Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Figyelő

Harsányi Zsolt: Zilahy Lajos: Süt a nap

Lehetne úgy, hogy a Nemzeti Színház rossz darabot játszik, de tele van. Úgy is lehetne, hogy szép dolgokat csinál, de üres. Itt azonban az a helyzet, hogy a Zilahy elragadóan kedves és meleg művének közönségsikere valóban rendkívüli. Már hajnalban odaállnak az emberek a pénztár előtti tömegbe, mikor a következő hétre szóló jegyeket kezdik árulni. A Nemzeti Színháznak egyik legfontosabb dolga az, hogy ilyen darabokat mutasson be. És nem lehet egy színháznak magáról jobb bizonyítványt adni, mint ha ilynemű kötelességeinek teljesítését ilyen bámulatos közönségsiker honorálja. Kinek van tehát van tehát igaza? Szász Károlynak-e, a színre nem hozott szerzőnek, aki tehetetlen haragjának komikus stílusgyakorlataival gyalázza agyba-főbe a Nemzetit, vagy ennek a dolgos, tehetséges, kitűnő társaságnak, igazgatónak, rendezőnek, művészeknek, akik ma az ország leglátogatottabb színházát adják?

Zilahynak ez az első teljes hangú színpadi munkája. Kellemes és ízes írói egyénisége eddig kissé túlszerényen kereste magát a színpadon. Most megtalálta a saját eredeti színeit, hangját, modorát: Zilahy a tehetséges ifjú íróból hirtelen egyik legfontosabb színpadi szerzőnk lett. Ha hibái vannak, azok már az ő hibái, és egy egyéni, plasztikus színműírói arcképhez tartoznak, és ha keze olykor ideges a dramaturgiai vonalvezetésben, ez csak külön rokonszenvet kelt bennünk tehetsége iránt, amely helyes és elegáns úton indult meg, látható szándékkal igyekszik alárendelni a megtanulhatót a megtanulhatatlannak.

Ebből a megtanulhatatlanból neki bő ere van. Poéta, akinek könnyedsége nem felszínes, optimizmusa nem édeskés, meghatottsága nem olcsó. És darabját hiába jelzi ő maga különböző gesztusokkal nem súlyosan veendőnek, ezt a szerénykedést fölöslegessé teszi nem egy olyan momentuma, amely egészen magasrendű művészi pillanatokat szerez. Első felvonásának zárójelenete, mikor a tiszteletes talárosan, bibliásan indul a kálvinista dicséret kórusától zengő templomba a virágos pap-udvaron át, a couleur lokálnak, az élet művészi valóságának, a költői közlésnek megragadó percét adja. Stílusosabb is lett volna a darabot eredeti minősítésével magyar tájképnek nevezni, mert pontosan ez. Anélkül, hogy színpadi voltának ártana, igen sok a piktúra benne.

Tiszta és őszinte örömmel kell regisztrálni, hogy ez a darab megíródott. De nem kisebb öröm az előadás, amely több, mint hibátlan: Kürti József, Kiss Ferenc, Rózsahegyi, Bayor Gizi, a két Pethes és a többiek jóvoltából valósággal monumentális részei vannak. A Nemzetinek szemünk előtt fejlődött ki egy pregnáns játékstílussal rendelkező együttese, amely hasonló feladatokban utolérhetetlen. Az egész dolog darabostul, rendezőstül, színészestül, úgy, ahogy van, ellenállhatatlanul szeretetreméltó.