Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok

Havas András Károly: Árnyékok
- Regény -(II. vége)
X.

Ivan Edmundovics elgondolkodva sétált hazafelé. A sötét bársonykék égbolton egymás után gyúltak ki a csillagok s a tó felett az óriásivá nőtt hold vörös arca tűnt elő, mint egy iszákosé, ki csak az éjszakára várt, hogy újra kocsmázni kezdhessen.

Az orvos halkan fütyörészve ment a folyóparton. Még mindig hatalmában tartotta az a különös boldogító érzés, amit délután érzett, de a szorongó nyugtalanító nyomás is egyre ott ült még a mellén. Kétségek ébredtek benne, újra boncolgatni kezdte érzéseit.

- Nem lehet boldogság az, amit érzek - gondolta... és mégis ... miért látok egyszerre olyan szépnek mindent. Hiszen tegnap óta semmi sem változott. A nap éppen úgy süt, a fák zöldje alig lett sötétebb valamivel... Vagy annyira parancsolnak fölöttem az érzékeim? Eddig is tudtam, hogy a nő hiányzik az életemből, de soha nem hittem volna, hogy már maga a kilátás arra, hogy nőt ölelek, ennyire átgyúrja az egész gondolkodásomat! Igaza van Thullernek... öntudatlanul talán, de nagy bölcsességet mondott. Mindenfajta szerelem nyújthat kielégülést, csak a módját kell értenünk és a dekorációkat helyesen megválasztanunk... fejezte be hirtelen ötlettel a filozofálást. - Kissé mámoros, mindent megszépítő hangulata azonban már nyom nélkül eltűnt, csak az a furcsa szorongó érzés maradt utána.

Előtte pár lépéssel hajlott hátú paraszt bukdácsolt, ormótlan nagy csizmában a kerítések mentén.

Az orvos aprólékosan megfigyelte alakjának és öltözetének legjelentéktelenebb részletét, milyenek a szabálytalan alakú foltok a kivénhedt, elnyűtt, szennyes zöld ingen, összehasonlította azok nagyságát és alakját, aztán lejjebb siklott a tekintete és a széles bőrtüszőt nézte figyelmesen, amely a kurta ingét átfogta. A paraszt megviselt sovány teste, petyhüdt, sárga bőre, kilátszott a rövid ing és nadrág között.

- Milyen undorítóan ráncos és sárga a bőre - gondolta Ivan Edmundovics.

Aztán újra az öreget figyelte, majd rajtakapta magát és mindenáron az ég kékjére, a zöldellő fákra és a madárdalra igyekezett átterelni a figyelmét. Sikertelenül.

- Megint milyen kínzóan öntudatos vagyok... vádolta önmagát. Soha nem fogok odáig jutni, hogy zavartalanul át tudjam adni magam az érzéseimnek.

Gondolatai elvesztették rendszerességüket és kuszáltan gomolyogtak. Egy-egy gondolatfoszlány megállt egy pillanatra öntudata küszöbénél, de nem bírta többé megfogni és tovább vezetni, kisiklott a hatalma alól.

- Most nem gondolok semmire... - igyekezett önmagát vigasztalni.

De gondolatai kuszán, zavarosan újra meg újra visszatértek az öreg hajlott hátú paraszthoz. Gondolatban egész levetkőztette az öreget, elképzelte szennyes, aszott hátát, amelynek közepén bütyökként sorakoznak egymás alá a csigolyák, beesett sovány farát, szőrös vézna, kidagadó erekkel behálózott lábszárait.

- Undorító... - mormogta magában, de akárhogyan is iparkodott elzavarni magától ezeket a gondolatokat, újra visszatértek.

Körmeit a tenyerébe mélyesztette, fogait keményen összeharapta, hogy izmai belefájdultak:

- Hát ne tudjak soha semminek örülni. Ne tudjak szépséget meglátni és élvezni... Milyen aljas és utálatos a gondolkodásom.

Erőszakkal elfordította a fejét és a folyóparton hosszú sorban őrként álló fákat nézegette. A hatalmas, régi törzsek legtöbbje már elhalt, száraz ágai között százával vertek fészket a varjak és az alkonyatban vad károgás és fülrepesztő kiáltozás közben nagy rajokban keresték fel fészkeiket. Csak néhány pillanatig jártatta szemét a hangos népségen és újra rajtakapta magát, hogy az öreg paraszt után kémlel...

Sírni tudott volna elkeseredésében. Lázas, doboló és lüktető idegesség vett rajta erőt. Végigfuttatta szemét a házsoron és két összehajló léckerítésnél keskeny, járható közt fedezett fel. Csaknem futva ment odáig, elfordítva fejét a csendesen csoszogó öregtől és lassanként megnyugodott, amint eddigi útjától balra térve mind messzebb hagyta maga mögött a folyót.

Rosszkedvűen, felizgatva és fáradtan érkezett haza. Már messziről hallotta vacsorázó társainak hangos, jókedvű beszélgetését és sírás szorongatta dühében torkát, amikor közelebb érve, a hangzavarból Thullner hangját hallotta ki.

Lábujjhegyen járva lopakodott be szobájába. A hűvös levegő és az orvosságok szaga kissé megnyugtatták. Idegenül, szédülő fejjel nézte a szoba jól ismert fehérre mázolt, merev-vonalú néhány bútorát, aztán mindkét kezét lüktető halántékára szorítva, végignyúlt a megvásott rugójú, viaszosvászonnal borított pamlagon.

A csukott ajtókon keresztül is behallatszott a tányércsörgés és a beszélgetés halk moraja. Ivan Edmundovics gyomra idegesen lázongott, de a durcás gyermek makacsságával ragaszkodott első ötletéhez és nem ment be a vacsorázók közé. Egyszerre számkivetettnek és árvának érezte magát és a sajnálattól könnyek szöktek szemébe. Az egész csak egy másodpercig tartott, mikor elmúlt, már hasztalanul kísérelt újabb könnyeket kisajtolni, szeme szárazon égett. Mindenféle szomorú dologra gondolt, hogy zsibbadt hangulatában továbbra is megmaradhasson, de az már elszállt és egyre követelőbben jelentkezett az éhség.

Haraggal gondolt csúnyán végződő délutánjára, aztán felugrott a pamlagról és hirtelen elhatározással a közös ebédlő felé tartott...

Dohányfüst és ételszag csapta meg az orrát, mikor feltárta az ajtót. Kékes felhőbe burkolva égett az asztal fölött a lámpa és Ivan Edmundovics kénytelen volt sötéthez szokott szemét egy pillanatra lehunyni. Lehúzott balvállal és jobbvállára ejtett fejjel állt, sűrűn pislogva egy ideig az ajtóban.

A többiek már vacsora után voltak. Csoportokra oszolva beszélgettek a szoba sarkaiban és az asztal körül. Galter billiárdgolyó simaságú koponyáját ráncokba vonva a hangjegyeket rendezgette, készültek a vacsora utáni éneklésre.

Az orvost undor fogta el a megszokott, naponta ismétlődő jelenet láttára. Gyűlöletet érzett a csorba-lapátfogú, busaszemöldökű Galter iránt, aki nap-nap után ugyanazokat a kopott élceket ismételte, mialatt az énekeseket rendbe szedte és betanította. Gyűlölte szürke flanel-ingét, melyet kabát nélkül viselt, szürkecsíkos nadrágját és ormótlan, tompaorrú cipőit. A kényelemnek és a nyárspolgári megelégedettségnek példányképe volt ez a lakájarcú szász és az orvos megrázkódott az utálattól, mikor károgó hangját és öblös nevetését hallotta. Habozva, tétova léptekkel közeledett az asztalhoz. Beszélgetésbe elmerült társai alig vették észre, az orvos csendesen helyére ült és mohón enni kezdett. Evés közben fürkészően jártatta körül szemét, minden úgy volt, mint tegnap és tegnapelőtt, ahogyan holnap és holnapután lesz. Megborzongott...

- A távolság, a régi környezettől való elszakadás nem hozhat változást? - gondolta. Régi életünk szürkesége mindenüvé elkísér.

Igen! Tudta és régen megállapította már, vele semmi különös, semmi szokatlan nem történhet. Ki az oka ennek? Nem tudja, lehet, hogy ő benne van a hiba, amit tesz, minden csak félmunka, nem tud elszakadni benne van a hiba, amit tesz, minden csak félmunka, nem tud elszakadni régi életétől. A szürkeség, az egyhangúság örök útitársai! Émelygést érzett, a hirtelen mohó evéstől a feje szédült... Felkelt és újra szobájába ment. Alig hogy betette maga mögött az ajtót, az ebédlőben felcsendült az ének:

Volt egy király Thuléban...

Iván Edmundovics torkát sírás fojtogatta. Végigvágta magát a díványon és arccal a hideg, nyirkos viaszos-vászon támlának fordult. Ujjait végighúzogatta a viaszkos-vásznon és a halk nyiszogó hangot figyelte, aztán idegesen dobolt ujjaival. Egyszerre eszébe jutott a délutáni jelenet:

- Léna... suttogta...

De a név hallatára sem érzett semmit, üresen, idegenül hangzott el. Igyekezett minél színesebben, bujábban és izgatóbban újra meg újra maga elé idézni mint ölelte át őt a lányt a sötét pitvarban, de fáradt agya csak unott, színtelen és közömbös képeket rajzolt eléje:

- Kilenckor várjam a kútnál? - ötlött hirtelen eszébe...

Feltápászkodott és egy gyufa remegő lángocskájánál megnézte óráját. Pár perc hiányzott a kilenchez. Újra visszadőlt a pamlagra és jóleső álmosságot érzett:

- Minek menjek el - gondolta - már nincs hozzá semmi kedvem.

Mit is akar egy parasztlánytól, akivel jóformán beszélni sem tud.

Délután még lobogó érzékei most teljesen cserbenhagyták. Az álmosság mindjobban úrrá lett felette...

... Hirtelen felugrott. Kuszán, zavarosan azt álmodta, hogy szigorlatra készül és korán kell felkelnie, hogy tanulni kezdjen. A pamlagon ült és derekát egyengette. A feje kábult volt:

- Semmi kedvem sincs azzal a lánnyal találkozni - gondolta egykedvűen. Hiába, ez az én sorsom... - gúnyolta önmagát. Előbb kalandra vágyom és mikor tényleg akad egy, addig már elszállt a kedvem és a vágyam kihűlt.

Néhány csepp vízzel megnedvesítette arcát, a sötétben nekiütődött a széknek és kiment a szobából. Az ebédlőben még mindig énekeltek. Iván vállat vont és kilépett az utcára.

A nyári este úgy ölelte körül, mint egy simogatás. Az apró ablakokban már sárga lángocskák gyulladtak ki, a sáros utcán a kerítéshez lapulva komor parasztok jártak a szürkületben, hangosan köszöntötték az orvost és csizmájuk cuppogása még messziről is hallatszott. Az orvos lassanként nyugodtabb lett. Egyre azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg váratlan kalandjától, amelynek délután még annyira örvendett. Az iskolakerülő gyermek csökönyösségével szőtt újabb és újabb terveket, minden kis utca csábította, húzta magához, mely nem a kút felé vezetett, szinte megerőltetésébe került, hogy tovább is a megkezdett úton haladjon.

Lassan, sétálva ment el a pópa kertje előtt, már tudta, hogy találkozni fog a leánnyal, de az is tudta, hogy nem a vágya hajtja, hanem a kíváncsiság. Unatkozva ment az utcán, a lehajló ágak hűs érintésétől meg-megborzongott. Az egyik szűk, virágillattal telt kis utcán megállt, gyufát gyújtott és megnézte óráját... Már régen elmúlt kilenc...

A városka vége felé járt már, a házak egyre ritkultak. A kapuk előtt álldogáló parasztok hangosan köszöntek a kényelmesen sétáló orvosnak és bámulva néztek a sötétben eltűnő cingár alakja után...

Ivan Edmundovics megállt... Itt kell lennie az öreg kútnak, amelyet Léna mondott. Szemeit kimeresztve bámult a sötétségbe... valami fehérség csillogott néhány lépés távolságra. Óvatosan közeledett.

- Máriám... sikoltott fel halkan egy női hang.

Ivan Edmundovics elnevette magát nyikorgó, kényszerült nevetéssel...

- Csak én vagyok - mondta.

- Ivan Edmundovics, ha tudná, hogy megijesztett - suttogta remegve a lány.

- Hát ilyen félénk maga, galambocskám... - gúnyolódott az orvos és tétován kaszáló karjával a lány derekát kereste.

Léna ijedten húzódott el mellőle...

- Bizony félek... olyan furcsa ilyenkor éjszaka... egyedül...

- Dehát nincs egyedül galambocskám, - igyekezett gyorsan megnyugtatni a lányt Iván és újra feléje nyúlt. A lány testéhez érve megremegett, de Léna újra elhúzódott mellőle.

Az orvost izgatta az ellenkezés, de nem akart szólni miatta. - Inkább várok egy kicsit, - gondolta -, talán fél még tőlem, vagy túlságosan szemérmes...

Karját Léna karjába fűzte és lassú léptekkel megindult visszafelé Távolból a gyár hatalmas épülete látszott, számtalan ablakából barátságos fény csillant ki, a gépek halk moraja tompultan hallatszott.

- Milyen szép... - suttogta akaratlanul.

Léna megfordult és magával vonta az orvost.

- Ne arra... - kérlelte, - még megláthat valaki.

A tó felé mentek. Már egészen besötétedett, halkneszű árnyak keltek életre a fák, kerítések és házak tövében. Pár pillanatig szótlanul haladtak, egymás mellett. Iván karja már egészen elzsibbadt, de nem merte kihúzni a lányéból, félt, hogy ennek az apró bizalmasságnak megszűntével újra, még jobban elidegeníti magától. Gondolkodott, miről beszélhetne vele, de semmi nem jutott eszébe. Otthon Prágában sem tudott nőkkel beszélni, egyetlen téma, ami érdekelte, önmaga volt, megfigyelései, ezeket szerette általánosítgatni.

- Talán a lelki életemről tartsak Léna Oszipovnának előadást, - mondta magában gúnyosan.

Legjobban szerette volna karját kivonni a lányéból és itt hagyni Lénát egyedül, a langyos, jó szagú estében. Untatta az egész, még jobban, mint olcsó, prágai kalandjai.

Léna szólalt meg elsőnek: a hangja rekedt volt és elfojtott izgalomtól fűtött.

- Miért nem szól semmit Iván Edmundovics - kérdezte, - talán haragszik rám... - és iparkodott karját kiszabadítani az orvoséból.

Iván Edmundovics magához szorította a lány karját:

- Dehogy is haragszom galambocskám!

"De mégis csak haragszik, mert nem szól egy szót se" - folytatta a lány, "persze mert délután!... Dehát ő maga sem tudja mi volt vele és bocsássa meg neki Iván Edmundovics, ő tudja, hogy az uraknál nem szokás ilyesmi, és most már nagyon szégyenli is magát, ég az arca, hacsak gondol is rá, még beszélni sem jó róla".

Szünet nélkül ömlöttek a szavak. Az orvos kábultan hallgatta, a paraszti, finomkodni akaró, eredeti értelmükből kicsavart szavaknak a felét sem értette meg. Gépiesen ment a lány mellett, zsibbadó karjával még mindig belekarolva, a göröngyös úton. Egy-egy szekérnyomban megbotlott, a feje nagyot billent és fogai összeverődtek. Bosszankodott önmagán:

Mit akarok én tulajdonképpen? Késő éjjel mászkálok egy parasztszajhával a külvárosban karonfogvást, mintha a menyasszonyom vagy a szeretőm lenne, hallgatom az ostoba fecsegését, a fejem fáj, fáradt vagyok és mégis baktatok mellette tovább! Elég volt!

Ezalatt pedig így beszélt:

- De galambocskám Lénácska... Kis Léna, bogaram, szívecském... - és kínlódva újabb és újabb becéző szavakat keresett hamarosan kimerülő szókincse között, - mi mindent gondol össze-vissza... Ha tudná, hogy örültem, boldog voltam egész délután, milyen forró is volt a szája. Csókoljon meg! - mondta hirtelen fellángolva.

Abbahagyott építkezés komor, ijesztő falai nyúltak el mellettük kísértetiesen az éjszakában. A vörös téglákról világítóan ütközött ki a salétrom fehérsége, oltatlan mész erős, paraszti szaga, korhadt gerendák émelyítő bűze vette körül a félig kész épületet. A falak mentén magasra felhalmozva hosszú, gömbölyű szálfák nyúltak el vaskapcsokkal összefogva. Az emelet csak helyenként volt kész, egyes helyiségek felett még átcsillant az ég mély kékje és a holdfény rezgő-halványkék sávokat rajzolt a ledöngölt földre.

Az orvos a ház felé vonta a lányt, leült az egyik szálfarakásra és maga mellé ültette, szinte gépiesen, öntudatlanul. Jobbra tőlük éjszakai csavargók valamilyen szeles éjszakán hevenyészett falat emeltek heverő téglákból védelmül a vihar ellen, balra a tó felé szabad volt a kilátás. A telihold halvány, beteges fényű tányérja ezerszeresen tükröződött a víz apró fodrain. A hátuk mögött csaknem kész épületrész fogazott szélű bejárója tátongott, a felette levő emeletrész is készen volt. Dohos, bűzös sötétség áradt a tágas helységből, a csavargók szénát és szalmát hordtak össze a zugokban és az elhagyott nyomortanya híven megőrizte egykori lakói szennyes testének áporodott, savanyú szagát, foghagyma- és pálinkabűzös leheletük vastag függönyként úszott a falak között.

Ivan Edmundovicsot növekvő kétségbeeséssel és undorral töltötte el a környezet és az egész helyzet, amelybe szinte öntudatlanul belekeveredett. Igaz, hogy közel volt ahhoz, ami néhány órával ezelőtt még vágya és célja volt, de éppen ezalatt a pár óra alatt mérhetetlen távolságokra távozott a szegényszagot árasztó, kövérhúsú orosz parasztleány. Fogcsikorgatva gondolva arra, hogy ilyenkor olvasgatva és cigarettázva hevert ágyán és eszelős dühvel idézte elő szerény szobácskájának minden kényelmét, egy másodpillanatra orrában érezte a hűvös, édeskés és megszokott orvosságszagot. Lehúzott vállal, félrebillent fejjel ült a lány mellett, becsukott szemei előtt megjelentek szobájának merev vonalú, fehér bútorai. Egészen megfeledkezett a remegő parasztlányról, ki mellette ült. Mert parasztlány volt csak, noha az apja egyházfi volt, még kevesebb annál, egy göröngy, egy zsíros, omló rög a dús, ősi orosz földből, egy rög, amelyet arrébb rúghatunk... És miért ne rúgja ő arrébb? Kímélettel legyen, mint "úrilány" ismerősei iránt, kiknek szeszélyei és túlömlő érzései idegenítették el tőle a szerelmet?

Együgyű parasztnóta végnélkül ismétlődő, lehangoló dallama jutott eszébe. Halkan, inkább gondolatban dúdolta:

A pétervári prospekten
Szeretnék most lenni...
Megszólítanék egy kislányt
S nem tudna felelni...

Gondolatai újra visszatértek Lénára. Elrúghatja magától... hogyne! De miért azonnal? Előbb magáévá teszi... majd aztán! Hogy is mondta Thullner?

Remegően, esetlenül átfogta a lány derekát és magához vonta. Újra bizseregni érezte vérét és különös forróság lángolt testében. A leány tiszta, mosott kartonruháját ügyetlen, durva ujjakkal tépte szét, kezei újra meg újra kielégülés nélkül meredtek be duzzadó kebleibe...

Már lángolt a vére, szilajon és kielégülést követelve. Érezte, mint válnak ködössé szemei, egy ügyetlen mozdulatára lehullott a szemüvege is és csörömpölve törött szét egy vaskapcson. Észre sem vette. Mohón, vámpírként tapadt rá a lány dús fehér melleire, melyeket már nem fedett a szappanszagú kartonruha. A lány testének szaga egészen megszédítette. Fogai telhetetlenül merültek be a lány vállába, a ruha halk, panaszos nesszel végighasadt és lankadtan, törött szárnykén csüngött le a fehéren világító testről, mellei megmerevedve, sötétlő ponttal koronázva pompáztak. A lány egy darabig hisztériás vonaglással, halkan fel-felnyögve tűrte az orvos kíméletlen csókjait, mikor aztán Ivan Edmundovics cserepes, türelmetlen szája a kebléhez tapadt és szívni kezdte, megvonaglott, magához rántotta a fiú fejét és éles fehér fogai vaskapcsokként merültek szájába.

Ivan Edmundovics felhördült, felugorva, a levegőbe emelte a lányt és nyögve, lihegve az épületbe cipelte. A nyílásnál egy percre megtorpant, a kiáradó rettenetes szag lehűtötte vágyait. Leeresztette öléből a lányt, ki elfordult tőle, kezeibe temette arcát és halkan sírni kezdett.

Ivan Edmundovics mellét fojtogatta a bűz. Tanácstalanul állt a lány mellett, bal vállát lejjebb húzta, feje jobboldalra billent. Megszokott mozdulattal a szemüvegéhez kapott, hogy megigazítsa, ujjai ijedten álltak meg, amikor nem találtak a hideg fémkeretre:

- Ejnye, hol a szemüvegem?

Aztán ismét dúdolta gondolatban:

A pétervári prospekten
Szeretnék most lenni...
Megszólítanék egy kislányt
S nem tudna felelni...

Bosszúsan megrázkódott:

- Már megint másra gondolok... de milyen rettenetes szag is van itt.

Újra átkarolta a lányt:

- De galambocskám! Lénácska.

Orrát fintorgatta a lány hajából kiáradó dohos, szegényszagtól, de amint karja a lány forró bőréhez ért, ismét úrrá lett felette a vágy.

A sarokban felhalmozott szénarakáshoz cipelte a lányt, ki minden erősebb mozdulatnál fel-felsírva hagyta magát vonszolni.

... Léna végignyúlt a dohos, bűzös szénán és arcát továbbra is eltakarta kezével... Az orvos türelmetlenül, mohón bontogatta a ruháját Felvillantak a lány fehér combjai!

Érzéketlen fadarabként hevert mozdulatlanul, de az orvos már semmivel sem törődött... Egy pillanatra újra átfutott a fején:

A pétervári prospekten...

És öntudatlanul ismételte gondolatban a vég nélküli dallamot...

Léna hangosan felsikoltott...

*

Az orvos erőt vett undorán és gyengéden megérintette a még mindig zokogó lány vállát:

- Ne sírj Lénocska galambocskám!

Léna arrébb húzódott, féloldalt fordult és még erősebben rázta a sírás. Az orvos izzó türelmetlenséggel, idegesen szívogatta ajkait. Legszívesebben megverte volna a síró lányt hirtelen éledt brutális vággyal, de ehelyett gyöngédséget erőltetve beszélt hozzá és megnyugtatni próbálta.

- Lénocska... szívecském... hiszen tudod, hogy szeretlek... fáj valamid?

Várt egy darabig:

- Fáj valamid? - kérdezte újból és ajkai gyengéden simogatóan tapadtak a lányhoz, azonban a nedvessé vált bőr síkos érintése váratlanul olyan undorral töltötte el, hogy visszahőkölt.

- Ne sírj... - szólt most már türelmetlenebbül, - kelj fel, gyere nem bírom már ezt a büdösséget.

Léna engedelmesen felkelt, öntudatlan gépes mozdulatokkal összevonta ruháját és lehajtott fejjel, sírástól rángatódzó vállakkal a csorba szélű falnyílás felé tartott. Az orvos pár lépéssel kinttermett az elviselhetetlen levegőjű helyiségből és boldogan mélyet lélegzett. Leereszkedett a gerendarakásra és cigarettára gyújtott, majd eszébe jutott szemüvege és keresni kezdte. Léna a falnak dőlve halkan, hang nélkül sírt.

- Megvan, - kiáltott diadalmasan az orvos és várakozóan nézett a lány felé. Az nem mozdult. Már nem sírt, de tovább is ott állt a falnak dőlve.

- Haragszol rám? - kérdezte Ivan Edmundovics hirtelen fellobbanó gyöngédséggel. Felállt és ölébe húzta az alig ellenkező lányt.

Léna hang nélkül, tagadólag rázta a fejét.

"Jó! Nem haragszik."

- Hát fáj valamid...

Ismét csak a fejét rázta.

- Nem értem, hát ha semmi bajod, miért pityeregsz folyton - iparkodott kedélyeskedni az orvos.

Léna csökönyösen hallgatott, majd felállt és ruháját igazgatta.

Ivan Edmundovics is felkelt, nyújtózkodott... A cigarettát messze elhajította magától.

- Jó lesz aludni... - gondolta és a piros tüziv után bámult.

"Jó lesz végignyúlni a hűs ágyon, semmire se gondolni és nagyon mélyen aludni. Holnap csak délben kelek fel."

- Menjünk... - mondta a lánynak.

Léna engedelmesen megindult. Az orvost szánalom fogta el, mikor a hatalmas, erős lányt így megtörve látta. Gyöngéden belékarolt:

- Gyerünk kis szívem... - mondta, - nézd milyen szép az este... Léna hallgatott.

Mindinkább közeledő, éles kopácsolás hallatszott, mintha hatalmas fakalapáccsal faüllőre ütögetnének.

- Mi az? - rezzent meg idegesen az orvos.

- A törpe - suttogta Léna.

- Kicsoda!

- A törpe - ő az éjjeli őr.

- De milyen lárma ez?

- Faharang - hogy hallják ébren van-e.

Ismét szótlanul mentek egy darabig, Léna hirtelen megrémült és kivonta karját az orvoséból.

- Bujj el - suttogta.

Hirtelen ijedtségében tegezte az orvost.

- Hová?

- Ide. A kerítés mögé.

Ivan Edmundovics felfortyant:

- Nem bújok én, minek, mi az ördögnek?

- Csak bujj el - könyörgött a lány, ha meglátnak holnap mindenki kibeszél, az apám agyonüt!

Ivan Edmundovics leguggolva bebújt egy düledező kerítés tátongó nyílásán és elrejtőzve az éppen maradt rész mögött kifelé leselkedett.

Különös alak közeledett feléjük és megállt Léna mellett. Alig ért a lány derekáig, a holdfényben szinte világított hosszú, bozontos ősz szakálla, testét fantasztikus rongyok borították, melyeket széles bőröv szorított át. Hatalmas nemez-csizmái jóval térden felül értek úgy, hogy csak merev lábakkal járhatott mint egy fabáb.

Ivan Edmundovics olcsó dohány bűzét és fojtó pálinkaszagot érzett. A törpe megrázta a fakolompot, éles fülsiketítő hangjától megrezzent az orvos és csaknem elkiáltotta magát.

- Jó estét Léna Oszipovna - köszönt hangos szóval a különös éjjeli őr, megismerve a lányt. - Honnét jössz ilyen későn? És eszelősen, gurgulázó torokhangon nevetett.

Léna egy pillanatig zavartan hallgatott:

- Az apámat keresem! Nem láttad Alexej Oszipovicsot?

- Dehogy nem... - nevetett a törpe jókedvűen. Az imént vitték haza egészen összetörve. Abból sem lesz már ember!

- Máriám! Uram irgalmazz, mi baja?

- Ellátták a baját a manók a mélyúton, nem lesz már semmi baja többé! No Isten veled galambocskám, megyek tovább, lopok egy pár csillagocskát, jó lesz holnapra, pálinkát venni rajtuk...

Hangosan rázta a fakolompot és eszelős nevetése még sokáig hallatszott.

Léna elsírta magát és nekiiramodva eltűnt az éjszakában.

Az orvos haragosan mászott elő kényelmetlen rejtekéből. Az alacsony kerítés mögötti guggolástól lábai egészen megmerevedtek. Sziszegve dörzsölgette...

- Az istenit ennek a ringyónak, már bujkálnom is kell miatta. Legközelebb már féltékenységi jelenetet rögtönöz...

Dühösen lépkedett az ismeretlen úton. Egy mellékutcából hirtelen Léna rontott elő, szenvedélyesen átkarolta és hosszú csókot nyomott a szájára:

- Te... meghalt az apám... az a részeges disznó... gyere siessünk. - És magával vonta a csodálkozó orvost. A pópa kertjéhez közeledve egy kis közbe fordult:

- Most már egyedül megyek... mondta - megláthatnának... tedd ezt el... - szólt hirtelen és egy papírlapot nyomott az orvos kezébe.

Két karját keményen Ivan Edmundovics nyaka köré fonta, hogy az lélegzet után kapkodott, beleharapott szájába és nedves, forró ajkát végighúzta az orvos arcán...

- Ój! - ha tudnád mennyire szeretlek!

Szaladó alakja hamar eltűnt az éjszakában.

Ivan Edmundovics lehúzta bal vállát, a feje jobboldalra billent...

A pétervári prospekten...

Megindult hazafelé...