Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Reichard Piroska: Babits angol irodalmi tanulmányai

Az "irányok" tülekedése közepette, a minduntalan felbukkanó és elmerülő irodalmi "célkitűzések" útvesztőjében, a jelen múló pillanatnyiságával szemben nikncs biztatóbb és vigasztalóbb, mintha szinte a visio világosságával látjuk az irodalmi életnek folytonosságát és magasabb egységét, ha látjuk, mint gyullad ki egy író, egy generáció, egy nemzet fáklyája egy másik íróén, előző generációén, egy másik talán távoli, talán ellenséges nemzetén. "Láng gyúl a láng gerjelminél" - Arannyal szólva - és egyre nagyobb időt, nagyobb tért világít be.

A filológia nyelvén így mondhatjuk el ugyanezt: a világirodalom története a bonyolult hatások és kölcsönhatások története, s a hatások felderítése a filológia egyik izgatóan érdekes és szép feladata.

Aki ma erősebb összefüggést érez és keres az újabb angol és a magyar költészet között, mint amilyen a korszellemből, a világeseményekből s a közös európai irodalmi örökségből következik, annak Babits Mihályra kell gondolnia. Nálunk bizonyára ő az újabb angol irodalom s főleg az angol költészet legalaposabb ismerője, ő az, aki lelkének néhány gyökérszálával legmélyebben belenőtt e távoli talajba, rajta keresztül szívódott fel e gazdag, idegenszerű világ anyagából a legtöbb a mi világunkba. Szinte meglepő, hogy széleskörű és beható angol irodalmi ismereteinek, az angol költőkkel folytatott tartós és benső szellemi barátságának tanulmányai sorában csak négy kisebb terjedelmű emléke van. Bizonyára, mert önmagának olvasta és szerette őket és beszélni csak akkor és azokról beszélt, akiket valami külső aktualitás (a születésnap százados évfordulója a halál, vagy egy-egy jelentős fordítás megjelenése) a magyar olvasóközönség érdeklődésének körébe vont. Ilyen alkalmakkor jelentek meg a Nyugat régebbi évfolyamaiban - s azóta könyv alakban is - Tennyson-ról, Browningról, Swinburne-ről és Meredith-ről szóló kis tanulmányai. E nálunk kevéssé ismert vagy egészen ismeretlen egyéniségekről nem életrajzot ad, nem is költői fejlődésüket rajzolja, hanem egész életük munkáját egy síkra vetítve, mintha elsősorban e két kérdésre keresne bennük választ, mit jelentett nekik az élet? (mi volt a világnézetük?) és mit jelentett nekik az írás? (milyen formába ömlött ez a világnézet?). Ez a két kérdés velejében talán csak egy kérdés, hogyan lett bennük (hogyan lehet egyáltalán?) harmóniává a valóság és az emberi lélek vágyának diszharmóniája?

E biztos és erős kézzel rajzolt miniatűröknek megvan a magukba zárt tárgyi értékük és érdekességük, de Babits egész munkásságának keretébe beállítva mégis szubjektív jelentőségük a szembeszökőbb, mert az ő költői fejlődésére vonatkozó jelek és útmutatók, mert minden irodalmi arcképből két arc néz felénk, a jellemzett író mellett azé, aki jellemzi őt. Ez a második arc léphet tolakodóan előtérbe, vagy vonulhat - mint Babitsnál - a legdiszkrétebben hátra, de ott van, az ő szeme válogatta az arckép színeit, övé a rajz lendülete, mit modellje kiváltott, az ő egyénisége adja meg a perspektívát, őt árulja el, mit látott meg, mit nem látott meg, mit látott bele költőtársa vonásaiba. Akik az irodalomban "hatás"-ról beszélnek - s nálunk szeretnek e szónak valami kellemetlen hangsúlyt adni - gyakran azt felejtik el éppen, hogy mindenkire csak az hathat, ami valamiképpen, csírájában legalább, benne is él, csak olyan hangra visszhangzik a lélek, melynek húrja benne is megvan. Az irodalmi hatás a szó jó és igazi értelmében csak megrövidítése az útnak, melyet az író maga is be tudna járni, csak életeredmények comprimált átélése, melynek végigélésére egyetlen emberi élet nem futná, szellemi takarékosság az élet pazarló háztartásában, szükségszerű és nemes kötelesség, mint ahogy az előttünk élt nemzedékek életeredményeinek felhasználása, az, hogy nem minden nemzedéknek kell "elölről kezdeni" az utat, minden emberi kultúrának célja és értelme. Az igazi irodalmi hatás erőmegtakarítás, hogy az utas gyorsabban és messzebb haladhasson a maga útján, de csak útmegtakarítás és nem idegen utak bekalandozása.

A fiatal Babits sok angol költő életútján végigment és ilyen utazásról gazdag és fogékony lélek még gazdagabban és fogékonyabban tér meg. Ajándékul hozta tanulmányain kívül gyönyörű fordításait, s emlékei itt-ott átszövődnek költeményein. Nem fontos, tudnunk-e konkrét példákra rámutatni, minél igazibb és termékenyítőbb az ilyen hatás, annál tökéletesebb az asszimiláció s annál nehezebb és bizonytalanabb eredményű az irodalmi vegyelemzés. Könnyen lehet, hogy tévedünk, mikor - hogy találomra említsünk néhány példát - a "Ballada Irisz fátyoláról" régi ballada-formájánál Swinburne-re gondolunk, vagy amikor a "Silvers" gondolata Poe egyik versére emlékeztet (For Annie), vagy ha a "Két nővér"-ben a Bánat és Vágy kettős egysége (csupán ez és egyéb semmi e versben) Poe egy másik versét juttatja eszünkbe (To Helen), hol a Sors és Bánat, azután meg a Szépség és Remény van így egybelátva, vagy ha "Hegeso sírjá"-ról Keats-nek "Egy görög urnára" írt ódájára száll gondolatunk, mert ezer különbség mellett van bennük egyetlen közösség, a művészet örökéletűségének költői megérzékítése, mely a megörökített pillanat latens erejét, megkötöttségét képzeletünkben felszabadítja s Babitsnál még - ami költeményeinek egyik legnagyobb szépsége - a maga életének meleg körébe is vonja.

Talán mindebben tévedünk (- a filológia a "talán"-ok és talányok birodalma -), de bizonyos, hogy míg Babits elindulása idején olyan szerető elmélyedéssel olvasta angol költőit és csiszolta fordításaiban verssoraikat, maga is csiszolódott és mélyült, míg velük megbirkózott, maga is erősödött, s hogy a Viktória-korabeli angol költészet a maga sokféle anyagával és színével, rendkívüli formagazdagságával, ritmusának, stílusának szinte túlérett pompájával, a vers belső felépítésének fölényes biztosságával és befejezettségével valamiképpen beragyogta azt az utat, melyen Babits a maga érzéseinek és gondolatainak kifejezéséhez, a maga egyéniségének beteljesedéséhez eljutott.