Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám

Erdélyi József: Fészeksirató

Uccai fák, sehol egy fészek,
én jaj be másakat idézek.
Sugár az út, nyílegyenes.
Nyílegyenes volt valahol, de
madárdalos volt a Gyepes.

Ahol annyi zöldág borult rám,
a kanyargó Gyepes homokján
mikor virágzik fűz-kökény,
ott, ott szerettem volna lenni
fiatal és dalos legény.

Szivem szerelmét egy szemérmes,
fonthaju szűz tizenhatéves
cselédleánynak vallani,
ott, ott szerettem volna minden
kanyarodón megállani.

Minden bűvös kanyarodónál,
csóklopónál-visszakapónál,
míg tétovázik a Gyepes,
megkérni végül feleségül,
ahol megfut az egyenes.

Oh, távol falutól-tanyától,
templom-kastély magas tornyától,
ott, ott, a Gyepes oldalán,
bárcsak ott lenne feleségem
egy árva kis cselédleány.

Ott, ott, a Gyepes oldalában,
hol az apám is hajdanában,
egy csőszház eresze alatt,
ott, ott szeretném hinni én is
tetézett boldogságomat.

Járnám az uraság határát,
hogy senkinek se lássa kárát,
sötét, viharos éjeken,
hűségesen mint egy derék eb,
át hosszu és sok éveken.

Ott őrködnék bár tüzzel-vassal,
sorompón, tussal és fokossal,
mig legényfiam, hajadon
lyányom kezére és fejére
atyai áldásom adom.

Ó hagyj el engem, bús ígézet,
lábam elé jobb itt ha nézek,
hogy el ne tapodjon a nép,
hogy el ne üssön, szét ne rontson
a vágtató világ, a gép.

Óh hagyj el engem, szép hazugság,
fülembe jó szavak sugdossák,
hogy minden bánat oktalan,
hogy a világra szomju lélek
itt is ott is boldogtalan.