Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Tóth Aladár: Babits Mihály meséskönyve

A mesében a belső élet, az ember érzelmi élete teljesen hatalmába keríti a külső életet, úgy, hogy annak jelenségei kiszabadulnak az anyagi szükségszerűség, a földi kauzalitás kötelékeiből, a Sors börtöne leomlik, a szabadjára eresztett vágyak kényükre alakítják át a realitást, a rajtunk kívül eső világ, melynek rabjai voltunk, titokzatos színes alakokba öltözik, körültáncolja lelkünket s csodálatos labirintusain keresztül álmaink beteljesüléséhez jutunk. A mese az élet megváltása, hol a megváltó éppen ama belső élet, melyet a valóságban a külső világ nem igazol vagy kegyetlenül letör. Minden költészet a belső élethez menekül, ezért minden költő alaphangja a líra, de a mesében ez a líra kilép sajátos birodalmából, hogy meghódítsa a külső életet, más szóval, a külső életben keres objektivációt. Az érzelmek hódító útja azonban a mesében nem visz a küzdelmek válságain át, a meseköltő már apriori hatalmába kerítette a külső világot, ő már túl van minden küzdelmen és válságon s mikor hősét a legkeményebb próbáknak veti alá, akkor is a boldog harmónia világából tekint le rá, hisz a Sorsot saját vágyai szabják, hiszen ő az, aki belső életének líra-zenéjével táncraperdítette a külső világot. Ezért a mesében nincs bántó, feloldatlan disszonancia, mert minden disszonancia már a harmonikus feloldás jegyében lép fel. A mese tehát nem fordul el a reális élettől, csak egy másik harmonikus világba menti azt át. Épp olyan szigorúan jellemez akár a regény, csak annak anyagi megkötöttségeit szakítja fel, ami még nem jelenti, hogy szükségképpen túllépi a külső élet korlátait, mert mozoghat azokon belül is, de úgy, hogy ezeket a korlátokat sohasem érezzük megkötöttségnek. A mese lényegét tehát a belső és a külső élet sajátos viszonyából határozhatjuk meg.

A meséhez a költőt mindig a megváltás után való vágyakozás vezeti. Az út, melyen a megváltáshoz eljut, azonban nem egyformán sima, hanem a költő temperamentuma szerint változik, mely a belső élet viszonyát a realitáshoz megszabja. Vajon hogyan jut el a mese világnézetéhez a magyar lírikus, aki már Balassi óta teljesen bezárkózott saját lírai világába, aki a külső életet illúziótlan, prózai tekintettel méri végig, lelke mélyén nem vár, nem is akar tőle semmit, minden lángoló egzaltációját, szenvedélyét, a belső életével való foglalkozásban éli ki s a külső világnak csak józan, rezignált vándora. Lírája olyan király, aki nem is akarja átlépni országa határát s tragikus elszigeteltsége tudatában küzd az élet sötét vízióival, örök s prózai valóság szempontjából, örökké hiú és céltalan háborúságban. A magyar líra már aprióri a belső élet egyetlenségéhez, kizárólagosságához érkezett el, az életben csak ennek küzdelmei érdeklik, ami ezen kívül esik, azt bizonyos paraszti józansággal könyveli el. Szinte kihívó ellentéte ez a német költők világszemléletének, akik többé-kevésbé valamennyien az egész külső életben a belső megnyilatkozását, tükrözését látják s minden, ami körül veszi őket, lírai életük világításában bontakozik ki előttük. A belső világ itt aprióri elárasztotta a külsőt, a maga teljességében s így a német nép már eredetlegesen tulajdonosa a mesevilág szemléletének. Az életet önkénytelenül meseszerűnek látja s ez a mesehangulatot még legtépettebb lelkű tragikus elbeszélőinél is felfedezhetjük. Önkénytelenül, minden egzaltáltság nélkül jut el a meséhez s ez természetesség emeli olyan páratlan tiszta szférába népmeséit, a modern irodalomban is a német Dehmel Richard érte el a legtisztább mesekoncepciót, az angol Housman egyik története nyomán írt "Blinde Liebe" című elbeszélésében. Érdekes megfigyelni, miként viszi az angol humoristák és francia irónikusok modorát egyesítő stílusban induló történetet Dehmel érzelemidealizmusa ellenállhatatlan erővel a mese felé, a tiszta emberiesség olyan magaslatára, melyet Dehmel "a legnagyobb modern német lírikus" sohasem érhetett volna el, csak Dehmel "a német szellem gyermeke".

A mese szellemében már eleve megváltott néppel szemben, a magyarnak nehezen, nagyobb egzaltációval kell kiküzdenie a megváltást, hiszen a magyar lírában inkább az elszigetelődésnek, mint a külső élet elárasztásának tendencióját láttuk. A magyar költőnek egyetlen megváltása, ha érzelmi életének magányos útját a külső életben, mint egyedül győzelmes utat rajzolhatja meg. Ez legyen a mesebeli három út közül a középső: Csongor királyfi útja. Hogy ezt az utat ne állhassák el a külső élet hatalmai, hogy minden akadály csak prosperói varázslat okozta játék-megpróbáltatás lehessen, a magyar költőnek a meséhez kell folyamodnia. A belső élet csodatevő hatalma azonban itt ahelyett hogy magához ölelné a külső világot, varázskört von magaköré, s a külső élet hatalmait így tartja távol magától. A mese, a magyar irodalom legnagyobb mesekoncepciójában, a Csongor és Tündében [*] is, csak magasabb szempont, melynek perspektívájából a költő kijelölheti álomkirályfijának győzelmes útját. A költő vágyai nem hatják át a külső világot, az sötét marad továbbra is, az éj rideg és szomorú. Tragikus világképet rajzolt, hogy igazolja belső élete elszigeteltségét. Ezért míg a német költészet önkénytelenül a mese felé közeledik, addig a magyar költő meséje önkénytelenül a lírai költeménybe szívódik fel. Talán nem véletlen tehát, hogy legmélyebb mesekompozíciónk lírikusok lelkében fogamzottak s hogy napjainkban s a legnagyobb élő magyar lírikus ajándékozta meg irodalmunkat egy meséskönyvvel.

Babits Mihály is megváltást keres "Aranygaras" című meséskönyvében. Tisztázni akarja a mese perspektívájából belső életét s mindazokat a problémákat melyeket belső élete felvetett. Költői fantáziája egy életentúli vagy legalább is az emberi életentúli világot teremt magának, ahol álmai, melyeket az élet letört, szabadon, örökké uralkodhatnak. Mielőtt megvizsgálnánk, hogy milyen Babits mesevilága, hol találja azt meg, látnunk kell mik azok az álmok, melyeket a költő átvitt az örök harmónia birodalmába s melyeket az élet kegyetlenül letiport.

*

Elképzelem: a huszadik század első évtizedének Magyarországa, az akkori egyetemi ifjúság az irodalmi katedra körül, lelkes, életerős kultúrában nevelkedett emberek, akik éppen ezért még több kultúrát akarnak, s közöttük egy fiatal költő: most tárul fel előtte a szellem világa, a könyvek "mint fiatal lányok" jönnek elébe, megfürdeti lelkét a klasszikus szépségekben, a büszkeség örömtől izgatott belső fényrezgésével lelkében leméri a világ kerekének hatalmas fordulását az antik koroktól a modern életig, ami egykor az erény, most a bűn, ami egykor az elégedettség, most a sohamegnemelégedés: s mindez a változás csak az illúziók tárgyának változása, az embert és ábrándjait összekötő viszony most is ugyanolyan ragyogó, lelkes, önbizalmas harmónia, mint amilyen kétezer évvel ezelőtt volt, vagy amilyen sohasem volt, hiszen ez a viszony maga is csak illúzió, a XX. századforduló esztétikai kultúrájának fiatalos-töretlen ábrándja. A külföldről könyveket hoz a posta, a modern angolok és franciák, klasszikus élményekbe, rejtelmes szózenékbe menekülő sebzett lelkek, lassanként problémák lesznek Magyarországon, csupa új perspektíva, amit ezeknek a beröppenő szavaknak muzsikája feltár, milyen más, új világ, amit ezeken a szavakon keresztül megtanultunk látni! Még meg sincs az új magyar irodalom és máris hiszünk benne s máris a levegőben érezzük az új esztétikai kultúrát, telve csillogó, ember-, világ-megváltó illúziókkal. Lent, mélyen, rejtetten erjed, forr az élet s fenn az illúziók egén úszik színes délibábos visszfénye.

Ezeket az illúziókat ápolni, saját egyéniségével betöltve valóságos életre váltani, az égen úszó délibábban testet ölteni: ez volt a fiatal Babits Mihálynak költői álma. Senkinek sem jelentett ez az esztétikai kultúra többet, mint őneki, itt érezte magát legigazábban otthon: alatta az élet forró tüze, fölötte a kristályos transcendentális válig. Itt, a költői illúzióknak ebben a ragyogó Mittelgartjában állította fel lelkének kettős tükrét, melyen egyfelől az örökké hullámzó realitás, másfelől az ideák örök világa tükröződött össze. Hogyan fogadta be a világot ez a tükör? Mit jelentett neki az a "farbiger Abglanz", melynek sugarait felfogta? Más szóval, hogyan nyúltak bele Babits költői életébe azok a költői illúziók, melyeket lelkében összegyűjtött és lelkesedéssel táplált?

Ezek az illúziók, az esztétikai kultúrából sarjadva, nem az élet jelenségei mögül bontakoztak ki, nem a reális élet káoszából kiderengő mélyebb értelem megálmodásai. Nem az életen keresztül érkezett el hozzájuk a fiatal Babits, mint az élet járomba tört szolgája akit álmai végül is úrrá tesznek az életen. Babitsot nem szolgasorból vitték álmai az úrsághoz, Babits mint egy fiatalos, büszke kultúra harcosa, mindjárt mint parancsnok lépett az élet elé. Illúziói parancsnoki hídjáról harsanó vezényszavára a világ minden jelensége, lelkének minden élménye, mint katona lépett verseiben sorakozásra. S ő ezt a katonát szerette az életben, a katonát, mely a költészetről táplált ragyogó ábrándjait szolgálta. A dolgok annyiban érdekelték, amennyiben illúzióvilágának hordozói voltak. Minden jelenségben a költői gondolatot kereste. A szoba bútorai csak azért léptek ki némaságukból, mert a "sunt lacrimae rerum" költői gondolatát fűzhette hozzájuk. Ezért vonzódott a mitológiához, melyben a dolgok költői felfokozását már készen kapja. S hol a dolgok magukban némák különös költői viszonyba hozza őket egymással, rejtélyes vonatkozásokban keresi a mélységet vagy titokzatos magaszőtte kombinációkban: világokat álmodik, melyeknek napja a hold, lege a semmi habja, országot, hol az árnyban az árnyak árnyai járnak. A kontrasztoknak külön költészetét teremti meg. Bár nem realista természet, gyakran alkalmazza a realizmus eszközeit, hogy így illúzióit szorosabban fonhassa össze a valósággal. Illúziói világának birodalmát mindenre kiterjeszti. Semmisem olyan csekély, hogy elkerülné figyelmét, épp úgy verset ír az elrejtett kis Lichthofról, mint Párizsról. De mindez a részletező szeretet elsősorban azoknak az általános illúzióknak szól, melyeknek életét szolgálatába állította, s melyek éppen általánosságuknál fogva a Gondolatot küldik előre, hogy kémszemlét tartson a világban. Ezért költeményeinek kiindulópontja gyakran egy-egy tétel. Még pedig valami határozott, sokszor sablonos gondolati tétel, tehát nem valami víziós, intuitív megsejtés. A teremtő fantázia pszichológiai sorrendben csak később, ennek a gondolatnak átélése során lép munkába.

Babits költészetének kiindulópontja tehát mindig valami öntudatos esztétikai-gondolati mozzanat. Tulajdonképpeni költői magja az esztétikai-gondolati szándék megvalósítása körül képződik. Különös gyümölcs, melynek struktúrájában a mag és a külső burok szerepet cserél. Illúziói, melyek öntudatosan irányítják törekvését, csak karók, melyekre a tulajdonképpeni költészet folyondára felfut. Ezért Babits Mihályra a paradoxon veszélye nélkül rámondhatjuk: öntudatos az öntudatlanságig. Hogy egyik legjellemzőbb példát idézzük: milyen határozott gondolati artisztikumon nyugszik a "Tüzek" című verse, s milyen megkapó költészet élő repkénye borítja a gondolat-emelte falakat! Kinek nem ragadnak meg örökre lelkében az ilyen sorok: "A csillagok tüze, mely fenn a távol égen, tisztán, közömbösen, magányosan ragyog, mégis mindig remeg, reszket az éji kéken - mi égi szenvedély bánthat ti csillagok?"

Aki csak a karót, az öntudatos formavázat látja meg Babits költészetében, az valódi költői mélységét sohasem fogja megérteni. Babits illúzióvilágának szerepe a költő lelkében a szurrogátum szerepe. Ezért ragaszkodik ő maga olyan makacsul hozzájuk, s ezért egyetlen költőnk sem sínylette meg lelkileg annyira az általános illúziók háborúalatti szétfoszlását, mint Babits Mihály. Azt az esztétikai kultúrát, melyben a fiatal Babits olyan meleg otthonra talált, valósággal elnyelte a háború. A Béke, a Humanitás lelkes hirdetőjét először a háború, azután saját forradalmának bukása némította el. Babits elhagyottan, kifosztottan áll az országban, úgy érzi magát mint az aulikus költő, mikor kényura, kit eddig önként és magában érzett hivatásból legszebb verseivel szolgált, trónját veszti. Mindenhonnan bizalmatlan tekintetek fogadják. Kihez szóljon, hova kapcsolódjon, hol találja meg azt az új karót, melyen költészete újra a Nap felé kúszhat? Óh, gyilkos hatalom a szavak hatalma, ismerheted, ha szitál lassú mérgeket! Hol az illúzió, mely felkeltheti lelke óriásait? Kétségbeesve kapja fel a felvetődő új szavakat, de ki érti azoknak igazi értelmét? Megnemesítő visszhangja akar lenni mindennek, de kínlódva, kelletlen, mint a repedt szikla zúgja vissza a hozzáütődő zavaros hangokat. Mert kételye tikkadt és izzó, mint a láng a száraz mező felett. S mint a leszálló csönddel érzékeink ébersége úgy nő az ő érzékenysége is. Minden érintésre összerezzen s megnyílik lelkében a Nyugtalanság völgye. Hol van a régi délibáb? Hol a régi vezér, a "költő az élet ura"? Már az Alázat mezébe öltözött, de még itt is kibújnak öltönye alól lelke iszonyú férgei. Ifjúsága emlékeihez menekül: szenvedései, melyeket most egész belülről hiúknak érez, a meghasonlás szenvedései, a múltban, mintha kevésbé kínzóak, de egészebbek lettek volna, örömmel, márcsak múltból visszajáró képek, s mérhetetlen boldogság, ha régi friss reggelei közül egy olykor ráköszönt. De különben, "az öröm messze van". Csak végletekig elcsigázott lelkek üdvözlik ilyen mélységes melankóliával a jelenbe ellátogató múltat. Ilyenkor tudjuk csak igazán mi az, ha eszünkbe jut egy hang, "mely elszáll az örök időkben". Ilyenkor "áll az idő és máll a tér", minden régi táj egy-egy édes remény, hogy mindez a nagy változás csak gonosz álom, hogy az emberi nyüzsgés felett az örök ég csillagai zenélnek, hogy rétek, erdők tovább virulnak, "hogy minden úgy mint hajdanán, s három kereszt a Bartinán, a régi sziluett, Alkonyba boldogult vidék: s kint, sorsokat a szelíd ég nyugton magába vett." A dunántúli tájak szelíd harmóniáját még sohasem hangolta költő sebzettebb, dúltabb belső életre. Ebben a szörnyű földindulásban Babits természetköltészete az egyetlen nyugvópont, melyben lelke egyszerű szemléletben elpihenhet. A természet, mely fiatalos, ostoba tenyészés és szüretelő bölcsesség, tavasz és ősz, szívét, eszét egyaránt nyugtatja. Az erjedő, sötét élet s az ismeretlen örök, életentúli sors, melyek közé Babits illúziói világát ékelte a természetben összebékülnek egymással. A tavasz kábulása ellenmérge az élet Gondjainak, a szüretelő ősz a Halál transcendens gondolatát hozza közel szívéhez. Csak az ember szakadt ki ebből a hiú harca süket harmóniából iszonyokra, kikelt belőle féreg módon, de a Halál már nyitja a Pince ajtaját s a mi gyarlóságunk egykor beleenyészhetik a nagy harmóniába. De amint megjelenik Babits világában az Ember, a természet egyesítette elemek szétszakadnak s a megnyugtató pantheismus helyébe tragikus dualizmus lép: a gyűlölt emberélet és a nagy Ismeretlen kerülnek szembe egymással. Szeretni már csak a Szeretet tudja s az életben nincs szeretet, de egyszersmind kínlódva érzi, hogy élet ő is, kicsi, meleg húsfalat. Már menekülne önmagától, égi, krisztusi malasztokra szomjazik, de még inkább a halálra s halálvágyában átszenvedi a halálfélelem minden fizikai kínját. Úgy érzi, élete két rettenetes fogsor, Isten fogai között morzsolódik szét. "Mi ez a nagy Közöny, az Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te is, vad és meleg élet, s csak fogaid hidegek, óriás Őrlő?" Az ember és a nagy Ismeretlen tragikus küzdelme ez, ha küzdelemnek mondható a harc, melyben az egyik fél, még a babonára is képtelen félelemmel morzsolódik szét az ellenség markában.

Babits lelkét a felgyülemlett problémák rettenetes lázba tüzelik. Ez a belső láz adja meg nyelvének rendkívüli melegségét. Itt minden hang megváltásért kiált, olyan ember vergődése ez, kit "elborított a Sok". S Babits rendkívüli érzékenységével (a spleen, a fásultság csak újabb izgató szilánk lelkében) meztelenül áll a kívülről rázúduló titkos, gonosz befolyások záporában. Elmenekülni oda, hol illúziói örök harmóniája honol, bizsergő, fájó emberéletét beleenyésztetni ebbe a harmóniába, megtalálni az országot, hol költészetének indái újra felfuthatnak a Szépség, a Jóság és Szeretet oszlopára, újrateremteni ábrándjai győzelmes birodalmát: már csak távol az emberiség gonosz világától, a mese birodalmában lehet.

*

Babits Mihály tehát belső lírai életének és illúzióinak harmonikus viszonyát menti át a mese világába. A realitásból kivert vincellér a mese minden realitást álommá varázsló s ezért minden valóságnál valóságosabb földjében üti le szőlőkaróit, hogy költészetének szőlővesszeje ismét magasan, büszkén hordozhassa gyönyörű fürtjeit.

Babits Mihálynak lelkét úgy megtörte illúzióvilágának feldúlása, hogy neki meseország minden, hová az emberi gonosz erjedés nem hatol. Meseország a hűvös, korallos vizitündéres óceán s meseország a tenyérnyi kis pázsitsziget, meseország a farkasordító, téli fenyőerdő s az izzó sivatag, hol mámoros poklosok táncolnak egy kis csöppnyi mámoros zsidógyerek körül. Babits meséiben tehát nem a belső érzelmi világ indul el hódító útjára (bár egyik meserészletében, mint látni fogjuk, a mesének ezt a legmélyebb lényegét is megragadja, még pedig annyira gyökerében, mint eddig egyetlen magyar költő sem), hanem a költő illúzióvilága, mely köré, mint költeményeiben, az érzelmek költészete csavarodik.

Babits illúzióinak átvándorlása az emberi világból, az ember életén túli világba legszembetűnőbb kötetének talán legmonumentálisabb meséjében, a Dzsonniban. "Dzsonni, a tengerész" emlékezetünkbe hozza Babitsnak egyik régi elbeszélését a "Mitológiá"-t. Babits a Mitológiát a háború első éveiben írta, akkor még azt gondolta, hogy felrázhatja az emberben az Embert. Herakles ott áll a küzdő, fenekedő, gyilkos állati és növényi világ közepette, nyugodtan szemléli a szörnyű, céltalan harcot a természetben, majd elfordul tőle, mert ő az Ember, az Alkotó és Teremtő, lelkében a Cél nagy gondolatával. A Dzsonniban Babits már nem vár semmit az embertől. Dzsonni rabja az Embernek, a háborúsnak esztelennek, nyomorultnak. Fűti-fűti a hadi hajó gyomrát, míg el nem süllyed vele együtt a mélységbe, ahol a természet örök bölcs keze újra mintázza megcsúfolt alakját igazgyöngyös, korállos remekművé. Jön a hullám és összetöri az emberkéz alkotta vasbörtönt, jönnek a vizitündérek, a villamos halak víz alatti lámpása fényénél elkezdik munkájukat s kezük nyomán csodálatos "tengeri elváltozás" fakad. Ők a "Szépek" és "Jók", az ember a "bolond állat". Pedig Dzsonni is ott hordja nyakán a medálját a vizitündér képével, meg is tapogatja olykor, meg van-e még? (Ó ebben a rossz világban könnyen leszakadhat rólunk), de a vizitündérek már csak a halott Dzsonnit válthatják meg. Az élettől elriasztja őket a hajó bordáin átcsapó pálinkabűz. Az élet szörnyű kábulását, feloldhatatlan félreértését, ezt a temetőt, hol életet élettel temetnek be, hol gépies munka izzadságszaga elnyomja a tenger sós, friss illatát, itt festi legkoncentráltabban, leglélegzetelfojtóbban Babits. A süllyedési jelenet, a modern magyar irodalom egyik legmegkapóbb rajza, szinte kézzelfoghatóan állítja elénk az "Isten fogai között" morzsolódó élet rettenetes halálfélelmét. De ugyanakkor érezzük a költő kétségbeesett halálvágyát is, a fuldokló Dzsonni kezébe szorítja medálját, mintha hívná a vizitündéreket, "mert az emberi bolondság olyan bilincs, mely leszakad a halállal". S a halál megnyitja az utat a Szépség, Jóság és Béke birodalmába: az örök Elemek közé.

De az Elemek Babits meséskönyvében nem mindig ilyen tudósak és nyugodtak. A fenyőfák például még nem ismerték ki annyira az embert, mint a bölcs villamos hal. Ők azt hiszik az ember megvan váltva, míg ők a téli hóban pogányul fagyoskodnak. Meg-megborzongva a hideg szélben, sugdossák egymásnak a hírt, kivágják testvéreiket karácsonyfának, mert az emberek ünneplik a megváltó Krisztus születését. "Ó, az ember megváltva, s az egész Természet, dermedten a Halál, a Fagy, az Álom hármas bilincsében" - így sóhajtoznak a fák. S egyszerre megjelenik közöttük a "megváltott ember", rongyos, éhező kiszolgált katona, szökik át az idegenre jutott határról, hogy beteg anyját láthassa. Igaz. Az ember meg van váltva, ojjé! Kétezer esztendeje. Leroskad a hóra és megfagy. De az erdő már elindult a város felé, a város végén egy kis ház, azt körülállják a fenyők. Soha még ennyi karácsonyfát! Vágnák is az emberek őket karácsonyfának, de a fenyők elrántják gallyaikat, mert a fenyőfák megváltása ha a kis házban didergő-haldokló, fiát hiába váró öreg asszony tűzhelyében éghetnek el. Az "Erdő megváltása" az egész kötet legbonyolultabb költeménye. Babits a gondolati felépítés folyamán a legtávolabb eső dolgokat kapcsolja egybe: Krisztus, a téli táj, az elhagyott asszony és kóborgó fia, a város és a gazdagok karácsonya. Pedig maga a történet egész egyszerű, szinte Tolsztoj tollára való. Mit jelent Babitsnál ennek az egyszerű történetnek, melynek egyetlen rugója az anya és fia egymáshoz vágyódása, ennek az életen inneni képnek ilyen szertelen vízióba tágítása? Miért hívja segítségül a fantázia teljes perszonifikáló hatalmát? Miért indul el az erdő? Miért hívják a Jó embert Krisztusnak? Miért nevez Babits minden szimbólumot határozottan nevén? Mi ez a különös hidegség a lázas stílusban, a pátosz és a gúny keveréke a hanghordozásban? S ez az állandó stiláris távolodás a valóságból a mese allegóriája felé? Mind ennek a gyökerei, úgy hisszük, mélyen a szimbólumokba öltöztetett költői alapgondolat alá nyúlnak. Babits a feldolgozás módszerével kívánja dokumentálni, hogy milyen távol áll a krisztusi fényszóró ettől a földi világtól, ettől a selejtes vászontól, melyre a képeket vetíti, hogy mennyire a lélek számára vetíti a képeket, hogy mennyire Laterna magica ez a fényszóró. Csoda, hogy látjuk ezeket a vetített képeket s csak csodán keresztül láthatjuk őket, csodavilággá, mesevilággá kell válni minden földi nyomorúságnak, hogy Krisztust megtalálhassuk benne. Babits nem az érzelmek útján jut el a megoldáshoz, hanem a vízió lázas tekintetével követi ezt az utat a célig: ő nem a hóban megfagyott ember vagy a kis házikóban haldokló anya, hanem a költő, aki víziós képükkel itatja szomjúságtól égő szemeit.

Az életből száműzött Jóság, Szépség és Béke már csak mint meseszerű vízió járhat oda vissza. Aki az életben találta meg ezt a szentháromságot, annak lelkében az nem válik külön az élettől, nem határolódik elvont eszmévé, az életben, az érzelmek világában rejlő Jóság mégis valahogy tisztább, határozottabb, kézzel foghatóbb mint az Idea, melyet mint elsuhanó fehér látomást kergetünk. Babits embere, a földi "bolondság" rabja, csak a Jóság, Szépség és Béke látomását kergeti, mint szép, fehér Krisztust, akihez nem engedik oda. Álomszerű, meseszerű fantazmagóriaként száll előtte s ő szalad utána, mint Arámiás, a kis zsidó susztergyerek, szalad, ki a farizeusok városából, el a csirizes tál mellől, be a messze pusztaságba, izzó homokon s a bélpoklosok csengős seregében éri utol a halál. De ő már nem lát bélpoklosokat, csak a fehér Jézust, a csengők zenéje a szférák zenéje, a száraz kenyér fehér kalács neki, a világ mesevilág, csupa szép látomás s a látomás megnyitja az utat az Égbe. A "Jézust kereső kisfiú", Arámiás, nem tudja mi a jóság és a szeretet, nem lehetett jó, nem szeretett senkit. De hogyan is tudhatná a fülcibáló apa, a reszkető szakállú farizeusok között! De tudja, hogy van valahol, hogy kell lennie valahol. S mert Babits illúzióit már nem azonosíthatja a valósággal, a fantázia szárnyát ködös, nyomasztó levegőben gyötörve száll a tisztább szférák felé. - Megváltó repülés - kiáltja minden sora - meddig fárasztod még szárnyaimat? Mikor jössz el Halál, hol nincs földi vonzás, hol szárnyak nélkül is repülhetünk.

Pedig milyen szép az élet, ha a földi bolondság nem vakítja benne szemünket! Nézzétek egy nagy kő s egy kemény, fás, orgonabokor között van egy tenyérnyi füves világ, ahol nem vakít az emberi őrület pusztító lángja. "Tenyérsziget" így nevezi ezt az országot Babits. S milyen harmonikus, teljes életet élnek ennek az országnak növénylakói! Szenvednek, örülnek, szeretnek, nagy tragédiák játszódnak le közöttük s boldog megtermékenyülések. Mindent ismernek, pedig nincs is szemük, eget, napot, felhőt, illatot. Akinek szeme van, tudja, hogy mi az a szín, akinek füle van, hallja a hangot, de azért a világról nem tud többet, mint a kis fűszál. Talán több részletet ismerünk, de az Egészet mi is csak árnyékáról érezzük, mint a tenyérsziget a felette szálló felhőt. Egy dolgot azonban nem ismer ez a kis világ, az emberi meghasonlást. Nincs egyetlen diszharmonikus szó sem ebben a mesében. S mi még is kiérezzük belőle, hogy van ilyen diszharmónia, ilyen meghasonlás valahol, ha nem is a füvek életében, de nem messze tőle: a költő lelkében. Olyan érzés fog el bennünket, mint mikor valami nagy küzdelmes szimfónia, megbékítő záró akkordjánál lépünk be a hangverseny terembe, csak a nyugodt, tiszta hármas hangzatot halljuk, de sejtjük, hogy milyen viharokat oldott fel az a harmónia. Nem Goethe "Metamorphose der Pflanzen" költészetének nyugalma ez, nem egyszerű tükör, melyben az emberi élet teljes nagyszerűsége tükrözik, de csodatükör, megváltó, melyben az élet, a gondterhes emberi élet ráncai elsimulnak. Mese.

Van Babits meséskönyvében egy történet, melyet egészen különálló hely illet meg a kötet többi elbeszélései között. Ez az a bizonyos "igazi tündérmese", a "Barackvirág". Itt nemcsak az illúziók vándorolnak át a meseországba, hanem Babits belső, érzelmi életének és illúzióinak egymásközötti viszonya is a boldogságvágyak szárnyára kel, megváltást, tisztázódást keres. Az élet és az életfeletti illúziók együtt indulnak útra Barackvirág történetében, mint egy test és egy lélek, majd tragikus szétszakadások válságain vergődnek keresztül, hogy végül boldogan egyesülhessenek. A Barackvirág valóságos története Babits lelki életének: önéletrajz, melyben legszemélyesebb problémái merülnek fel, vallomás, mely a tündérmese orsóján bonyolódik le.

Babits illúziói szellemvilágába temetkezve megismerte a szellem testnélküli életet. S ő nemcsak a költő árnyakkal ölelkező magányos életét szenvedte, hanem a Gondolat elvont formavilágát is bevándorolta. Ő is gyakran maradt "egy eltűnt ízzel egyedül a vánkoson". Mi ez a testnélküli élet, mi ez a külön élet az Életben, ez a furcsa kettőség? Áthidalhatatlan szakadék? Meghasonlás? Mik az eszmék, melyek állandóan cibálják az életet és még sem tudnak egészen belekapaszkodni, ezek a furcsa elvonások, melyek uralkodni akarnak az életen? Mit kezd a gazdag, boldog ember életével, ha tudja a Nyomort, mit a Szépség, ha tudja a csúnyaságot, a Jó, ha tudja a gonoszt? A gondolat szörnyű boncolókés, atomjaira szedi szét az életet, kontrasztokat lát és különbségeket, de hiába boncol, azt a szükségszerű nagy egységet, mi a világot összefogja, nem fedezheti fel. Igaz, az atomokból új világot teremt, de a gondolattagolta világ gondolati szintézise mindig csak kombináció, a kombináció pedig sokféle lehet. A Röntgen sugár hatalma belehelyeződhet az érzéki vágyban csillogó emberszembe, hogy az csontvázak danse macabre-jának látja az operaházi ballettet, az álmok külön életté folyhatnak össze, a királylány Szépsége gonosz tündér testévé válhat, jóságos tiszta Lelke csúf szolgáló otromba tagjait mozgathatja. Itt a költői fantázia eszmei elvonásokat kombinál, nem egyszerű képzeletjáték tehát ez, mint a hollóvá varázsolt hét fiú meséje. Babits ezt a gondolatilag szétboncolt és újra összetett életet, mint valóságot kezeli, az emberek természetes érzelmi életüket élik benne, bár magukban hordozzák, mint valami belső meghasonlást, e különös viviszekció tudatát. Ez az írói eljárás módszerét ugyan a "fantasztikus regénytől" kölcsönzi, költői célja azonban: megrajzolni a gondolat, a testetlen szellem életét az Életben, a nagy Egészben, megrajzolni még pedig valahogyan belülről. Babits nem kívülről követi az eszmék, gondolatok sorsát a reális életben, mint egy ember, vagy egy kor eszméit, gondolatait. Nem kívülről nézi, hogy alakítják ezek az emberi életet, vagy hogy alakulnak át abban. Ő (mint az ebben a tekintetben vele egy úton haladó Karinthy is) a fogalmi elvonásoknak már eleve megadja azt a hatalmat, hogy a világot újra teremtsék s a világnak ebbe a gondolat-irányította metamorfózisába oltja bele az életet, a testetlen létnek élő testet ad, mintegy odakiáltva: nosza lássuk, mire mégy vele! Ennek a kettős életnek regénye a Gólyakalifa, meséje a Barackvirág.

A Barackvirágban a Szépség együtt indul el az élettel, csak a mese közepén szakad meg az élet természetes, harmonikus vágyainak vezérfonala, akkor bontakozik ki a tragédia, melyet a szomorú rideg testetlen élet hasít a költő lelkébe. A mese első része ezért igazi mese, bár a Szépség benne titokzatos, idegenszerű hatalom, de mégis az életé: a szerelemé.

Mikor Ferdinánd meglátja Mirandát, felkiált: Ó te csoda lány vagy-e? - Nem vagyok csoda, de lány - válaszol Miranda, mert tudja, hogy lány, de nem tudja, hogy milyen csoda a szépsége, hogy a szépség titokzatos varázs, mely kiragadja őt ebből a világból, valami csodálatos tündérvilágba, ahova csak a szerelmes juthat el, hogy ez a varázs magányosság, melyet csak a szerelmes oszthat meg vele. A Szépség rejtélyes csodáját a modern irodalomban talán csak Hauptmann érezte át annyira, mint Babits. De olyan emberi mélységgel, mint a Barackvirág első részében, talán maga Babits sem rajzolta még sehol a Szépség és az élet összeölelkezését. - Barackvirág tizenötéves, hintázik a kertben, apa, anya, meghitt bizalmas világ körülötte. Eddig megértették őt és ő is megértett mindent. De tizenötéves, és ilyenkor a lány egyszerre titokzatosan, bűvösen szép lesz, s ezt a szépséget már sem apa, sem anya nem értheti meg, még a kis hintátlóbáló apród gyerek sem. Ez a szépség valami tündéri és "tündéren nincsen hatalma királynak." A hinta, gyerekjáték, most kötele elszakad, már bűvös szerszám, viszi, viszi a levegőben Barackvirágot a varázskastélyba, a magas toronyba. Barackvirág most már egyedül is marad, míg el nem jön érte a szerelem. Vissza nem vezet út és jönnek az unalom napjai s ő nem tudja, hogy a várakozás napjai ezek. Szeme végigsétál a csodatükör fényével a világon. Minden üres: a kert, magányos termek. S íme egyszercsak megakad szeme a királyfin, aki keresgélve néz körül az egyik teremben. A szép fiú, mint a tükör sugara, magányos szobákban tévelyeg. Meglátja a sugarat és megy utána. Mind meredekebb az út, még csak egy emelet van hátra, de ez az utolsóelőtti szoba sötét és üres, csak a tükörsugár táncol benne. Hogy is ne lenne sötét ez a szoba, hiszen ha a szerelem közelről felragyog, eltűnik körülöttünk az egész külvilág. A királyfi rést tör a falon, a két szerelmes meglátja egymást: a magányosság varázsa megtörik. Nemsokára el is fognak menekülni e csodahelyről vissza az életbe, a szépség az életé lesz. Egyelőre azonban jóízűen falatoznak. De íme feltárul a hasadék Babits lelkében, a szellemi élet elszakítja a Szépséget az élettől, a test nélküli életet unó tündér varázsa felforgat mindent. Barackvirág lelke a Bolond Zsuzsi csúf testébe öltözik. Mérhetetlen szenvedés vár mindkettőjükre, Babits megtépett lelkének minden disszonanciája rájuk zúdul. S csak a tündér tragikus rezignációja oldja meg a gonosz varázst: Szépség és Jóság, test és lélek megtalálják egymást. Mert a vágyak hidat emelnek az élet szakadékain.

 

[*] Petôfi János vitézét, a költô világnézetének a magyar irodalomban elszigetelt helyzeténél fogva nem számíthatjuk a magyar meseköltemény tipikus példái közé.