Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Révay József: Musarum sacerdos

...Gondolatom szeret ölteni hosszúredőzetű tógát.

Egy szonett, remegő, fájdalmas feljajdulás, Álom a címe. Nagy, méltóságos, szónokló, vas-ércből öntött római - szakasztott mint Livius patinás, rideg, merev hősei - odalép a meggyötört keresztény vértanúk elé s parancsot ad a pribékeknek. Fölsír a jaj, térdrehullnak, int a vérpad s az égi pálma, de a költő megtorpan, meginog, nem mer kínpadra hágni, kész inkább Divus Augustust imádni s míg a pogány pap átveszi a bukott confessor esküjét s áldozatát, ez felsóhajt, "ó holt Athén! neved szívembe jajdul".

Nem tudom, mennyire tartja Babits ezt a versét, én költészete, helyesebben, egyénisége szimbolikus illusztrációjának érzem. Gigantikus ellentétek torlódnak benne, amelyeket a költő - mint Aeolus a tomboló szeleket egyetlen quos ego-jával - a zárt vonalú szonett ezüstpáncéljával kényszerít harmóniába. A versben három monumentális gondolat gigantomachiája dübörög: görögség, rómaiság, kereszténység. Ez a hatalmas hármas ellentét a fejlődés harmóniájában simul össze, a görögség adja meg az indítást, irányt és tartalmat a latinságnak, ez viszont megtermékenyíti a kereszténységet.

Ez a három elem Babits lelkének leglényege, úgy is mondhatnám, vegyi képlete. Az a harmónia, amibe ezek összeolvadnak benne, a nemesveretű humanizmus. Ez a költő kristályos humanista lélek s az, ami benne antik, nem máz, nem sallang, nem kényeskedés, hanem belső kényszerűség, dús átitatottság, elemi erejű élmény. Az élményszerűség pátosza fűti át minden sorát, ez boltozza költészete fölé az antik világ komor-mosolygó egét. De már az "ó holt Athén!" nosztalgiája elárulja, hogy érdeklődése első sorban a görögség felé vonzza.

Ezúttal azonban Babits költészetének latin elemeit és vonatkozásait akarom feltárni.

1. Hiszem, hogy az eddig elmondottak megmentenek afféle gyanúsítástól, mintha latin költők gondolatait, sorait, szavait keresném Babits költészetében, de azért külön is hangsúlyozom, hogy nem vadászok úgynevezett "hatások"-ra. Ilyen kiragadott egyezésekkel nem lehet egyebet bizonyítani, mint az egyező lelki diszpozíciót, a hangulat azonosságot, az állítólagos "utánzó" olvasottságát és erős asszociáló készségét, de semmi esetre sem holmi tudatos és sötét szándékú átvételt. Ilyen tisztult szempontból érdemes egy pillantást vetni Babits latin idézeteire, asszociációira, közhelyeire.

Babits latin-irodalmi olvasottsága meglepően széles. Latin kultúrája túlszélesedik az iskola-adta kereteken, érdeklődése elvezeti a rejtett, vagy kevésbé ismert szépségekhez is. Sehol sem tűnik ki ez jobban, mint az Augustinus vallomásairól írt ragyogó tanulmányában. Ezt az örök könyvet ő a költő beleérzésével, belefeledkezésével olvasta és a De civitate Dei-vel együtt ex asse ismeri, mélyére jár Augustinus filozófiájának és költői intuíciója egyoldalúan céhbeli filológus-beidegzettség nélkül elevenére tapint a Vallomások magyar fordítása hibáinak s egyúttal leszögez egy-két olyan megállapítást, amelyek a filológia legmodernebb eredményei s amelyekről szakkönyvekben bizonyosan nem olvasott. Egyáltalán az, hogy Augustinust olvassa (és így olvassa!), hogy nemcsak a Gondolat és írás e gyönyörű tanulmányában foglalkozik vele, hanem a Tímár Virgil fiá-ban is szeretettel és bensőséggel emlegeti, hogy ugyanitt Tertullianusnak, a legnehezebb latin stilisztának ismeretét is elárulja, - mutatja, hogy nem állt meg a latin irodalomnak iskola-szabta határán, nem zárja le a latin szellem életét az úgynevezett klasszicizmus halálával, hanem látja és érzi, hogy él a nyelv (és hogy hogyan él!) a tartalom és forma változásain túl is. A nyelv szeretete révén Babits igazi jilologoz.

Olvasottságának ez a filológusi korlátozatlansága mutatkozik meg idézeteiben is. A Timár Virgil fia döbbenetes erejű nagy jelenetében, amikor a test szerint való s a lélek szerint való apa megküzdenek a fiúért, az újságíró csak úgy szórja a latin idézeteket, olyan szállóigéket, amelyek minden átlagos művelt ember szólam-tarsolyában benne vannak. És éppen itt tetszik meg Babits idéző-művészete. Így akarja jellemezni a felületes, hatásra vadászó Vitányit, aki még Augustinus életéből is ismer egyes - főleg pikáns - részleteket s aki a "stílszerű latin mondásokat az álmatlan szállodai éjen keresgette össze emlékezetéből". Ezzel szemben őt magát, ha már latin írókból idéz, jó ízlése mindig megóvja attól, hogy könnyen kínálkozó közhelyeket vagdaljon olvasói fejéhez. A Vitányi idézetei művészi szándékossággal vannak éppen úgy összeválogatva, a Babits idézetei nem ömlenek ilyen bőven, ritkán idéz latin írót s akkor is egy-egy, általánosságban alig ismert Plautus-sort, Martialis-verset, vagy éppen nem közkeletű horatiusi epodos-helyet (Gondolat és Írás 121, 124, 125, 126). Ezt én művészi öntudatosságnak nézem s ide próbálom magyarázni azt a büszke tartózkodását is, amellyel - mikor a híres horatiusi "Graecia capta ferum victorem cepit" (epist. II 1, 156) szinte tolakodón kínálkozik tollára - inkább magyar parafrázisban idézi a közismert mondást (Gondolat és Írás 242), mintsem hogy a banális nagyképűsködés látszatát vonja magára.

Timár Virgil vasárnaponként Vergiliust olvasgatja, azt szokta tréfásan mondani hogy az ő védőszentje. Itt már a költői asszociációk útjait járjuk, a Virgil név teszi meg Babits-csal Timár kedves költőjévé Vergiliust s a latinos műveltségű szerzetessel ezen a fölzaklatott vasárnapon - mintegy a Vágner Lina halálának komor kísérőzenéjeként - az Aeneis IV. énekét olvastatja, Didó halálát, majd a fiúra, lelke fiára, siklik gondolata és sorra felüti az Ascanius-ról szóló helyeket. Az a pár sor, amit itt besző Babits (Aen. IV 701, iv 156-157, II 724), nem idézet, csak úgy, minden fitogtatás nélkül simul a Timár hangulatába s mintegy illusztrálja azt: az élmény és az olvasmány összefonódása jelzi, hogy Timár lelkének Vergilius sem puszta olvasmány, hanem immár élmény, amely spontán asszociálódik egyhangú élete első nagy "világi" élményéhez. És mikor Timár jubileumán kedves pihenőhelyére kőpadot állítanak, a pad felírása megint csak Vergiliusból való (Aen. I 164-165, 167), az ötlet Pistától, "lelke fiától" ered s éppen ez mutatja a Timár Vergilius-rajongásának elemi bensőségét, szuggesztív erejét. Egyúttal Timárnak ezt a Vergiliustól-átitatottságát éppen úgy Babits egyéni lelki tényezőjének tekintem [*] , mint akár a "lelki apaság" mély gondolatát, amely - mint a görögség, latinság, vagy kereszténység - elhatározó erejű élménye (A "fiamhoz": "...drága gyermek, a fiam valóban, lélek szerint").

Csak két példát arra, milyen hirtelen s meglepően asszociálódnak benne a vérré asszimilálódott latin gondolatok, "térdeltem a tenger dagályát" - mondja a "Naiv balladá"-ban s a kép monumentális pátosza könnyedén fölidézi a bikaölő Mithra stereotip kultuszképét, "valamint Mithras ős bikáját". A másik: "Meredith epikureus" - mondja és rögtön rávágja a szellemes horatiusi (epist. I 4, 16) csúfolódást, Epicuri de grege porcus (Gondolat és Írás 151). Mind a két példa meglepő, egyúttal tipikus.

Utoljára még két klasszikus közhelyet (ezúttal meliorativ értelemben), két úgynevezet locus communist akarok fölemlíteni. Az egyik görög: Homeros hatalmas dinamikájú képe, mikor Zeus "szólt, ráintett sötét szemöldökével, s megrendítette a nagy Olympost". Az isteni erőnek ez a monumentális képe - amely Pheidias olimpiai Zeus-szobrában öltött testet - élt és él a költészetben. Horatius szólaltatja meg latinul (carm. III 1, 8): Jovis... cuncta supercilio noventisa - és bár szavainak halvány lágysága szinte elhalkul a homerosi kép robusztus zúgása mellett, mégis az ő révén maradt költői közkincs az Ilias nagyszerű képe. Tőle vette Berzsenyi (...a te szemöldököd Ronthat, teremthet száz világot). Babits fogalmazása az "Imá"-ban: "...százezer világ lesi szemöldököd" - a maga ciklopsi nyerseségében - Horatius-Berzsenyi ízű, viszont úgy érzem, hogy ugyanez a kép a "Theosophikus énekek" I. versében teljesebb, zengőbb: "árnyat vet az örök szemöldök".

A másik közhely csak latin költők hagyományaként talált utat a modern költészetbe. Arra gondolok, mikor a költők halhatatlanságot jósolnak maguknak, és itt elég a két legismertebb jóslatra utalnom: Horatiuséra (carm. III 30) és Ovidiuséra (met. XV 871-879). A magyar költészetben is él ez a motívum [*] , a hozzáértők meg is írhatják egyszer, én itt csak Petőfi híres jóslatát említem ("Anyám, az álmok nem hazudnak"). Babits is benne van a sorban, "Ady Endrének" című kis ciklusa 3. versében mondja: "amit zengtem, örökre zengtem, és nem halhatok meg". Non omnis moriar, - mondja Horatius, nomenque erit indelebile nostrum - zengi Ovidius a Metamorphoses gyönyörű zárósoraiban - perque omnia saecula fama... vivam. Mit jelent mindez? Semmi esetre sem annyit, hogy Babits Homérostól, Horatiusztól vagy Ovidiusztól vette a gondolatot vagy a kifejezést, csak annyit, hogy a költői gondolat él és századról-századra száll, de nem egyik költő adja a másiknak, staféta módjára, hanem versek zengő ritmusában fel-felbúg a lelkük mélyén, mintha valamelyik régi életük dalolna, mint ahogy az elsüllyedt Atlantis titokzatos haragjai felbúgnak a tenger mélyéből csöndes éjszakákon.

2. Külön tanulmányban kellene foglalkozni Babits görög és latin műfordításaival. Ezúttal azonban csak latin-műfordításaival foglalkozom.

Érdemes mindenekelőtt utalni Babits fordítói elméletére. "A műfordítás a népek lelkének egyik érintkezés-módja, - mondja az Irodalmi problémák egyik értékes jegyzetében (281) - finomabb hangulati mondanivalók közlése néptől-népig, de a célt csakis a formahű fordítás szolgálhatja". Ez a nyilatkozat tökéletesen fedi a klasszika-filológia legmodernebb álláspontját az antik irodalmak forma-problémájának döntő fontosságára vonatkozólag. Babits szerencsés érzékét dicséri, hogy mindenekelőtt elméletileg helyes elvi álláspontra tudott jutni ebben a kérdésben. [*]

Második megállapításunk már a fordítói gyakorlatra vonatkozik. Babits a szolgai hűség helyébe a hangulati hűséget állítja s ezért szívesen áldozza föl az eredetinek egy-egy szavát, vagy szívesen helyettesíti az eredetinek egy-egy képét azonos hanglatú s hatású más magyar képpel, ez Babits fordítói művészete, az idegen lélek "ragyogó csodáit" szólaltatja meg magyarul. Ebből a szempontból valamennyi latin-fordítása nemes értelemben vett "Nachdichtung", formában és hangulatban a latin költőé, de a szavak s a stílus szinte egyértékűvé avatja őket Babits eredeti verseivel. A Pávatollak előszava nemcsak vallomás a "Lehrjahre" maga-kereséséről, hanem egyúttal kulcs is Babits műfordításainak értékeléséhez.

Csak néhány példára szorítkozom. Catullus 7. versének két sorát: aut quam sidera multa, cum tacet nox, furtivos hominum vident amores - Csengeri így laposítja el: Hallgatag éjjel boldog szeretőkre Csillag a mennyi tekint leskelődve (- még rímet is visz bele!). Hol szárnyal e fölött Babits fordítása:

kérdjed hány lesi csillag titkos éjen
emberek gyönyörét s dugott szerelmét.

Ez maradék nélkül Catullus s minden ízében Babits! Az Erato című kötetében megjelent latin vers-fordításai közül csak az "Uxor et census" című, állítólagos Petronius-epigramma (Anth, Lath. 468) fordításaival nem értek egyet, a többiek - Petronius Epithalamiuma s egy bájos kis költeménye (Anth. Lat. 700), Martialis Phyllis-e (XI 81), Catullus egy forró hangulatú Lesbia-dala (87, itt a fordítás utolsó sorának ravasz erotikuma - kivételesen - nem Catullusé) - tökéletesen tükrözik a latin költő hangját, hangulatát. Kiválik közülük Ovidius Corinna-ciklusának egy finom, halkan remegő hangulatú költeménye, ennek a fordítását az itáliai dél forróságának s a perzselő szerelemnek fülledt levegője üli meg, alig van Babitsnak fordítása, amely ennyire nyűgözően adná az antik hangulatot. Még csak az érzékien tüzes Propertius-vers (III 7) fordítására utalok, amelyben végig a latin költő izzó lelke lobog a Babits-szavak, -fordulatok, -képek és -dactilusok káprázatosan pompás kötésben.

Külön kell utalnom a Loadameia kardalaira. Minket ezúttal az érdekel, hogy a kardalok néhány sora latin költők átköltése. A második karének 2. strófájának első sorai s az epodus néhány sora Horatiusnak Vergiliushoz írt búcsú-verséből való (carm. I 3.). Latin költő verse "görög" tragédiában, aki ezt meg merte tenni, annak tudnia kellett, hogy a latin irodalom legnagyobb korszakának (amely Enniustól Frontoig terjed) csak a nyelve latin, a lelke görög, ezért simul olyan harmonikusan a horatiusi vers a "görög" tragédia conleur locale-jához. De nemcsak néhány kiszakított sort: egy egész latin költeményt is beillesztett Babits a Laodameiá-ba. A harmadik karének első semichorusa: a himnusz Artemishez, Catullus 34. versének ragyogó fordítása (nem a Horatius Diana-himnuszáé, carm. I 21., amelyre első pillanatban gondolna az ember), csupa szín és erő, tiszta görög íz és hangulatban simán illeszkedik az utána következő semichorus Sappho-ból fordított verseihez, pedig a Catullus-vers utolsó strófája helyett Babits eredeti négy sort ad. Ez a Catullus-fordítása, különben nyelvben, színben, hangulatban egészen más, mint a két Lesbia-dal fordítása, aminthogy az eredetinek zárt formája s ünnepélyes emelkedettsége sem catullusi, hanem horatiusi, vagyis görög.

3. A két nővér pátosza minden görög vonatkozás nélkül is egészen görög. Érdekes megfigyelni, milyen sűrűn bukkan fel Babits költészetében ez a klasszikus hangulat. Van néhány verse, amelynek címe, vagy színe, vagy beállítása, vagy éppen egész levegője latin - s ránk most éppen ezek tartoznak. Bármennyire szubjektív legyen is egy-egy verse, könnyedén és természetesen hangolódik bele egy-egy latin vers szimbolikájába. Így a Vile potabis fanyar levegőjében ott úszkálnak Horatius (carm. I 20.) versének hangulat-foszlányai, máskor egy-egy röpke gondolat úgy rezonál végig a versen, hogy egy-egy latin reminiszcenciába torkollik s latin címet csattant, mintegy pointe-ül a vers-fölé (Aestati hiems, Somno mollior unda), ilyenkor ebben a tömör latin címben sűrűsödik a vers magva, vezető gondolata vagy uralkodó hangulata. Tipikus példája még ennek a - sit venia verbo - hangulat-kicsapódásnak az UImmortale iecur é a Sunt lacrimae rerum, abban a prometheusi gondolat és szenvedés mag, ami Babitsot máshol is elemi erővel mozgatja meg, emebben a lucretiusi panteisztikus gondolat kap csodás hangokat, ami ugyancsak izgató élménye a költőnek, a Timár Virgil fiá-ban is emlegeti a tárgyak néma könnyeit. Ovidius frazeológiája nélkül is a Tristia s az epistulae ex Ponto komor hangulata árad a Levél Tomiból című verséből s ami ennél mélyebben mutatja lelkének antik beidegzettségét, az a felsíró vágy a rómaiak otium-a után: "Nemes tétlenség, nemesíts meg engem", - mondja, mennyivel másképp, magyaros-nyárspolgáriasan hangzik emellett az Arany-emlegette "egy kis független nyugalom!" Viszont minden költői vonatkozástól független, csupán a rómaiság lelkétől ihletett tökéletes rekonstrukciója a provinciabeli római élet egyik színfoltjának az Aliscum éjhajú lánya: Alisca (Szekszárd) leánya Rómába vágyik, a fény, a ragyogás, a dicsőség városába, talán nem csalódom, ha ebben is a költő szubjektív érzésének objektiválását látom, alapjában véve ugyanazt, ami a pesszimisztikus Levél Tomiból dezolációját sugallta. Ha ez így van, akkor megint a költő klasszikus beidegzettségénél vagyunk, legbensőbb érzelmei is legszívesebben a görög-római világ hangulataiban pihennek meg és törnek utat a kifejeződés felé. Kiegészíti ezt a képet még egy megfigyelés, az ellentétes hangulat is gyakran az antik világba vezeti. In Horatium (ezúttal: Horatius ellen) című versében a soha-meg-nem-elégedésnek himnuszát akarja hallani: e contrario felötlik benne a horatiusi kevéssel-megelégedés, ez a "görnyedt szerénység, kishitű pórerény", dacosan elveti azt "arany középszert" s énekli az örök változás, az új izgalmak zsoltárát, - de horatiusi versformában ("a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra"), latin címmel s ami mind ennél érdekesebb, a vers első strófája formában, tartalomban és hangulatban hű, tökéletes fordítása Horatius egy híres versszakának (Odi profanum volgus: carm. III 1.). Az In Horatium tipikus példája annak a szinte legyőzhetetlen kényszernek, amely Babitsot - kulturáltságánál s beidegzettségénél fogva - az antik hangulatok felé sodorja.

4. Azt mondhatnám, az antikba olvadt keresztény lélek - és ezzel egységbe foglalnám mindazt, amit Babits költészetének latin vonatkozásairól feltártam. De hiányos volna ez a kép, ha legalább vázlatosan nem utalnék arra, hogy Babitsnál az antik irodalmak kultusza nem csupán instinktív, hangulati együttérzés, hanem egyúttal elméletileg megalapozott tanulság tudatos eredménye. Ő maga ismételten kijelenti, hogy távol áll a filológiától s "nem-filológus"-nak vallja magát, de Nietzsche-tanulmányából (Gondolat és Írás 164-174.) világosan kiderül, hogy tisztán látja a szellemtelen és szórágó filológia csődjét s tudja, hogy a Nietzschével föltámadt, de csak a háború után nekilendült új filológia immár a holt szavakon túl a kultúrtörténeti összefüggéseket, az antik népek világnézetét s lelkét keresi, "a filológusból megszületett a filozófus, mint a tétlen gubóból a szárnyas pillangó". Ebben az értelemben Babits, lelki habitusa szerint, jlslsgwtatsz, igazi doctus poeta.

Döntő bizonyítékát látom ennek a megállapításomnak abban, hogy Babits tudja, milyen elhatározó fontosságú a görög és latin irodalomban a forma. A klasszikus zártságáról és formatürelméről beszél (Gondolat és Írás 13.), Augustinust, mint a keresztény latin stílus megalapítóját értékeli és helyesen tapint rá a "stílus christianus" s a latin rétori stílus szöges ellentétére, gyönyörködve játszik egy-egy zengő zenéjű középkori latin himnusszal (Karácsonyi Madonna 79-84.) s élvezi benne a rím szépségeit (Irod. probl. 23.): - íme a latin stílus három nagy korszaka. Ezeknek az árnyalatoknak fölismerése s ilyen világos fogalmazása mutatja, hogy Babits fölkészültsége az antik forma-kényszer dolgában a legmodernebb. Gyakorlatilag is mestere az antik formának, főképp művésze a hexameternek s a dactylusnak és ezen a ponton Vörösmartynak egyetlen méltó utódja. Forma-virtuozitása könnyed és hibátlan, ott pedig, ahol szkeptikus, sőt lázadó keresztény imáját zárt antik strófaszerkezetbe önti (Októberi ájtatosság), a kontraszt döbbenetes erejével nyűgöz le.

Ez, a humanista, aki bíbornoki talárban Jupiterhez imádkozik s Baudelaire-rel egyszerre Múzsájának és Madonnájának mondja a leányt. Ez, a humanista, aki megveti és dacosan visszavágja Horatius "derűs közönyét", de akinek lelke minden atomját átitatta az elháríthatatlan Végzet antik hite. Ebben a klasszikus átitatottságában Babitsot nem tudom senkihez sem hasonlítani, ez nála nem harsogó szólam és sallangos római páncél, nem ravaszul kiszámított, mesterien csattanó pointe-ekre beállított történelem-magyarázat s világnézet-interpretáció, hanem végzetes élmény, amely szinte a vérség szálaival vonzza vissza az antik életbe.

 

[*] Hogy miért érzi annyira a magáénak Vergiliust, azt érdekesen megvilágítja egy nyilatkozata Irod. problémák 103): "Vergilius már néhol modern költô".

[*] Komjáthyval kapcsolatban maga Babits is említi (Irod. probl. 185).

[*] A forma-probléma különben is mélyen érdekli (V. ö. Irod. probl. 28. Gondolat és Írás 281-292). Itt kell megemlítenem, hogy Babits - elmélete igazolására - latinra fordította, distichonokban Vörösmarty Haldokló leány-át s görögre, hexameterekben, Arany: Keveházá-t (Irod. probl. 120, 283-284). Ezek az érdekes kísérletek pompás bizonyítékai nagyszerűen edzett görög és latin stílus-készségének. E fordítások filológiai hibái nem jelentékenyek s nem perdöntôek.