Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Figyelő

Tersánszky J. Jenő: Irodalmi változatok

Szeretik összehasonlítani a világ roppant kedély-változatait egyes emberével. Épp így a tömeget szeszélyes nővel vagy gyermekkel.

Könnyen eljuthattak volna ahhoz, hogy ezt a hasonlatot egy idegbetegről vegyék. Úgy tetszik, ebben alakulhatott volna legéplábúbbá ez a hasonlítgatás.

Tessék csak kissé visszanézni, nem is a história mélyébe, csak a legközvetlenebb múltba. Hát nem egy idegkóros furcsa hangulat-változatai azok, amiben átlagos funkciói fölött az élet szellemi fele leledzik? Figyeljünk csak az élet hangjára, az irodalomra, amivel önmagáról nyilatkozik. Hogyan csapnak át emelkedett és rá cinikus őrületek rajta. Hogyan akadozik el és bíbelődik semmisségekkel. Hogyan nevez ki céljaiul képtelenségeket. Hogyan kapkod, hogyan csügged meg, hogyan vetemedik neki újra, hogyan, nos, hogyan jut csődbe önmagával, mint például most. És bámulja hülyék módjára önmagát, voltaképp hová is lelkendezek? Hát nem az idegbeteg kórtüneteihez hasonlít ez legjobban?

Csak mintegy húsz évre emlékezzünk vissza. Akkoriban minden karcolat, minden regény, minden novella valami rokonszenves tehetetlenségtől volt visszhangos. Mintha mindenkit arra akart volna ösztönözni az irodalom, hogy üljön be a kávéházba, unja a dolgokat és magát, minthogy úgyis mihaszna minden. Szomorkás és fölényes mosoly legyen ajkunkon, legyintsünk finoman, értőn, szánakozóan, ámolyogva és nyámolyogva. Valósággal a puhányságot kiáltotta ki az irodalom lelkünk egyetlen dicséretes állapotának. És az életre egyetlen lehetőségül a halk, belső zokogást.

Erre jött a társtéboly. Ez már nem a tétlen szemlélet hegedűjét nyíkatta, hanem a hangos jajok kürtjét. Még mindig undorító volt előtte a teketóriátlan egészség. Sírni akart ez is, de követelően és hangosan. A lázak, a habzsolás, a mámor, az élet vad átgázolásának jogát ordította, tekintetek nélkül és egyetlen célnak.

Ennek nyomdokában görgött elő, hogy úgy mondjuk, az egyszerű és egészséges életfelfogás túltengetése. A keservek felrúgása a derű kacaja. De jellemző, hogy ez a legkevésbé vetődött felszínre s a legrövidebben volt divatban. Elvégre a józanság és a gerincesség inkább a tettek birodalmába tartozik, mint a képzelgésekébe.

Ennek a nagy egészség-nekigömbölyödésnek a méhében mindenesetre nagyon viszketett már a fintorgó torzszülött. A humor. Az a bizonyos romboló magunkra eszmélés, ami aztán az olcsó brettli-vihajjá válik.

Viszketett már a háború esztelenkedhetnékje és duhajkodhatnékja. De persze még könnyű volt neki a békeidő jóságos dadájának ölében. A termékeny, drága tespedés, a kifogyhatatlan gazdasági fölösleg emlőin csüngeni.

Most aztán jött a kavarodás. Ó, ez még bírta szusszal. Előbb a rémület sikolyai, hogy nincs más többé, mint az ököl és a szellem szegény múzsái a némaság kolostorában öltöznek be apácának. Holott nemsoká kitűnt, hogy ugyancsak virágkoszorúzott, danolászó, kifestett némberekké váltak a szellem kedves nemtői.

Itt, azt hiszem, meg is állhatunk. Mert ha bizonyára hangzottak el még azóta is érdemes énekei az életnek, mintha nem is a hangokban támadt volna a hiba, hanem a fülekben, amik hallgatják őket. Elvégre nagyon érthető, hogy a hadijelentések borzalmaiba fásult lélek számára ugyancsak keresettnek kell lenni az irodalom izgatószerének. És nem érthetetlen, hogy jó darabig, sőt még most is, a valódi kereslet a fantasztikum, az egzotikum felé fordul, nem szólva a legpotomabb romantikáról.

Ugyancsak jött még ezután vagy ezzel egyidejűleg affajta irodalom is, amely édes öccsének, az újságírásnak szájából akarta kivenni a kenyeret. Persze befagyott. Hiszen, ha még a testvérbátyjától, a filozófiától hódít, hagyján. De amint eltágít létalapjától, az emelkedettebb, általánosabb érvényű szemlélettől, végül aztán csak afféle angró pletykálkodássá válhat.

Most csődről regélnek a berkek. Sokszor felhangzik újabban, hogy az igazi múzsák már nem is sírnak, de csak nyöszörögnek. Pedig legyünk őszinték! Soha békében annyi újnak, sőt jónak tetsző irodalmi termés nem volt, mint ami most zagyválódik elibénk, kínálkozva. Ám nem szabadulhatunk valami kegyetlen érzéstől, hogy mindez nem az igazi. Ez csináltság, ez majmolás.

Legyünk egészen őszinték. Ott a bibi, hogy az irodalom jelenleg nem igazi szükséglet. Azaz hogy az. De csak a régi fajta. És nem merjük bevallani magunknak, hogy szánjuk-bánjuk a drágalátos béke után a vad háborús dáridót, aminek katzenjammerében nincs íze-bűze a dolgoknak. Ez az igazság.

Ellenben, - hogy visszatérjünk hasonlatunkhoz, - az idegnyavalyás világ most kapkod igazán. Úgy pörög maga körül, mint a kiskutya, ha el akarja kapni a saját farkát. Okosabb akar lenni és boldogabb akar lenni ebben a nyomorúságban, mint volt az ő bőségében. S nem érti, hogy ez nem sikerül.

Az irodalom, legutóbb, mintha végre rájött volna, hogy neki első, egyetlen és legfontosabb teljesítménye az kell hogy legyen, hogy nem leverni, nem elkeseríteni, nem telhetetlenséget prédikálni kell, hanem vigaszt, bízást, elnézést hinteni. Nem olcsó kendőzéssel, de a szeretet szuggeszciójával, szépnek kell mutatni számunkra az életet, minden fonákságával együtt, mert nincs jobb és nincs más számunkra.

Nagyon érdekes. De mintha már valaha hallottuk volna ezt. Igaz, hiszen maguknak a művészeknek, ha még gondolkodók is, a képeik gazdagsága és nem a világszemlélet szilárdsága az erejük. De mégis eltűnődöm. Nem voltak-e mégis igazabbak azok közülük, akiknek soha más véleményük nem volt, mint ami most, új életszemléletnek készül.