Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Füst Milán: Nyílt levél Babits Mihályhoz

Tisztelt Barátom!

Az utóbbi időben ahhoz igyekszem hozzászoktatni magam, hogy ami hír a külvilágból elhat hozzám, attól ne várjak semmi vigasztalót. Igaztalanság? - az a természetes! - ehhez az érzéshez szeretném hozzászoktatni magam, hogy ne csodálkozzam, izguljak minduntalan, ne jöjjek indulatba ezentúl holmi kis bírói ítéletek, hát még egyéni vélemények miatt! Talán meg kellene tanulnom, hogy pompás elfogultságról, ragyogó tisztátlanságról, érdem elleni gyűlöletről álmodozzam - s így, ha mégis valami jót is tapasztalnék néha: ez a kis kiábrándulás aztán merő, tiszta öröm lehetne...

Így próbálom adagolni magamnak az örömöt és bánatot ebben a nehéz életben. De nem megy. Jót várok, Mihály, még mindig. S ennek egyik bizonysága, hogy olyan mód felett felháborítottak az Ellened irányuló támadások.

Mikor sok évvel ezelőtt azt írtad Arany Jánoshoz szóló versedben:

"ládd néha gáncsok lantom elborítják"...

- nem voltam sem izgatott, sem türelmetlen. Csodálkoztam felette, hogy olyan komolyan veszed ócsárlóidat s a bántást, - mindazt, ami hozzá értő, vagy igazságtalan emberektől származik, - megvallom, nem értettem érzékenységedet. Ha valaki önérzetes lehet, - Te lehetsz az, - gondoltam. Aki olyan szerencsés, hogy művészetének értéke ennyire határozott, ennyire nem problematikus, - mit fájhat annak, hogy nem mindenki érti? Egy pár év kell - s itt mindenki tudni fogja, ki vagy, - így gondoltam.

Most azonban, hogy ennyi év után még mindig akad ember, aki nemcsak megértés nélkül, de tiszteletlenül mer beszélni rólad... - a tiszteletlenség az, ami számomra ebben annyira sértő, olyan mód felett izgató.

Ahelyett, hogy megköszönnék a sorsnak, hogy vagy, hogy gyönyörködtetted és tanítottad őket, - hiszen nem kínpadra vonnak érte, - csak illetlenek.

Ifjú törtetők... Mit kiáltsak feléjük?

Első haragomban egy kiáltványt fogalmaztam... de szerencsére még idejekorán észretértem.

Minek volna ez, - mondd Mihály? Hogy gorombáskodjék? Hogy tovább vitassa, hogy igaza van s mindenek felett, hogy ő mégiscsak tehetséges? Meg lehet tiszteletre tanítani, akiben nincs meg a tisztelet lelki szüksége? Aki előtt egy kiváló szellem nem becses, nem drága? Viselkedése mutatja, hogy neki nincs szüksége Rád s a kincsre, amelyet eléje szórtál, - ő turkálni akar benne. Mit lehet tenni? Tanítsam meg, hogy ne merjen így beszélni Rólad? - mint éppen szavaiból látszik, mer az akárhogy beszélni, akárkivel. Csakis az emberekben levő értelmesség, valamint szégyenérzetük és igazságszeretetük lehet az, ami útjukat állja, hogy mindent meg ne merészeljenek... Elégtételt Néked a külvilágban: bennük, csak ez adhat, - csak szégyenkező belátásuk. Más módon, úgy látom, hiába keresi az ember társai között, mióta a földön bolyg, igazsága sorsával kibékítő elégtételét.

Pedig: megkísérelte ő mindenféleképpen: a vendettától az iróniáig... Próbálkozott megszégyenítéssel és megkísérelte a lehetetlent, azt, hogy az értelmetlenséget konok, kitartó érveléssel mégis csak kiforgassa sarkaiból. Talán csak abban nincs elég gyakorlata még, hogy azt ne a külvilágban, hanem sajátmagában, belül keresse...

Nékem, ha nyugodtan nézem ezt az ügyed: elég annyi, hogy tudom és érzem igazad. Nem tartom ez alkalommal szükségesnek, hogy próbát tegyek, meggyőzhetők-e végre tanítványaid és ellenfeleid művészeted feltétlen értékei felől? Már csak azért sem, mert meggyőződésem e tárgyban olyan erős, hogy nem szorul mások helyeslésére, vagy egyetértésére.

*

De felhozom még ezt is. Emlékezzél! Mikor Budapestre kerültél, hogy mondtam Neked! - csak ne emberek közé! Mily tisztelettel gondolnak most Reád a messzeségből! S ami ennél fontosabb: az ilyen természetű költőnek, mint Te, a magány kell, - az absztrakt csend légköre. Amely keserves, de amely érlel és edz. Hogy dicsőségednek semmi közeledben csapott zenebonája el ne téríthessen soha attól, a szigortól, amely a Te művészetednek életeleme. Az ily művésznek minden ereje munkájába kell, hogy beleszakadjon - s ennélfogva az élet minden egyéb dolgában kimerülten, kiszolgáltatottan és védtelenül ott áll: szabad préda mindenféle ártó befolyásnak. Itt majd körültáncolnak, - megmondottam előre, - megrontják ítéletedet önmagad és mások irányában, - eltérítenek rideg, de egyedülszép utadról - s aztán otthagynak és ellned fordulnak végül.

Emlékszel? - ezeket mondottam neked akkor, - én és még egy úr, - de nem hitted el nekünk.

*

Mihály, ma már nem tudom úgy szeretni a lírát, mint régen. S mégis, egynéhány versed ott zsong a fejemben, - s ha észreveszem magam: úgy fogadom a távoli, édes hangot, mint örökszép mementóját annak hogy volt valaha ifjúságom. Álomittas, gyönyörű versedet, amely mint egy fülledt, nehéz álom nyomja lelkem: a Csipkerózsát, - annak fülledt pompáját, - az álombéli rózsák bódító illatát benne - s a nehéz fekete függönyök susogását benne, soha feledni nem tudom. S épp úgy azt a hatalmas, széles, meteori ívet, amellyel Héfaisztoszod a csillagtüzű boltról lehullott az Óceánba.

S hol zöld éjben lángom lett a lámpa,
ott készítettem kezem sok csodáját.

gyöngyvirág-függőt s csattot görbe láncra,
míg nagy halak suhantak el köröttem,
s zúgott az örök óceán fölöttem.

Mondd! - nem magadról írtad ezt, Mihály? - Mert így van: kezed sok csodáját... távolról ideható zúgásban, nagy halak között, buta, ostoba, nagy halak között remekműveket. Zöld éjben, hol lángod a lámpás. Igen, így volt és így legyen!

Budapest, 1924. március 5.

Híved:

Füst Milán