. A téma egészen másodlagos szerepet játszik nála, az általa keltett benyomás a fontos, ez a tulajdonképpeni téma, melynek jelentőségét nem a tartalma, hanem a benyomást befogadó költő lelkiállapotának pillanatnyi hangolódása adja meg. Ez a hangolódás mindig melankolikus alapszínezetű. Babits passzivitásában mindig megvan a cselekvő energiának egy változata, a cselekvésre, az életben való aktív részvételre való erős vágy, Tóth Árpád rezignál a maga passzivitásában, csak lírailag szemléli az élet viharos sodrát, nem kíván benne részt venni. Ezzel függ össze képalkotásának módja is: ő nem mozgásban és cselekvésben látja azokat a dolgokat, melyeket mint képeket és hasonlatokat lírája kifejezési körébe von, hanem képben, de olyan képben, amely a nagy mesterek keze alól kikerült rézkarc formáinak és vonalainak biztos összefoglalásával van ábrázolva. Nagyon kevés költő dolgozik olyan kifogástalanul szabatos kép-anyaggal, mint ő és ezek a finom kézzel koncipiált és kapcsolt képek egy eredeti szín- és formaszemléletből származnak. Formailag is tisztán, hiánytalan és eredeti zengéssel hangszerelt lírájának ezek a téli színű és finom vonalú képek adják meg fővarázsát. Irodalmi érdeklődése és ebből folyó kultúrája őt is a választékos technikai formaművészet megbecsülésére utalja s a saját nyelvi és formai készségében való gyönyörködés, a más, idegen költői szellemekbe való beleélés képessége vonzotta a műfordítás művészete felé, melynek Babits mellett a mai magyar irodalomban legkitűnőbb mestere és különösen a lírai fordításban - 19-ik századi angol és francia költők - legkiválóbb továbbfejlesztője.

Az elsők közé tartozott, akik a komplikáltabb modern lelkiállapotot lírailag megszólaltatták: Gellért Oszkár. Lírája élesen különválik társaitól, egyéni hangjával és téma-körével egyaránt. A legtöbb modern magyar költő erősen individuális lírájával szemben ő az egyetemes emberire fordítja tekintetét: az embernek a társadalomban s általában az életben lejátszódó nagy drámája, a gondolatok birodalmával folytatott küzdelme izgatja, a gondolkodó és érző embernek a világ egyetlenségeivel, a zaklatott idők zavaró és korlátozó viszonyaival való súrlódását, az élet és a társadalom mindenkor megismétlődő, örök igazságtalanságait és ezeknek az egyénben nyilatkozó fájdalmait szólaltatja meg, a minden emberivel, minden szenvedéssel és minden eszmeivel való testvéri szolidaritás hangján. Az övé társai között a legférfiasabb hang, líráját az érzés kifejezésében való szemérem tartózkodása teszi koncentrálttá. Szerelmi költészetében szinte fölfedezésképpen hat a házas férfiember szerelmi lírájának ábrázolása s ezen belül különösen az anyává tett feleség iránti elámult, áhítatos érzés finom és gyöngéd kifejezése.

A Gellérttel körülbelül egyidőben fellépett Kemény Simon lírája a nagyvárosban élő fiatalember fájdalmait énekli nem egyszer merész és meglepő ritmusokban. A szerelmi epekedést, amelyet a heves ifjúi érzékek követelőzése s az égető vágyak kielégítetlensége tesz szüntelenül kínzó lelkiállapottá, a meddő szerelmesek sivár érzelmi seprőjét a szívben, a tiszta, nagy érzés hívását, mely sohasem jön, azt a bonyolult és nehezen kifejezhető, belső ellentmondásokkal tele lelkiállapotot, amely mindebből származik, az önmaga felett szégyenkező lágy érzést, ennek reakciójaképpen az iróniát és spleent. Verseinek erőteljes, teli hangja van, legtöbbször el tudja érni a kifejezés maradéktalan teljességét, rím és képalkotása merész és eredeti. Ő benne nyilatkozik meg a maga teljességében a modern fiatalság szenzualitása.

Kosztolányi Dezső költészete, mely nagy hatást tett az olvasó közönségre, az úgynevezett dekadens lelkiállapot legtisztább kifejezése a magyar irodalomban. Benne reflektálódik legjobban az a szenvedélyes érdeklődés, amellyel a huszadik század irodalmi fiatalsága a külföldi, főleg a 19-ik századi francia és német líra felé fordult. A modern művelt ember neuraszténiáját fejezi ki finoman kiművelt formákban: az élet és a természeti jelenségek hangulati csapadékát a lélekben, a nagy érzékenységet, amely zengő visszhanggal felel a benyomások érintésére, az izgatott érzés vízióit, az emlék - különösen a gyermekkori emlék - melankóliáját. Az élet mint valami narkotikum hat rá, nem a külső képeit, hanem a ritmusát foglalja magába, az élmény nem történés, hanem muzsika az ő számára. Versének ritkán van prózai szavakba transzponálható cselekménye, ő a futó pillanatot igyekszik megragadni, az élénk idegéletet élő ember hangulatának változásait, egy-egy benyomásnak, gondolatnak nem a tartalmát szívja bele versébe, mint inkább a feszültségi fokát, temperatúráját, ízét, illatát. Misztikusra hajló lénye előtt az élet olyasformán tűnik fel, mint valami rejtelmekkel teli félhomályos csarnok, amelyben a gondolatok, érzések, képek halk léptekkel osonva suhannak el, megfoghatatlan jelenségek vonulnak a homály fátyola mögött, teljes mivoltukban felismerhetetlenül, inkább a sejtelem, mint az értelem számára megközelíthetően. A költő pedig a művész szépségkereső attitűdjében áll mindezzel szemben, különös, fájdalmas gyönyörűséggel, felizgatott idegzettel, mindenkor kigyulladni kész fantáziával. Alkotásának módjában azonban erős tudatosság és éles intelligencia vezeti. Kosztolányi a maga nemzedékének egyik legkiválóbb kritikusa. Mint regény- és novella-író a normális egyensúlyból kibillent lelkek és életek finom analízisű ábrázolója.

Nagy Zoltán mennyiségre kevéssé bő termésű, de súlyra és költői tartalomra annál jelentékenyebb lírájában első sorban a kifejezés hiánytalan művészete ragadja meg az olvasót. Az érzés rendkívül finom differenciáltságával és gazdag polifóniájával dolgozik, de nincs egy homályos pont a verseiben, nincs egy kilengő vonal, egy kiugró kép, egy kelleténél többet vagy kevesebbet mondó szó. Minden sora és minden ritmusa, minden képe és minden ríme szervesen sorakozik fel és záródik össze a vers végén, amikor aztán ki van merítve mindaz, amit a költő mondani akart. A verse egyetlen drágakő, minden sor és strófa ennek megannyi fazettája, - nem a fazetták csillognak ezerszínű fényben, hanem a drágakő. A hangulatkör, melyben a költő él, az élet múlásának, az elmulasztott, teljes értékükben soha ki nem élt napoknak melankóliája, az a vonagló érzés, amely attól támad és hullámzik a lélekben, hogy az élet gazdagságát és szépségét sohase tudja teljesen kiélvezni és csak akkor eszmél rájuk igazán, mikor már eltűntek, elérhetetlenné, emlékké váltak. Nagy Zoltán érzi összes lírikus kortársai között legerősebben a természetet, amely az ő számára izgalmas belső élmény, saját belső életének a látható világba való kivetítése, kozmikus perspektívákba való kitárulása.

Szép Ernő fiatalkori verseiben a gyermek elámulásával állt a világgal szemben, amelynek csodálatos voltát, gazdagságát, zűrzavaros mozgalmasságát félénk elfogultsággal szemléli, de szomorú idegenséggel is. Gyönyörködik benne és szenved tőle, játszik vele és áhítatosan leborul előtte. Későbbi lírájában is megmaradtak ennek az attitűdnek a nyomai, a világ csodálatos gazdagságának, szépségének és kegyetlenségének perspektívájába állítja önmagát, a szenvedő, gyötrődő, tépelődő embert, s ebből az örök nagy ellentétből szemlélteti az örök, nagy emberi boldogtalanságot. Kifejezésében a legegyszerűbb formákra redukálja mondanivalóját, a színes, csillogó képek egymásmellé állításával hozza ki mondanivalóit. Szép Ernő egy regényével és néhány színművével is jelentős sikert aratott, - ezek is lírai lelkiállapotát vetítik ki objektivizált epikai és drámai formákba.

Juhász Gyula könnyen hangolódó természete a csöndes, magában való búsongás állandó kedélyhangulatába olvasztja a világnak azt a részét, mely érzésvilágával érintkezésbe jut. Passzív lélek, passzivitásával elzárja magát a környező világtól, a magányosságba menekül előle és szüntelenül szenved magányossága miatt. Jellemző és legmélyebben átélt témaköre az alantas kultúrájú környezetben élő művelt és érzékeny ember sóvárgása egy nemesebb és tartalmasabb kultúr-élet és tisztább szellemi levegő után.

Füst Milán adta, csekélyszámú és jóformán észrevétlenül elhangzott előbbi kísérletek után az első nyomatékos példákat a szabad versnek lírai kifejezésre alkalmassá formálására. Áradó szóbőségű lírájában az erkölcsi tisztaság, a valóságok zavaros világából való kiemelkedés felé törő lélek esengő sóvárgására talál erőteljes költői kifejezést. Néhány prózai elbeszélő munkája a vizionárius ember és léleklátás különös erejű példáit adja.

Annak az új lírának, melynek a felsoroltakon kívül is vannak érdekes és finom képviselői, akikkel egyenként foglalkozni lehetetlen, mert számolnom kell a külföldi olvasó figyelmének teherbírásával, összegében az a vívmánya van a magyar irodalomban, hogy szóhoz juttatta az emberi élet komplikáltabb formáit, a modern ember lelkiségének finomabb és mélyebb árnyalatait. Az eddigi líra inkább az egyszerű lelki momentumokra redukálta a dolgokat, a polgári ember tipikus lelkiállapotát tükrözte, az új líra mélyebbre igyekszik hatolni, az intimebb árnyalatokig, a tipikuson kívül az egyéni diszpozíciók ábrázolásáig, közvetlenebbül tárja fel a lelki élet finom, csakis a vers-formában megfogható rezdüléseit, az izgatott idegéletet élő modern ember belső válságait és változásait. Ebben a líra általános európai fejlődésébe illeszkedik bele, az egyénnek önmagába merülését és a világgal való súrlódásának drámáját foglalja művészi formába.