Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre: Balassa.

Babits Mihály: Könyvről-könyvre: Balassa.
A versformák.

Két fontos témakör van még, melyhez minden költő kiadójának akaratlanul is köze van, az egyik a versformák, a másik a források kérdése. A versformák problémája kényszerítően fölmerül Balassánál már abban a primitív formában is, 3 vagy 9 sorba írandó-e a Balassa-strófa? Dézsi, Sziládytól eltérőleg, a könnyű olvashatóság szempontjából nagyon helyesen a kilenc-soros írás mellett döntött. Ez a kérdés azonban összefügg a strófa alakulásának kérdésével. A szótagszám kérdésével viszont összefügg a caesuráé, csakhogy a megoldásuk ellentétes. A caesurátlanság nem lehet minden esetben a másoló hibája. A caesurátlanság még nem halála a ritmusnak s nagyon sok adat bizonyítja, hogy a caesurás tagoltság iránti érzék a régi magyar költészetben csak lassan fejlődik ki, példája ennek éppen a Balassa-strófa története is, melynek hatos sorai eleinte még gyakran caesurátlan alexandrint alkotnak. Balassa alexandrinja általában tagoltabb mint Zrínyié, de nyolcasa távol marad a szabályos tagoltságtól, noha így is tiszta, szép ritmust ér el. Nem szabad feledni, hogy a nyolcas még modern versművészeinknél (pl. Aranynál) sem teljes szabályossággal tagolt. Felesleges tehát a Balassa soraiban trimetereket (4, 4 helyett 3, 2, 3) látni, s jellemző sajátságot keresni abban, hogy "az egyféle ütemet szereti másneművel vegyítve élénkíteni". Ilymódon a legzeneitlenebb sorba is beleláthat az ész fülnek-mitsem-jelentő ritmusokat. (A fül mégis csak 4, 4-et tagol.) Balassa nyolcasa is egészen rendes ritmusú, de ez a ritmus e primitív fokon a caesura (vagyis mereven szabályos hangsúlyelosztás) helyett csupán az egyensúlyozódva libegő hangsúlyeloszlásra támaszkodik, éppúgy mint Zrínyi alexandrinjainál.

Annak, hogy a nyolcas sorokban a magyar fül kevésbé érzi a szabályosan tagoló caesura szükségét, mint más versformánál, talán az az oka, hogy a nyolcas menthetetlenül és szinte magától összeolvad a nyugateurópai (trochaikus) lejtéssel, oly fülben mely (mint a Balassáé is) nyugati nyelveket s nyugati verseket már ismer. Balassa nyolcasai is itt-ott szinte trochaikus lejtést mutatnak, akár az Aranyéi. Érdekes kérdés volna, hogy vajon maga Balassa érzett-e ebből valamit? Bizonyos, hogy a nyugati ritmusok pontosabb visszaadását (amit a magyar nyelv csak időmértékes verseléssel tud elérni) magyar prozódia híján meg sem kísérelte. Sylveszter János próbálkozásáról valószínűleg nem is tudott. [*] Teljességgel a régi magyar verselésen belül maradva, fordításaiban a nyugati versformákat, az énekelhetőség kedvéért többnyire hasonló szótagszámú magyar formákkal helyettesíti. A kétféle latin asklepiadesi sort [*] nyolcasok és félalexandrinok kombinációjával adja vissza, az olasz endecasillabot azonban tízesekkel, finoman érezve, hogy ezek nyugalma és folytonossága jobban megfelel az eredeti versforma karakterének, mint a szökdelő, pattogó magyar tizenegyes.

Balassa verstörténeti fontossága nyilván az ősmagyar verselésnek a nyugateurópai gazdagsághoz, könnyűséghez és változatossághoz való közelítése és az ősi népitől való eltávolodás. Ha verselésünk megmarad a régi hangsúlyos alapon, ma őt tisztelnék, mint ez eredetileg népi verselésnek a differenciáltabb műköltészet számára való meghódítóját. E törekvésnek mintegy szimbóluma a Balassa-strófa kialakítása, mely magyar hangsúlyos elven maradt s végső formájában mégis olyan távol jutott a magyar népies verselés karakterétől. Bizonyos, hogy olyan lehetőség nyílt evvel a magyar költészet számára, mely mindaddig megtartotta fontosságát, míg a mértékes verselés megismerése jobb lehetőséget nem adott, azaz két századig. A Balassa-strófa a verselő Balassa főműve, s lényegben az ún. "magam-gondolt" nóta sem egyéb, mint a Balassa-strófa egy formája.

E ritmusbeli európaisodás mellett a rím szinte jelentéktelen szerepet játszik Balassa költészetében. Nincsen rá szüksége, s távol van attól, hogy sallangnak használja, mint Rimay, vagy dobverőnek, mint később Gyöngyösi. Szinte inadaeqwuatnak érezzük Dézsi szempontját, mikor Balassa egyik legszebb ritmusú versénél sajnálkozik a gyenge rímeken. Azt sem szabad feledni, hogy a rím, a caesura, az időmérték helyett, és a ritmus mögött elevenen állt maga a "nóta", az igazi ének, a zene, mely még nem vált a költészettől annyira külön mint manapság. Balassának vagy másolóinak nótajelzései minden bizonnyal valóságos nótákat jelölnek, s nem versformákat, még kevésbé forrásokat, mint Dézsi gondolja. (A Malgrudián, vagy siciliana, nem a madrigálnak vagy sziciliánnak nevezett versformát, nem is egy bizonyos vers szövegét, min Balassa versének forrását, hanem egy bizonyos madrigál vagy szicilián dallamát jelenti, amelyre tényleg énekelték.) A forráskutatásnak mégis támpontot nyújtanak ezek az utalások, mert rámutatnak azokra a költeményekre, melyeket Balassa csakugyan ismerhetett.

 

[*] L. Négyessy: A mértékes magyar verselés története. 1892. 34. l.

[*] A Quem tu summe Deus nyilván asklepiadesi vers, a patris csakugyan patrio-ra javítandó. (14. sz. 39. l.)