Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz -
1.

Tizenegy és féléves voltam, mikor a szülői tenyerek alól kiszedtem a horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán és a saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába. Komoly és látszatra nagyon meggondolt emberke voltam. Fehér nadrágban és nagygalléros kabátban, ahogy az egy vidéki gimnazistához illik. A második osztályba jártam - másodszor. Az első évben két tantárgyból megbuktam, apám összeköttetései révén könnyen pótvizsgát tehettem volna, sikerrel, de nem akartam. És egyáltalában nem akartam tovább iskolába járni.

Az év elején mégis majdnem kötélen végigvezetett apám az álmos városon, keresztül a hideg, buta folyosókon a tanáriba és újból beíratott. Jól van, gondoltam magamban, ha mindenáron urat akartok nevelni belőlem, akkor én nyugodt lelkiismerettel már most elkezdem az uraskodást. Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet se vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam, s mint egy valóságos úr sétáltam be az utolsó padba. Ezt a helyet mindjárt az első órán kiválasztottam magamnak, jó távoli és sötét volt. Nyolctól tizenkettőig sokszor elaludtam és valami csattanásra vagy röhögésre sokszor fölébredtem.

Húsvéti szünet előtt kikaptuk a bizonyítványt.

Minden tárgyból megbuktam.

A gyerekek a katedra körül zsúfolódtak, halálosan sápadtak vagy durván vörösek voltak valamennyien. Mintha légmentes búra alatt lettünk volna. És nem ismertük egymást.

Hallottam a nevemet kiáltani.

Mikor az osztályfőnök felém nyújtotta a fehér papírlapot, láttam, valami nagy prédikációba akar kezdeni.

- Látod, fiam - mondta s azután elszakadt a hangja. Nézett rám, csak nézett, egészen elbámult. Nem tudtam, mit találhatott rajtam olyan különösnek. Nagyon jól éreztem magam és mosolyogtam rajta, hogy ennyire elbámészkodott. Elfordult és dühösen azt mondta:

- Menj ki, te borjú, nem is akarlak látni!

Az egész piactéren meglátszott, hogy a diákok ma kapták ki a bizonyítványt, a lárma ide-oda csapódott, mint valami színes papírsárkány. A diákok hangosak és pityergősek voltak. Egy piaci pecsenyesütő már ütötte a fiát:

- Nem élsz tovább a véremen, te gazember! Inasnak mész, ha beledögölsz is! Elmész inasnak!

A lógós bajszú emberek és piszkos asszonyok beleavatkoztak a verekedésbe. Nekem tetszett ez a nekivadult ember. Ennek van esze! A gyereke elmehet inasnak. Ez a vágy égett minden porcikámban. Iskolába járni? Ez nem nekem való, úgy éreztem, valósággal megbecstelenít annak a tudata, hogy diák vagyok.

Néhány gyerek röhögve meglökdösött, mások sajnálkoztak fölöttem.

- Ne vidd haza azt a vacak bizonyítványt, mondd, hogy elvesztetted!

A szemükbe nevettem:

- Szamarak, hát mitől féljek? Én nem félek attól, hogy megvernek. Megmondtam már tavaly, hogy inas akarok lenni. Üssenek agyon!

Egy szalmahajú, aki kettőből szintén megbukott, hencegőn mellém állt:

- Igaza is van neki. Már miért félne?

A többiek nekiestek és ütni kezdték:

- Ő mondhatja, hogy nem fél, ha agyonütik, de te csak hencegsz! Miért magoltál akkor mindig a pad alatt, ha most olyan hős vagy. Te egy született buta vagy, meg hencegő vagy!

Mindenki az én pártomon volt s én éreztem, hogy valaki rendkívüli vagyok közöttük. S ezt ők még jobban tudták, mint én. Megfeledkeztek a maguk kis bajaikról s elkísértek egészen hazáig.

Útközben láttam, amint a csámpás lábú vagy rövidlátó zsidógyerekek tovaosonnak a falak alatt a boltok fertálya felé. Táskájukat a mellükön vitték s benne a jó bizonyítványt. Őrizték az egyes és kettes számokkal teleszórt papírlapot, nehogy valaki meglássa s a jámbor számokért pofonokat kelljen elszenvedniük.

Nem sajnáltam ezeket a zsidógyerekeket, tudtam, ha kiverik a szemeiket, ők akkor is az első tanulók maradnak. Ha pedig valaki ennyire szereti a diákéletet, annak a jó bizonyítványért sem árt az ütleg.

Dél volt, mikor hazaértem. A konyhaajtó nyitva volt, anyám a mosóteknőnél állt, mint valami szuroklap csillogott a fekete lesimított haja.

Az udvaron a szederfa alá álltam, kezemben volt a bizonyítvány és vártam, hogy valaki észrevegyen.

Anyám a kútra indult, mikor meglátott, letette a dézsát, megállt és előre hajolt felém, mintha rosszul látnának a szemei.

- Megbuktál?

- Nem tudom.

- Mutasd! - belemeredt az írásba, aztán értelmetlenül visszaadta. - Olvasd el, mi van benne. Édes istenem, én azt hiszem, megbuktál! Olvass el minden betűt!

Nagyon összetört és kétségbeesett volt. Hazudhattam volna, hiszen ő nem tudott olvasni, de még ahhoz sem volt kedvem, hogy a bizonyítványt szétnyissam. Valami utálat féle gyülemlett fel bennem az egész világ ellen.

- Minek olvassam... Megbuktam! Mondtam, hogy nem akarok iskolába járni! Mindenből megbuktam!

Anyám nem szólt semmit.

Azt hittem, amint a "megbuktam" szót kimondom, egy nagyot, egy borzalmast fog sikolytani s aztán összeesik és meghal.

Egy perc múlva szörnyű nyugalommal azt mondta:

- Ha apád hazajön, agyonüt.

Fölvette a dézsát, telemerte vízzel és visszament a konyhába.

Erre nem voltam elkészülve, majdnem sírvafakadtam.

Éreztem, most valami történt, amit nem tudok fölfogni.