Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 1. szám · / · Figyelő

Lányi Viktor: Mézeskalács
Emőd-Szirmai daljátéka a Király-színházban.

Mézeskalács... mézeskalácsszív... szerelmi szimbólum és egyben gasztronómiai objektum. Azt hiszem, tipikusan magyar dolog. "Az urad szívéhez a gyomrán át férkőzöl a legkönnyebben" - oktatja a magyar anya főkötő alá kerülő leányát. És a paraszt-erotika egészséges materializmusa, a legény nyelvcsettentő, bajuszsodrító, hegyeset sercentő, "eszem a zúzádat" kurjantó lapockatapogató széptevése a leány étvágycsiklandó, harapnivalókat riszáló maga-kelletése élesen rámutat a szerelmi érzések és az evés-ösztönök ős-szomszédságára. Talán ez is egyik oka, hogy Emőd Tamás mézeskalács-szimbolikája ebben a magyar mesejátékban oly üde, természetes és originális zamatú. Emőd stilizáló fantáziája megérezte a paraszti vásárfia-ínyencség eszményében rejlő naiv romantikát, a körülötte lebegő napsugaras meseködből lepárolta a magyar szív-mítoszt, költői naturalizmussal meglátott magyar operettalakokat teremtett a színpadra (katona és kiscseléd, mézeskofa és csizmadia) s másfelől a tündérmese-elemeket operett-elemekké értékelte át (királykisasszony, bohóc). Bonyolult feladat s aki oly tiszta egyszerűséggel, oly ihletett közvetlenséggel oldja meg, mint a Mézeskalács írója, az igaz művész. Aminthogy csak igaz művész teremthette meg ezt a minden operett-helyzetre, érzelmesre, vígra, bohókásra egyformán találó, könnyeztetésre és kacagtatásra egyformán képes, a népnyelv és népköltészet cikornyáiból filológusi gonddal és költői ráleléssel mozaikba rakott színpadi nyelvet, amelynek tömérdek tősgyökeres élce, fordulata, híme, ríme, muzsikája, minden egyes alakot megkülönböztető jellegzetessége: se nem nyers folklore, sem pedig teremtettés szalón-magyarkodás, hanem valódi, ép és artisztikus színpadi beszéd - operettálcás irodalom.

Álruhát visel Szirmai Albert muzsikája is. Finom kultúrájú, szkeptikus művész Szirmai s csak sok szemérem-gátláson keresztül tud egyszerű, szívhezszóló, poéta lenni. A Mézeskalácsban a zenealkalmak nem oly gyakoriak mint operettekben és daljátékokban megszoktuk. Szirmai irodalomtisztelő szerénysége még a fölkínált alkalmakkal is tartózkodóan él. Néha mintha túlságba is vinné ezt a puritánságot. De ha a hatáspatronok egy részét sutba dobta Szirmai, annál finomabban és művészibben kezeli a nemes, bensőséges hangulatok finom ecsetjeit. A Mézeskalács dalai, kupléi sanzonjai egyszerűek, de művészien konstruáltak, van bennük valami áhítat, a túlkomplikált városi lélek meghatott leborulása a romlatlannak érzett néplélek szépségei előtt.

Külön öröme a kritikusnak, hogy ezt a szép, artisztikus művet, két igazi művész nemes törekvésű alkotását nem kell a félreismertség lomtárából előkeresnie és az elismerés smirglipapírjával fényesre csiszolnia. A Mézeskalács őszinte, meleg és tartósnak mutatkozó sikert aratott és így a színházüzleti ethika értelmében is "értékes" darab: a reáfordított fáradságért és költségért kamatostul fizet. Ebben a Király-színház előadásának is sok része van. A játék és a siker középpontjában Kiss Ferenc ellenállhatatlan, férfias grandezzával viseli a bujdosó magyar katona gúnyáját, vállvető iszákját. És gyönyörűen énekel. (Ilyen szépen, ily művészi természetességgel magyarul énekelni a háború előtt nem tudtak. A magyar dal a cigány árnyékában, kávéházak, kocsmák gőzében, duhaj dilettantizmus levegőjében tengődött. Talán a háború, a fogolytáborok sok szenvedése, parasztoknak és intellektueleknek bajban, szenvedésben való testvéri elegyedése termelte ki a magyar nótának újra-nemesedését, amelyet manapság egynéhány művészünk és művésznőnk, főleg Nagy Izabella és Kiss Ferenc művészete reprezentál.) A két primadonnaszerep, Petráss Sári kis cseléde és Honthy Hanna Encella-királykisasszonya jó kezekben van és kivált az utóbbi találta el azt a cizellált mesehangot, azt az apart humort, amely Emődnek egyik legjobb trouvaille-a. Rátkai régi értékeit viszi az új feladatba. T. Halmi Margit paraszt-anyája tökéletes. Hogy a színháznak a csizmadia és a kofa asszony szerepére oly kitűnő erői akadtak, mint Latabár és Simon Marcsa, ez mutatja, hogy még eleven a János vitéz tradíciója és azzal biztat, hogy a magyar daljátéknak még van talaja és jövője a Király-színháznál. És ezzel biztat Tihanyi Vilmos intelligens, megértő és gazdag formaleleményű rendezői munkája is.