Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Gellért Oszkár: Fortunátus - és még valami

Sovány kis füzet, majdnem elvész a testes Móricz kötetek közt Fortunátus, történelmi színmű 3 felvonásban, megjelent 1918-ban egy képes hetilap karácsonyi ingyen-mellékleteként, az író következő jegyzetével: "Ezt a fiatalkori munkámat, amely sok-sok éven át a fiókban porosodott, e munkairtó időkben úgy adom ki régi ügyefogyottságában, mint a gyerek a régi játékját, hátha kerül gyermek, aki kicsit így is eljátszogat vele."

A Fortunátust Móricz a Sári bíró után írta, egyik részletét 1912-ben ki is adta a Nyugatban. A Nemzeti Színház akkori igazgatója nem fogadta el előadásra, pedig - és ezek már Móricz szavai, akit meg kellett kérdeznem a Fortunátus születése felől - "ha akkor ezt a darabomat előadják, talán nem írok többé regényt, csak drámát."

Lehet. Lehet, hogy a legnagyobb magyar drámaírót vesztettük benne, - cserébe azért, mert a legnagyobb magyar elbeszélőt nyertük benne a Sorstól.

*

A Fortunátus a Mohács előtti évben játszódik és Móricz az új Mohács előtti évben adta ki... Zsidóégetésre készül benne egy magyarba oltott oláh-német-lengyel kiskirálya az országnak, és egy Árpád véréből való asszony védi meg fajmagyar gőggel Fortunátus Imrét, ezt a középkori kéjencet, ország alkincstárnokát, ezt a zsidó Túri Danit vagy Báthory Gábort, megvédi, nem az embert, hanem a tárgyat benne, rabszolgaszeretőjét. És megvédi az egyház, a prímás is Fortunátus Imrét, aki nagyszerűen érti, hogyan kell a nőstényt szerelemmel, a hímet pénzzel kiszolgálni. A Fortunátus erős Shakespeare-hatást mutat, akár Ibsen ifjúkori művei, de hiszen ez a legjobb iskola. Nyelvében az ótestamentum Salamon királyának édessége és Ézsaiás prófétájának zordsága. A Sári bíró mellett a Fortunátus, bizonyára nagyszerű kezdet s kell színháznak lennie, amely végre előadja ezt a tündérien vaskos darabot.

*

Az utolsó Móricz-regény, a Kivilágos Kivirradtig, egyetlen éjszaka története: időben annyi, mintha a regényt éppen végigolvasod.

Az utolsó Móricz-színdarabnak, a Búzakalásznak, második felvonása azzal a jelenettel folytatódik, amellyel az első felvonás végződött, és a harmadik felvonás függönye ugyanarra a jelenetre nyílik szét, amelyre a második felvonás végén összehajlott. A Búzakalász az életben pontosan annyi óra és perc, mint ameddig a színházban végignézed.

És sohasem felejtem el, egy tavaszi éjszakán Lányfalun Móricz elmondta nekem a Tündérkert egy készülő fejezetét, a fejedelem ebédjéről, - elmondta? lerajzolta, a szó szoros értelmében papíroson ceruzával középen az asztalt s köréje a vendégek helyeit, pontosan, ki hol fog ülni. Lerajzolta, eljátszotta s a varázsló szóra még meg is terült az asztal.

*

A nagy epikusnak az a képessége, hogy történetében éreztetni bírja az idő múlását, majdnem egészen hiányzik Móriczból. Nem regényíró tolsztoji értelemben. De megvan benne az a másik nagy képesség, hogy az időt részeire, napokra, órákra, percekre bontva, úgy tudja megállítani, a múltat jelenné eleveníteni, mint a dramatikus. Csakhogy ez a képesség nem csupán a dramatikus képessége, hiszen Dosztojevszkij sem dramatikus és regényeiben, éppúgy, mint a mi Kemény Zsigmondunknál, az idő véraláfutásos megmarkolását érzem. Hogy melyik az igazibb regényírói képesség, azt hiszem, nem is dönthető el, a regény vegyes műfaj, és ha az epikus úgy hömpölyögteti benne a történetet, mint ahogy a Duna vize a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig hömpölyög és ezzel úgy érezteti velem az idő ritmusát, mint ahogy azt a művészetek közt leginkább a zenében kapom meg, - akkor igazi epikus. De éppúgy megmarad a regény műfajában, ha Niagaraszerűen zuhogtatja történetét s hozzá még nem is egy vízből való Niagarának, hanem egy fémzuhatagnak anyagából, amely kráteréből kiokádva mindjárt meg is merevedik.

*

Móricz nem zenét ad, hanem szobrot és piramist. S piramisainak roppant árnyéka rávetődik az eddigi egész magyar elbeszélő-irodalomra.