Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám · / · Figyelő · / · Tóth Aladár: A zongora Budapest hangversenyéletében

Tóth Aladár: A zongora Budapest hangversenyéletében
I.

Talán még sohasem ölelt át egyszerre akkora területet a zeneirodalomból a művészi érdeklődés, mint napjainkban. Valóságos művészettörténeti kor ez a mai, térben és időben egyaránt legtávolabb fekvő kultúrák kerülnek "napirendre", zenetörténeti nevek jönnek divatba, melyekről régebben csak szakemberek beszéltek. Nemcsak a XIX. század előtti európai zene elevenedik meg, hanem mellette a népi muzsika, az egzotikus vidékek zenei termése is általános érdeklődés tárgya. Mozart, Bach kultuszához most Händel, Schütz s a régi németalföldi, olasz és francia vokális szerzők reneszánsza csatlakozik, a komoly lelkes apostolok mögött ott áll a nagyközönség s a fiatal muzsikusok között alig találunk egyet, kinek ne volna valami "kedvenc" régi mestere. Nem vizsgáltuk ezúttal mennyi a komoly, belső szükségből fakadó törekvés és mennyi a divat ebben a sokoldalú orientálódásban. Örömmel üdvözöljük, mert ha csak annyit ér el, hogy a hangversenyműsorokba változatosságot visz, hogy az előadóművészeket egyetemesebb zenei művelődésre kényszeríti, úgy már ez is figyelemreméltó eredmény. Ez a széleskörű tájékozódás a legutóbbi két esztendőben már nálunk is kezd gyökeret verni, az igazságtalanul elhanyagolt zeneirodalom feltámasztására egyre-másra alakulnak egyesületek.

Egyedül zongoraművészeink zárkóznak el műsoruknak ilyen "zenetörténeti" kibővítése elől. Úgy látszik ragaszkodnak múltjukhoz, a XIX. századhoz, mikor az övék volt a hegemónia, mikor nemcsak a többi szólóhangszert, hanem a kamarazenét is háttérbe szorították. S bár a nagyzenekar hatalmas vetélytársa volt a zongorának, ez a legáltalánosabb házihangszer terelte elsősorban a közfigyelmet egyoldalúan a "romantika" irodalmára, mely majdnem felerészben a zongora irodalma. S mintha a pianisták szégyellték volna azt a kort, melyben hangszerük nem volt egyeduralkodó, teljesen elhanyagolták a Beethoven előtti idők zongoraliteratúráját. Bach az iskolából külsőségesen csillogó, virtuóz átdolgozásokban került ki a hangversenydobogóra s valóságos forradalmi tett volt, ha valaki "gyerekesen könnyű" Mozart kompozícióval lépett közönsége elé. A Mozart-játékos egészen a legújabb időkig, hacsak nem volt egy Reinecke, legfeljebb a játszi, kecses "rokokó-hang" jelében győzhetett. Liszt univerzális lángesze is inkább csak potenciális energia volt, mely, mint azt virtuóz műsorai bizonyítják, vajmi ritkán alakult át a hangversenypódiumon tömegek ízlését fejlesztő kinetikai energiává. S hogy a hazai viszonyokra tereljük a szót: Dohnányi fellépése előtt, nálunk legtöbbször csak kötelességből került műsorra egy-egy Beethoven-szonáta.

A helyzet azóta nem változott. A "virtuózt" az "interpretátor" váltotta fel. Magyarországon ez a változás Dohnányi Ernő nevéhez fűződik. Dohnányi hivatása azonban nem telt ezzel be. Talán nagy szerénytelenség tőlünk, hogy éppen attól a művésztől várjuk műsora további kibővítését, akinek legnagyobb repertoárja van valamennyi élő pianista között, aki egyetlen hangversenysorozat keretében végigjátszotta Beethoven egész zongoraövrét (a zongorás kamarazeneműveket beleszámítva). S mégis Dohnányira, éppen korlátlan képességei miatt, még nagy feladatok megoldása vár. Ezek a feladatok fontosabbak, mint az a kétségkívül értékes kultúrmunka, melyet Dohnányi az utóbbi években mint karmester, zeneszerző és zongoraművész, végez. Az ilyen rendkívüli sokoldalú munkásság felőrli még a legerősebb idegzetet is. Dohnányi lelkének épségére pedig nem csak őneki magának van szüksége, hanem az egész országnak is. Dohnányinak azt a kultúrmunkát kell folytatnia, melynek eredménye Beethoven műveinek népszerűsödése volt. Mozartot is Dohnányi kedveltette meg a magyar közönséggel, azonban csak úgy, hogy kóstolót adott belőle. Aki pedig Mozartból csak kóstolót kapott, az egész biztosan félreérti a legnagyobb muzikális zseni művészetét. Mozart stílusa olyan mérhetetlenül gazdag, hogy nagyon, nagyon sok művét kell ismernie annak, aki költészetéről kimerítő, helyes képet akar nyerni. Mozart népszerűsítője ezért nem állhat meg félúton. Ha Dohnányi Ernő gondosan megválogatott, kimerítően reprezentáló és a legapróbb részletekig kidolgozott Mozart-sorozattal lepné meg híveit, úgy ez a legértékesebb ajándék lenne, melyet valaha közönség előadóművésztől kapott.

A XIX. század zongorairodalmának kizárólagos művelése következtében egész zongorakultúránkon a túlérettség jelei mutatkoznak. Maga a Beethoven utáni irodalom is frissebben élne tovább, ha összeelegyedne a XVIII. század literatúrájával. Szinte hihetetlen, hogy Bach Goldberg-változatait, Mozart c-moll szonátáját, azon idő alatt, melyre e sorok írója visszaemlékezik, még egyetlen egyszer sem játszották, viszont Csajkovszkij b-moll versenyművét, ezt az olcsó szentimentalizmustól csöpögő, brutális virtuóz hatásokra épített hangmasszát minden szezonban vagy tízszer szenvedi el, kötelességből, a hangversenyreferens. De még a múlt század zenei termését is egyoldalúan művelik pianistáink. Valóságos tradíció alakult itt ki, hogy mit szokás és mit nem szokás műsorra tűzni. Egyes művek valóságos divatiskolát alapítanak. Ha valamelyik nagy művész nagyobb sikert arat egy szerzeménnyel, biztosra vehetjük, ezt a szerzeményt két hónapon belül egész sereg ifjú szárnypróbálgató műsorán fogjuk viszontlátni. Így pl. Schumann fantáziájával az idei szezonban vagy hat ifjú zongoraművész műsorán találkoztunk, aminek okát valószínűleg Dohnányi, Sauer majd Keéri Szántó, gyors egymásutánban következő nagysikerű C-dúr fantázia-interpretációjában kell keresnünk. Míg a fantáziát, a szimfonikus etűdöket, a Carnevált így agyonjátsszák, addig az f-moll szonátát ezt a nagyszerű, ahogy Schumann elnevezte: "Concert sans orchestre"-t még sohasem hallotta a budapesti publikum. De Schumann munkái közül legalább igazi költői értékeket hoztak divatba, sajnos már Liszt övéből, a múlt esztendőben váratlanul felkapott h-moll szonátát leszámítva, csupa vizenyős romantikájú vagy üresen csillogó művet válogatnak ki zongoristáink. A "Vándorlás évei"-nek forradalmi jelentőségű darabjai csak elvétve kerülnek műsorra. Talán még a múlt virtuóz törekvésének csökevénye, hogy Bach eredeti zongoraműveit a modern átírások veszedelmesen kiszorították a hangversenyteremből. A Wohltemperiertes Klavier, a francia és angol szvitek, a zongoraduók szigorú barokkművészete természetesen ökonomikusabb, koncentráltabb stíluskultúrát kíván, míg az agyonjátszott Chaconne, a d-moll toccata vagy g-moll fantázia és fuga virtuóz átdolgozásaiban a fiatal művész széles al fresco hatásokkal könnyebben leplezheti muzikális éretlenségét. Bach kortársairól és közvetlen utódairól is teljesen megfeledkeznek a hangversenyzők, olyan kijelentéseket, hogy a XIX-ik század zongorairodalma mégis csak értékesebb a XVIII-ik század Bach körüli literatúrájánál, nem fogadhatunk el mentségül, mikor Philip Emanuel Bach és Scarlatti helyét Rachmaninoff vagy Grieg tölti be.

Mint dicséretes kivételt ebben a sablonkultúrában mégis kiemelhetünk az idei hangversenyszezonból egy-két hangversenyműsort, talán előhírnökei ezek annak a várva várt változásnak, mely a zongoraliteratúra elhanyagolt értékeit feltárja a közönség előtt s egyben kivezeti a zongoraművészetet abból a zsákutcából, melybe egyoldalúsága belekergette. Első helyen természetesen Bartók Béla nevét kell említenünk, Bartók nemcsak legnagyobb alkotózsenije korunk zongorairodalmának, hanem hallatlanul merész fantáziájú, lenyűgöző igazságú mestere hangszerének is. Megragadóbb élményt mint Bartók a zongoránál el sem képzelhetünk. Igaz, ő nem engedelmes szolgálója a hangszer lelkének, nem formálja, simítja, idomítja élményeit a zongorán tetszetős hangzásképekbe. Ő nem fülel hangszerére, őt nem hatja meg soha saját játéka. Egy az akarat: meggyőzni, kifejezni, zabolátlanul, rettenetes ösztönös elsődlegességgel tör keresztül az élmény a hangszeren s ha néha eláll a lélegzetünk egy-egy velőkig ható nagyszerű hangszín, billentés vagy pedál-hatás hallatára, úgy ennek a lebilincselő varázsnak okát, éppen a kifejezési eszközök teljes alárendeltségében, öntudatlanságában, tehát legmélyebbről fakadó igazságában kell keresnünk. Bartók harcos küzdelmébe elmerülve észre sem veszi, hogy csattogó kardja a legragyogóbb szikrákat szórja. Ennyire kevéssé öncélú, csak meggyőzni akaró zongorakultúra el sem képzelhető másképp, mint a legmagasabb célok szolgálatában. S tényleg Bartók műsorán mindig hoz valami ismeretlen újdonságot, melynek értékéről zongoraművészete segítségével akarja meggyőzni közönségét. Legutóbbi hangversenyén egész sorozat szebbnél szebb, csak a nehezen hozzáférhető összkiadásban megjelent Scarlatti-művet ismertetett meg velünk. Hogy amellett az új magyar zenének leghivatottabb apostola, azt talán nem is kell említenünk. Mind rendkívül érdekes és komoly vállalkozásról számolhatunk be Weisz Margit hangversenysorozatáról, melyen a művelt lelkű, disztingvált zongoraművésznő Mozart tizennyolc versenyművét adja elő. A többi közel félszáz zongoraest műsorát átlapozva egyedül Földessyné Hermann Lula programján találtunk figyelemreméltó újdonságot. A finom kultúrájú tiszta művészi etikájú zongoraművésznő hivatottsággal és szeretettel adózik a modern zenének. Idei hangversenyén Bartók művei mellett Mousszorgszki kiállítási képeit, a modern zongoramuzsika (Mousszorgszki még mindig "modern"-nek számít) egyik ritkán játszott, leghatalmasabb alkotását adta elő.

De vajjon nem tulajdonítunk-e a műsorkérdésnek túlságosan nagy fontosságot a zongoraművészet fejlődésében? - Hiszen a zongoraművész célja - mondhatná valaki - nem a zongoraművek ismertetése, hanem az egyéni megnyilatkozás! S ehhez olyan műsort válogathat össze, amilyet csak akar! - Nem tagadjuk ennek a közbevetésnek teljes igazságát. Olyan igazság ez, mely fennáll, amely "gilt", amelynek helytelen hangsúlyozása azonban nagyon káros, mert könnyen a zongoraművészet hibásan öncélú műveléséhez s ezen keresztül a zongorakultúra erkölcsi elfajulásához vezet. Az igazi kultúra értékei mindig az emberi öntudat alatt alakultak ki. Az öntudat külsőséges beavatkozása a művészi életet könnyen téves útra tereli. A zongoraművészet is akkor éri el a koncepció teljes tisztaságát, ha öntudatlanul, ösztönös természetességgel és nem öncélúan művelik. Ezt a tiszta, mély természetességét a művész akkor őrzi meg legteljesebben, ha teljes emberiességével valami magasabb eszmény szolgálatába szegődik, ilyen eszmény az interpretátornál önmagától adódik: a teljes összeforrás, teljes egybeolvadás az előadott művel, s mikor az előadó megfeledkezik saját egyéniségéről, akkor adja legtisztábban egyéniségét. Viszont, ha a művész valamely szerzemény előadásában, mint valami tükörben tetszeleg önmagának, ha a "mit" helyett csak az egyéni "hogyan" foglalkoztatja, akkor sohasem fogja megtudni, hogy azt a "mit" "hogyan" kell igazán előadni, "hogyan"-ja modor és nem kifejezés. A mai zongoraművészet nagy részben ilyen elfajulása a "régi d' Albertnek, Sauerek tradíciójának. A művész már csak azért foglalkozik az ezerszer hallott művel, hogy valami "újat" "sohanemhallottat" kényszerítsen ki belőle. Ennek az egészséges virtuóztörekvésnél is jóval alacsonyabb rendű bűvészmesterkedésnek legveszedelmesebb, mert legtehetségesebb, képviselője Friedmann Ignác. Itt az ideje, hogy letépjük azt a zászlót, melynek jeligéje: "mesterség a mesterségért!" A műsor tisztelete, az ismertetésre törekvés, a legbiztosabban kivezető út ebből a zsákutcából. Ne önmagukat, hanem a zongorairodalmat tanulmányozzák művészeink, így fogják csak igazán megtalálni egyéniségüket. Ellenkező esetben... "durch Selbstbetrachtung kommt man zur Pathologie". S tényleg sok beteges tünetről számolhatnánk be a budapesti zongorahangversenyekkel kapcsolatban. Ezúttal azonban inkább a követendő mint az elrettentő példákkal fogunk foglalkozni.