Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok

Havas András Károly: Árnyékok
- Regény -
III.

Tulajdonképpen senki sem tudta, mi baja van Vánjának, még az öreg birkásné sem, akinek pedig nagy híre volt, mert értett a füvekkel való gyógyításhoz. A vénasszony köhögve szuszogva állított be az egyházfiékhoz megnézni a beteget. Alexej Oszipovics nem volt otthon, ilyenkor tél vége felé meggyült a munka és a pópával csaknem egész nap jártak egyik helyről a másikra. Különösen a temetés volt sok és Alexej Oszipovics a temetésekre ment legszívesebben. Alázatosan lehajtott fővel, de méltóságteljes testtartással járt a pópa oldalán a nyitott koporsó mellett, melyet födetlen fejjel, közönyös arccal hurcoltak végig a városka utcáin a vörösre fagyott orrú rokonok. A temetés mindig jókedvre hangolta Alexej Oszipovicsot, mert ilyenkor néhány rubelen kívül még ingyen pálinkához is jutott. A család maga is szépen fizetett a pópának meg az egyházfinak, néha öt-hat rubelt kapott, a jómódúaktól még többet is. Aztán mindenki, aki az utcán szembe jött a koporsóval, megállította a menetet és beszenteltette a halottat. Alexej Oszipovics megállt, elfoglalta helyét a pópa mellett, kinyitotta a litániás könyvet és kidüllesztve mellét, nyakába szegett fejjel, darálva énekelte végig mély basszus hangján a szertartást. Ez is hozott minden alkalommal tíz-húsz kopejkát, úgy, hogy Alexej Oszipovics örömmel gondolt a temetésekre és számontartotta a város valamennyi aggastyánját és betegét. Ha temetésre hívták már összefutott a nyál szájában, ha az erős kvaszra és pálinkára gondolt, amit a halotti toron inni fog. Nem is titkolta még a gyászolók előtt sem, hogy szívesen jött a temetésre. Ha már nehéz lett a feje a pálinkától, hosszú beszédeket mondott. Mindkét kezével megtámasztotta fejét, sűrű, zsírosfényű fekete szakálla meghajolt az asztalon és vörös arcán csomókba duzzadtak az erek:

- Isten rendelése volt, - mondta gépiesen, - magához vette az Úr... - Bambán pislogott, majd folytatta:

- Mindnyájan elmegyünk oda, - és nehezen mozgó kezével határozatlan irányba mutatott, ahol a régi temetőt képzelte, - ma még én énekeltem, ki tudja, ki fog nekem énekelni holnap... Bizony így van ez, bátyuskám, nekem már ez a mesterségem, így rendelte az Úr...

Ha józan volt, sohasem gondolt a maga halálára és a halottakat nem szívesen nézte. Félt a haláltól és mikor kora hajnalban a "Halászok temploma" felé tartott, élvezettel szívta be a fagyos levegőt, nagyokat lépett és olyan mozdulatokat tett kezével, mintha mindent, ami előtte van, át akarna ölelni. A távolba vesző, befagyott tavon fekete pontként mozogtak a háromlovas, alacsony parasztszánkók, a hegyek a kristálytiszta levegőben olyan közelinek tetszettek, hogy szinte meg lehetett tapogatni őket.

A templomba érve már káromkodva mászott fel a meredek toronylépcsőn és szilaj dühvel rángatta a harangokat.

Ilyenkor minden baja eszébe jutott. Legszívesebben órák hosszat gyalogolt volna a tavon, teli tüdővel lélegezve és ehelyett hóna alá kellett vennie a kegyszeres ládikót és indulnia a pópát felkelteni.

Vánja betegségére ritkán gondolt, talán azért, mert valami homályos lelkiismeretfurdalás-féle elűzte ezt a gondolatot. Vánja az este óta nem tudott lábra állni, a kemencén feküdt naphosszat és nyögve sípolón lélegzett. A bábát is elhívták hozzá, az levetkőztette a fiút, ki sem bontva százráncú, birkabőrrel bélelt kaftánját. Vánja hangosan vacogva nyúlt el a meleg sarokban és halkan jajgatott. A vénasszony rábámult két fürge egér szemével, motyogott valamit aztán a fiú mellére tette ráncos kezét, Vánja rémülten taszította el magától.

- Menj innét, boszorka, - mondta nehezen mozgatva cserepes ajkait, - te is meg akarsz ölni? ... meghalok én magamtól is, úgysem akarok élni... menj, te gyilkos... ördögök öreganyja. -

- No, no, galambocskám, - motyogta Varvara Filipovna, - hiszen nem bántlak...

Vállat vont és otthagyta.

- Szárazbetegsége van, - mondta Anna Mihajlovnának, aki vörösre sírt szemmel várta véleményét. - Hijjad el hozzá a pópát, úgysem kerül semmibe.

Azzal kaftánjába dugta a kapott félrubelest és kibotorkált.

- Megbünteti az Isten Alexej Oszipovicsot, - fordult vissza az ajtóból, - ez az egész baja Ványuskának.