Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám

Lengyel Menyhért: Seherezáde
- opera egy felvonásban -

Bartók Bélának

Minden jog - a megzenésítés és előadás joga is - a szerzőé.

Nagy, szőnyeges, bársonyos, selymes terem a szultán palotájában. Középen egy emelvényen széles, lágy baldachinos kerevet. Két oldalt két hatalmas kandeláber. Jobbról és balról omló szőnyegekkel fedett bejárat. A háttérben barna függöny, amit ha szétvonnak szinte behajlanak a gránátalma s dús babérfák zöld leveleikkel - s ezekkel egy vonalban - mintegy folytatásképpen a mély kék tenger sima tükre. Késő délután. A napsugarak felülről behullanak és sávokat, különös arabeszkeket rajzolnak a szőnyegekre.

A széles kereveten, szinte elveszve benne és a selyem takaróban, összehúzódva az álom halálos fáradtságában fekszik Seherezáde.

Dinarszád (a jobb függöny mögül belopódzik a terembe, - szétnéz, a hátsó függönyhöz megy, kicsit félrehúzza, kitekint rajta, aztán megint összevonja s halkan, lábujjhegyen a szunnyadó Seherezáde mellé lopódzik):

Ébredj - Seherezáde (Seherezáde nem mozdul)

Ébredj - Seherezáde

Seherezáde - Seherezáde

Seherezáde! (költögeti, rázni kezdi)

Testvérem, kincsem, napsugaram

Szívem szegény nővére -

Drága Seherezáde, ébredj -

Már száll az est -

Seherezáde (kábultan): Ki az?

Dinarszád: Én vagyok - nővéred - Dinarszád -

Seherezáde: Hagyj - (visszahanyatlik)

Dinarszád: Ébredj - kelj föl, - itt van az este

Készülni kell - megint ma újra

Ez a mesék ezredik éjje

Folytatni kell még a mesédet

Folytatni kell...

Seherezáde (felnyög): Jaj - Jaj -

Dinarszád: Mesélni kell - mint minden éjjel

Mesélni kell -

Seherezáde: Jaj - jaj - jaj - jaj -

Dinarszád (nagy részvéttel): Seherezáde! (átkarolja, párnákat támaszt alá):

Mi fáj? Mi bánt?

Vége a napnak

S az esti homályban

A mese aranyszálát, mit eddig szőttél

Vedd újra a kezedbe.

Seherezáde: Nem - nem bírom már -

A szívem oly fáradt -

Tikkadt az ajkam -

Fejem kiégett -

A mese millió szála

Befont és megfojt, - megfojt egészen...

Nem akarok - semmit - csak

Aludni örökre...

Dinarszád: Fáradt, szegény madárkám -

Ez a bús kötelességed -

Hozom ezüstös fátylad

Omló selyem ruhádat

Készülj - mert nemsokára

Már jő urad, a szultán

Seherezáde Óh, hogy irtózom -

Reszketek tőle -

Elvette a vén ember

Ezer napomat - éjjem

A tavaszt elrabolta

A nyaramat megölte -

Dinarszád (részvéttel): Seherezéde!

Seherezáde (növekvő elkeseredéssel):

Az álmot - a magányt

Járást szabad mezőkön

A napnak dús sütését

Találkozást, - a sóhajt

Szerelmes szembenézést

Boldog fiatalságom!

Mind odalett - felolvadt a mesében.

Aranyserlegbe töltöttem a lelkem

S ő issza minden éjjel

De nincs tovább - nem bírom már, nem akarom -

nem tudom - nem - nem (zokogva összeroskad)

Dinarszád: Megöl ha abbahagynád -

Seherezáde: Hát öljön - legyen inkább a fehér

Néma halál a társam

Dinarszád: Ne felejtsd, Seherezáde

Nemcsak te pusztulnál véres kezétől -

Szüzek sírnának újra

Anyák keseregnének -

A rém - a pusztulás - a borzalom

Fekete keze fojtana itt mindent

Veled a remény halna -

Seherezáde (Egészen fásultan s apatikusan):

Nincs több reményem -

(Fejét két kezére támasztva merően maga elé néz, mintha emlékeit idézné)

Ezer nap előtt elindult Alcazir

Szívem fiatal társa

Egyetlen kit szerettem -

Igérte, visszajő - visszatér felszabadító

Ifjú sereggel -

Ezóta én mákonyos álomba tartom

E vén embert - altató mesékkel -

Eltelt az idő, - nap éjre pergett s lett ezer éjjel

Halálos fáradtan, már a meséből kifogytam

S ő nem jött vissza

Ő nem jött vissza.

Dinarszád: (Mély fájdalommal lehajtja a fejét)

Szegény Seherezáde

(S így marad mindkét nő halálos csüggedésben... Egyszerre azonban óvatosan szétnyílik a jobboldali függöny s egy merész, barna fiatal fej néz be rajta, - azután csendesen, egész testével előre lép)

Alcazir (Halkan, szinte sóhajtva): Seherezáde!

Seherezáde: (még mindig maga elé néz, de már mintegy villamos ütéstől érve, érzi az Alcazir közelségét s lassan fölveti a fejét, ekkor)

Alcazir (még egyszer szól az öröm felujjongásával): Seherezáde -

(erre már Dinarszád is megfordul és megpillantja Alcazirt)

Seherezáde (most felmagasodik az öröme egy sikoltásával): Alcazir, Alcazir (feléje repes) Alcazir -

Alcazir: (hozzárohan, - egymásba omlanak)

Seherezáde (az Alcazir haját, arcát simogatja remegő kezekkel):

Itt vagy? Igazán? Te vagy?

Hajad, homlokod, - szemed a régi

Az ajkad is - te drága

Ifjú szerelmem - vágyam - álmom

Alcazir (meghatva): Szívem, szelíd virága -

Seherezáde: Nem hittem már, hogy eljössz

Hírt se hallottam soha felőled

A reményem kiégett -

Alcazir: Jöttem - mert szeretlek téged -

(hosszú ölelkezés)

Rohantam előre hozzád

Lopva, hogy senkise lásson

Tudd meg a jó hírt, az öröm harsány

Riadóját veri a mellem!

Seherezáde (önfeledten simogatja Alcazirt):

Hajad, homlokod, szemed a régi -

Alcazir: Győztünk Seherezáde -

Amíg mesékkel altattad a vént itt

Felgyújtottuk a birodalmat!

Lángba borul, ami régi és fojtó, a zsarnok

Uralma széthull még ezen az éjen.

Seherezáde (csak szerelmével törődik):

Nem hittem már, hogy eljössz -

Hírt se hallottam soha felőled -

A reményem kiégett -

Alcazir: Győztünk, Seherezáde!

Jövök a szabad fiatal sereggel

Új hajnal pirul, kacagó kedvvel

Köszönt az új élet, - harsogó, robajos, győzelmes

reggel -

(de látva, hogy Seherezáde nem ujjong vele, csak remegve hozzá bújik, most veszi észre a lány mennyire halvány, gyenge és fáradt -)

Fehér az arcod

A szemed bágyadt, drága szerelmem -

Nem örülsz az ujjongó hírnek?

Beteg vagy? Mi bajod? - mondd

Seherezáde (hozzásimul Alcazirhoz, a kezeit simogatja s megint maga elé nézve, - egyszerűen, fájdalmasan):

Tán jobb lett volna

Ha soha el nem válunk, Alcazir, egymástól.

A nagy munkát végezte volna más...

Mert lásd, mint vad patak árja

Ezer nap-éj rohant el

S rajta elúszott

A boldogság hajója -

Ki adja vissza nekünk

Friss tavaszok sugarát, felhőit,

Tört, halk sikolyát a boldog szerelemnek, -

Legszebb időnk virági fonnyadoznak

A boldogság, mely jöttödön elöntött

Még jobban fáraszt - aléltan rogy öledbe

Szegény Seherezádod -

Alcazir (felemeli): Most nem szabad

Gyengének lenni, Seherezádom

Ez az utolsó éjjel!

Elveszünk, - a cél előtt nyomorultan

Ha vén agyát s fülét még ma éjszaka

Tele nem töltöd

Zengő mesével -

Ne hallja és ne lássa

Hogy most telik be

Ezen az éjjel

Korhadt vén birodalma pusztulással -

Most légy erős Seherezádom

Lobogj, tüzelj - miként a fáklya -

S ha jő a szent virradat

Majd megpihensz

A mellemen -

Halvány ajkad csókjaim pirosítják

Fáradt tested a szentelt győzelemnek

Langyos hullámi mossák -

Ígérd meg, esküdj, hogy még ezen az éjjel

Fiatal kedvesem, hű katonám

A helyeden megállasz

Seherezáde (tikkadtan): Esküszöm... ígérem...

Dinarszád (aki közben kilesett s őrizte őket, - most sietve sürgetve Alcarizhoz): Az idő eltelt

Most el kell menned

Seherezáde: Ne még - Ne még

Dinarszád: Siess - siess

El kell már menned

Seherezáde (Az Alcazir nyakába borul): Alcazir!

Alcazir: Hajnalba visszatérek! (Átöleli, megcsókolja Seherezádot, s gyorsan el)

Seherezáde (utána zeng): Alcazir!

Dinarszád (megnyugtatja): Hajnalra visszatér

Seherezáde (behunyt szemekkel): Itt volt, - a karjaimban

Szeme rám fénylett... visszajő!...

Erős legyek... azt mondta... Ez az utolsó éjjel

Még csak ma kell a helyemen megállni...

De hátha - nem bírom!... (belekapaszkodik Dinarszádba)

Dinarszád!... Ha nem bírom... Megáll a gondolat...

elakad a szó - megnémulok!... Nem jő hang a torkomon

nem tudom folytatni... az utolsó pillanatban!

Elhagy az eszem - félrebeszélek!

Forrólázt kapok!... Kikiáltom, hogy ez az utolsó éjjel

vagy, ha nem is szólok - csak rám néznek -

kitalálnak

mindent - kiolvassák a fejemből - az Alcazir nevét -

Hogy jő - Alcazir... elébe mennek (sikoltva)

Megölik! S vele engemet... Vagy a szívem

szakad meg... alig bírom már... a dobogását...

meghalok, mielőtt visszajő (kétségbeesve

átfonja Dinarszádot) Meghalok Dinarszád... Nem

bírom... bevárni... végem van leroskad).

Dinarszád (csillapítja, csitítja): Nyugodj meg, nem lesz semmi baj

A jó szellemek őrködnek majd felettünk -

Csillapodj - pihenj le talán

Majd visszatartom a szultánt s az udvart

Amíg lehet... Ne félj - ne félj (lefekteti)

Tudsz majd mesét - utolsót csodaszépet

Mint eddig minden éjjel -

Emlékezzél - a mese nem hagy el

Itt van veled, itt kavarog körüled:

Színbád a hajós... A halász és a szellem

Giöbare hercegnő csodaregénye... Aladdin...

A csillagjós... Podmanaba bráhmán...

Nyugodj - pihenj - majd visszatérek -

(s látva, hogy Seherezáde elcsendesülten fekszik, halkan kioson a szobából).

Seherezáde (visszahúzódva a rengeteg kereveten mint egy beteg kis madár):

Alcazir!... (szünet) Igen... a mesék... már itt

Zsongnak köröttem... Szindbád a hajós... A halász

és szellem... Giöbare hercegnő...

(A nap utolsó sugarai is eltűntek. Mély homály lett a teremben.

S mintha a fekvő Seherezáde felizgatott fantáziája vetítené ki a mese árnyait, mintha az ezer éjszakán életre keltett s nap fényétől elrejtőzött mesealakok most előrebújnának: a terem hátsó függönye szétválik s a nyugodt tenger kék síkján, mint az álom, mint az öntudat foszlányai - mese-árnyak kezdik játékaikat.)

-

Utca Kairóban. Álmodozó fiatalember jön. Felnéz. Gitárt penget.

Egy nő kihajol az ablakból. Lejön. Csókolóznak - eltűnnek...

-

Kert - középen szökőkút. Márványpadon csókolódzó pár... Óriási néger szolga ront rájuk. Az ifjút megkötözi. Kirántja széles kardját, hogy levágja a fejét... A kép eltűnik...

-

Pici hercegnők tánca a holdfényben a tenger sima kék tükrén.

-

A kalifa a sakkasztalnál egy majommal ül szembe és sakkozik... A majmon piros skárlát ruha van...

-

Gályán érkezik Szindbád, a hajós. Kiköt - csodálkozva néz körül ... A tenger kék fátyolos lányai veszik körül, táncolnak, elaltatják, - elszedik kincseit...

-

A kerevet két sarkából nagy füstfelhő gomolyog fel, mely egy szellem ijesztő körvonalaivá alakul és átsuhan a tengeren...

-

A sötétből Aladdin suhan elő, csak kis lámpája világít, megforgatja a lámpát - a messze távolban egy csoda-palota rezgő képe emelkedik fel - s tűnik el megint...

-

Szörnyeteg közeledik az alvó Seherezáde felé óriási meztelen karddal - egy ifjú áll a szörnyeteg elé. Az ifjú Alcazirhoz hasonlít. Rettenetes harcra kelnek egymással... Suhog és villan a meztelen kard a szörnyeteg kezében. De Alcazir kivédi a csapást, torkon ragadja, veszett erővel rázza a szörnyeteget, akinek feje az öreg szultán fejévé változik. Seherezáde nyugtalanul hánykolódik a kereveten.

(Távoli, mély gongütés, melytől az álomárnyékok egyszerre szétriadnak.)

Dinarszád (besiet jobbról - a széthúzott függöny nyílásán fény ömlik a terembe):

Seherezáde - Seherezáde

Öltözz sietve, útban

Van már a szultán...

Nyugodt, pihent vagy?

Erős leszel -

Erős - okos - az utolsó mesédet

Elmondod majd - tudod, mi lesz a vége...

(tapsol)

Hozzák ezüstös fátylad

Omló, selyem ruhádat

(Szerecsen szolgák lépnek be s felgyújtják a magas kandeláberek tűzét, elrendezik a szőnyegeket, függönyöket. Füstölőkkel illatosítják be a termet. Rabszolganők jönnek, dús omlású selyemruhával, fátyollal, ékszerekkel - felöltöztetik Seherezádet.)

(Újabb gongütés... a rabszolgák kisietnek.)

"Seherezáde középen áll, a nagy pamlag előtt, arany-ezüst fátylába burkolva, mozdulatlanul, - Dinarszád körülötte szorgoskodik...

Az udvar előkelő urai bevonulnak.

Felállnak a bejárat előtt - a szultánt várják.)

Az udvar emberei: Bölcs ura az igazhívőknek

Hatalmas kalifa, szemöldököd

Intése kormányozza birodalmad

Leheleted elfújja életünket -

Hódolat neked -

A szultán: (Ősz szakállú, bozontos szemöldökű öreg - megjelenik, - a kíséret mélyen alázatosan meghajlik előtte. A szultán Seherezádehoz lép. Dinarszád térdre borul előtte, - Seherezád fáradtan leül a kerevetre - a szultán is mellé. Int az udvar urainak, hogy ők is helyet foglalhatnak. Az urak nesztelenül, lassan leülnek, - a kerevetekre dőlnek - az oszlopokhoz támaszkodnak. Egy fiatal írástudó a baloldalon ült le, írótáblával a kezében, - a meséket jegyzi.)

A szultán: Seherezád - öröme életemnek

Narciss szemű mesélő, álomlátó

Már vágytam rád...

Unom a nap józan, rideg sütését

Az éjszaka csendes homálya kell

A hangod zenéje -

Nyugtass, ringass hát tengerén az árrnak

Mely égbe visz s csoda barlangba ejt -

Szezám, nyílj meg

Feledtesd napi gondod - régi gonosz sebekre

Gyógyírt kenjél - mesélj, mesélj tovább -

Seherezáde: Oh jó uram

Szegény szolgáló lányodnak megbocsáss

Zavart vagyok s fáradt ma este

A szultán: Mindig friss voltál - új mesére kész -

Kezdd hát - Seherezáde (küszködve): Oh jó uram... mit mondjak -

A szultán: Nem kérdezted eddig még soha -

Folytasd a tegnapit... vagy újat kezdj -

Seherezáde: Újat... Újat kezdjek... (Gyötrődve végigsimít a homlokán)

A szultán: Szebb legyen, mint a tegnapi -

Eddig minden este szebb és szebb jött -

Mondd hát

(szünet)

(Seherezáde küszködik, - nem tud szólni.)

A szultán (sürgetve): Miért nem beszélsz - hallgatni vágylak!

Kezdd hát! (s hogy még mindig nem szólal meg Seherezáde, haragosan összevont szemöldökkel)

Kezdd!... Miért hallgatsz? (szünet)

Ellenkezel?...

A régi bántás - harag önti el vérem

Ha nem beszélsz - sötét vad rejtekéből

Előrohan az emlékezet

Felszakadt seb buzog -

Bosszú -

A gyilkos vágy

Az ölés, irtás kéje -

Vigyázz Seherezáde!

(Felemelkedik fekhelyén, fenyegetően, de Seherezáde lehunyt szemekkel csak áll és nem szól).

Dinarszád (Seherezádhoz, mint a lehelet):

Vigyázz Seherezáde (a szultánhoz esdekelve)

Fenséges úr, fenséges jó uram

Ne gondolj semmi rosszra

Pillanatnyi türelmet kér csupán -

Hogy oly mesét találjon ki, mitől

Elsápad minden eddigi történet

Készül - látod - most forgatja a fejében -

S kezdi mindjárt - ugye, elkezded nővér -

(könyörögve) Nővér, gondolkozz s kezdd el

Mesélj Seherezáde!

A szultán (gyanakodva, parancsolóan): Seherezáde -

A kíséret (halkan kérve): Mesélj Seherezáde -

(S most végre feloldódik Seherezáde is egy utolsó erőfeszítésben - fájdalmasat, mélyet lélegzik, felnyitja a szemét s reszketve, félve még, de mindjobban belebátorodva elkezdi):

Seherezáde: Élt egyszer Bagdadban egy ifjú ember

Homloka, mint a teli hold

Arcán hét messzi csillagnak fénye

De két szeme mindig szomorú volt -

E szemeket egy tündér adta, kiről

Anyja holdas éjeken álmodott

Midőn sírt, s az alvó kertet s a tengert nézte...

E csodaszemekkel az ifjú mindent látott -

Keresztül tudott nézni a szíveken

S a fejben járó gondolatokon

Házakon, mint kártyafalakon

Király és koldus sorsokon

A pillangók életén

A fák törzsén s nedves levelein -

Kék hegyeken -

S folyók mélyében a halak életét látta

S a sírokat a föld alatt -

A szenvedést, mely a világot borítja -

Apák, anyák halálát, búcsúzó kedvest

Magányt s a felhők bús vándorlásait...

Egyszer vidultak fel csak e szemek

Midőn egy lánnyal találkozott

Szívét mintha virággal csapták volna

Eszméletlenné vált a szerelemtől

- Oh szerelem! Szív szent égi zenéje!

Szeretsz? kérdezte a fiú a lánytól -

Nem! Mondta a lány, - de a mindenlátó

Szemek nevettek, mert a szív rejtekében

E szó virult, mint rózsatő: szeretlek -

Boldog akart hát lenni - s nem tudott -

Mert a világnak jaja, szomorúsága

Fonnyasztotta, mérgezte életét...

Elindult hát, hogy minden szomorúságot

Meggyógyítson s aztán majd boldogan

Visszatérjen...

Egy hírnök (berohan a függönyök mögül, a szultán és az urak, meglepődve néznek a vakmerő betolakodóra):

Uram, felséges szultán, megbocsáss...

Fontos hírt hoztam, nem várhattam véle...

Magas színed elé kell tolakodnom...

A birodalom... s fenséged érdekében...

A szultán (nagy haraggal):

Hogy mersz zavarni? -

Távozz vagy nyomorult életed lesz az ára!

(a hírnököt eltávolítják)

Mesélj Seherezáde -

Seherezáde: Elment az ifjú... a lány várta - várta...

Mint vad patak árja, ezer nap éj rohant el

S rajta elúszott a boldogság hajója -

Sóhajtott, sírt a lány, mert múlt az ifjúság -

Ki adja vissza nekünk - így sikoltott -

Friss tavaszok sugarát, felhőit

Tört halk sikolyát a boldog szerelemnek...

Mint őszi tűzben a galy s a sárga levél

Kiégett végül a remény szívéből...

Tavasz lett - nyár - ősz és tél megint újra

Hír se jött soha felőle -

Várlak - várlak - sírt a lány s a könnyből

Kis patak nőtt, mely sietve futott

A cserjék közt a várt kedves elébe -

Jajjából szél támadt, mely rohant a rónán

Keresni őt, - a lába gyökeret vert, két karja

Lombot eresztett s felnőtt magasan mint nyárfa

S az utat nézte, szemei felszálltak az égre

S mint esti csillagok vigyáztak, jő-e már, hol jár

Hol jár, jő-e már?...

Második hírnök (dulakodva, félrelökve az ajtónállókat, lihegve besiet a terembe):

Fenséges úr, a hadvezéred küldött

Hívd össze gyorsan

A nagy tanácsot...

A szultán: Hogy jött be ez az ember?

El vele!

A hírnök: Hagyj szólni! - veszélyben birodalmad!

Hóhért az ajtók elébe!

S aki zavarni mer

Haljon meg rögtön!

A hírnök (dulakodva): Kint lázadás... veszély...

Hallgass meg - (kivonszolják a teremből)

Többen a kíséret közül: Ha kívánod, kegyes szultánom

Megyünk s megnézzük, mi az odakint

S intézkedjünk -

Seherezáde (teljes, megfeszített erejével): A csillagszemű

Történetét hadd mondjam!

A szultán (leinti s kíséretet): Hallgassuk őt!

(A szultán intésére, megint csend - de feszült, várakozó, hallgatásban is nyugtalan)

Seherezáde (pedig most már egyre erősebben és diadalmasabban): És a patak

Mely a lány könnyeiből támadt

Visszafordult csevegve

Jelentette, hogy látta -

S a szél

Hírt hozott felőle -

S a nyárfa

Levelei remegni kezdtek -

S az esti csillag

Leragyogott és intett

Hogy jő már, - hogy jő már, - jő a régi kedves!

Közeledik - minden gonoszt legyőzött!

A föld minden gyilkos sötét hatalmát

És jő már - és jő - és hozza a boldogságot!

(Lárma messziről)

S a lány visszaváltozott -

Szíve dobogott, hogy majdnem megszakadt

Az örömtől, mert hallotta

Súlyos léptét fiatal kedvesének -

Döngött a föld, ahogy jött -

(Távoli csattanások és dörrenések)

Az ifjú hőst

Köszöntötték az ajkak -

(rivalgás messziről)

A kíséret (nyugtalanul, zavartan): Mi az odakint?

A szultán (feloldódva a mesében, elragadtatva): Csoda!

A mese arany szavát

Eleveníti!

Seherezáde (a végső extázisban a tenger felé fordul, mely távoli parti tüzektől piroslik):

Gyere már!

Gyere te tűzfény a hajnali égen!

Gyere te sólyom - rabmadarad

Szabadítsd meg innen!

Gyere már (közeledő kürtök)

Szegény szomjas ajkam

Üdítsd a csókjaiddal

Pörölycsapásod hulljon

Börtönöm ajtajára!

(Kint az ajtók előtt dulakodás, a kíséretben egyre növekvő zavar)

Hogy ezek itt

A rabtartók!

Gonosz, sötét hatalmak

Pusztuljanak örökre!

(Dördülések, kardcsengések, kiáltások, odakint, amint Alcazir fiatal serege élén lépésről lépésre közeledik, végül rátör az ijedt, zavart udvari emberekre)

Seherezáde (ujjongva): Gyere! Itt vagy! Szerelmem! Alcazir!

Dinarszád: Hajnalra eljött! Alcazir! Alcazir!

(A fiatal csapat megrohanta s egy perc alatt leverte a meglepett udvari embereket. Leszaggatták a függönyöket, felborították a kandelábereket - a hajnal, a felkelő nap világossága a tenger felől. A teremben holtak és sebesültek fekszenek.)

Az öreg szultán (aki mintegy hallucinálva azt hitte, ez még mindig mese, most szörnyű valóra ébredt, felemelkedik helyéről s a betörő csapat élén álló Alcazirhoz):

Ki vagy te vakmerő?

Alcazir: Vagyok az ifjúság! Vagyok az erő

A zúgó szél, a láng, mely

Romba dönti a birodalmad!

Az öreg szultán (révedezve körülnéz): Csapataim!

Alcazir: Szétverve.

Az öreg szultán: Udvarom nagyjai?

Alcazir (rájuk mutat): Itt fekszenek!

Az öreg szultán: Palotáim, kincseim! Birodalmam!

Alcazir: Nem a tied! Nem érdemelted!

Öreg koldus! Mehetsz!

Örülj, ha életed

Megmentheted -

Az öreg szultán (körülnéz tétován): Nem mese ez?

Nem álom? (a végső felindulásban álló Seherezáde felé):

Ezt legalább...

Ezt hagyjátok meg nékem

Az éjszaka csalogányát -

A mesét!

Alcazir (Seherezádhoz rohan, ki alig bírja már magát tartani s az Alcazir karjaiba roskad).

Seherezáde: Itt vagy - igazán - te vagy

Hajad, homlokod, szemed a régi

Az ajkad is - te drága

Ifjú szerelmem, vágyam, álmom

Alcazir: Szívem szelíd virága.

(A szultán, mint egy vén koldus, kibotorkál a palotából, kint győzelmes kürtök zenéje)

Alcazir (a karjaiba roskadt egyre sápadozó, alélt Seherezádhoz ijedten).

Mi bajod? Szépségem! Egyre sápadsz!

Örülj! Itt a győzelem! A boldogság -

(kétségbeesve) Egek! Hogy sápad!

Dinarszád! Segíts!

Dinarszád (Seherezáde felé hajol, hogy életre rázza):

Nővér! Seherezáde!

Seherezáde (mint a lehelet): Csillagszemű szerelmem!

A húr elszakad

Vége a mesének! (Lehanyatlik)

Alcazir (zokogva ráborul): Seherezáde! Seherezáde!

(Kint győzelmi zene.)

- Függöny -