Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám
Minden jog - a megzenésítés és előadás joga is - a szerzőé.
Nagy, szőnyeges, bársonyos, selymes terem a szultán palotájában. Középen egy emelvényen széles, lágy baldachinos kerevet. Két oldalt két hatalmas kandeláber. Jobbról és balról omló szőnyegekkel fedett bejárat. A háttérben barna függöny, amit ha szétvonnak szinte behajlanak a gránátalma s dús babérfák zöld leveleikkel - s ezekkel egy vonalban - mintegy folytatásképpen a mély kék tenger sima tükre. Késő délután. A napsugarak felülről behullanak és sávokat, különös arabeszkeket rajzolnak a szőnyegekre.
A széles kereveten, szinte elveszve benne és a selyem takaróban, összehúzódva az álom halálos fáradtságában fekszik Seherezáde.
Dinarszád (a jobb függöny mögül belopódzik a terembe, - szétnéz, a hátsó függönyhöz megy, kicsit félrehúzza, kitekint rajta, aztán megint összevonja s halkan, lábujjhegyen a szunnyadó Seherezáde mellé lopódzik):
Ébredj - Seherezáde (Seherezáde nem mozdul)
Ébredj - Seherezáde
Seherezáde - Seherezáde
Seherezáde! (költögeti, rázni kezdi)
Testvérem, kincsem, napsugaram
Szívem szegény nővére -
Drága Seherezáde, ébredj -
Már száll az est -
Seherezáde (kábultan): Ki az?
Dinarszád: Én vagyok - nővéred - Dinarszád -
Seherezáde: Hagyj - (visszahanyatlik)
Dinarszád: Ébredj - kelj föl, - itt van az este
Készülni kell - megint ma újra
Ez a mesék ezredik éjje
Folytatni kell még a mesédet
Folytatni kell...
Seherezáde (felnyög): Jaj - Jaj -
Dinarszád: Mesélni kell - mint minden éjjel
Mesélni kell -
Seherezáde: Jaj - jaj - jaj - jaj -
Dinarszád (nagy részvéttel): Seherezáde! (átkarolja, párnákat támaszt alá):
Mi fáj? Mi bánt?
Vége a napnak
S az esti homályban
A mese aranyszálát, mit eddig szőttél
Vedd újra a kezedbe.
Seherezáde: Nem - nem bírom már -
A szívem oly fáradt -
Tikkadt az ajkam -
Fejem kiégett -
A mese millió szála
Befont és megfojt, - megfojt egészen...
Nem akarok - semmit - csak
Aludni örökre...
Dinarszád: Fáradt, szegény madárkám -
Ez a bús kötelességed -
Hozom ezüstös fátylad
Omló selyem ruhádat
Készülj - mert nemsokára
Már jő urad, a szultán
Seherezáde Óh, hogy irtózom -
Reszketek tőle -
Elvette a vén ember
Ezer napomat - éjjem
A tavaszt elrabolta
A nyaramat megölte -
Dinarszád (részvéttel): Seherezéde!
Seherezáde (növekvő elkeseredéssel):
Az álmot - a magányt
Járást szabad mezőkön
A napnak dús sütését
Találkozást, - a sóhajt
Szerelmes szembenézést
Boldog fiatalságom!
Mind odalett - felolvadt a mesében.
Aranyserlegbe töltöttem a lelkem
S ő issza minden éjjel
De nincs tovább - nem bírom már, nem akarom -
nem tudom - nem - nem (zokogva összeroskad)
Dinarszád: Megöl ha abbahagynád -
Seherezáde: Hát öljön - legyen inkább a fehér
Néma halál a társam
Dinarszád: Ne felejtsd, Seherezáde
Nemcsak te pusztulnál véres kezétől -
Szüzek sírnának újra
Anyák keseregnének -
A rém - a pusztulás - a borzalom
Fekete keze fojtana itt mindent
Veled a remény halna -
Seherezáde (Egészen fásultan s apatikusan):
Nincs több reményem -
(Fejét két kezére támasztva merően maga elé néz, mintha emlékeit idézné)
Ezer nap előtt elindult Alcazir
Szívem fiatal társa
Egyetlen kit szerettem -
Igérte, visszajő - visszatér felszabadító
Ifjú sereggel -
Ezóta én mákonyos álomba tartom
E vén embert - altató mesékkel -
Eltelt az idő, - nap éjre pergett s lett ezer éjjel
Halálos fáradtan, már a meséből kifogytam
S ő nem jött vissza
Ő nem jött vissza.
Dinarszád: (Mély fájdalommal lehajtja a fejét)
Szegény Seherezáde
(S így marad mindkét nő halálos csüggedésben... Egyszerre azonban óvatosan szétnyílik a jobboldali függöny s egy merész, barna fiatal fej néz be rajta, - azután csendesen, egész testével előre lép)
Alcazir (Halkan, szinte sóhajtva): Seherezáde!
Seherezáde: (még mindig maga elé néz, de már mintegy villamos ütéstől érve, érzi az Alcazir közelségét s lassan fölveti a fejét, ekkor)
Alcazir (még egyszer szól az öröm felujjongásával): Seherezáde -
(erre már Dinarszád is megfordul és megpillantja Alcazirt)
Seherezáde (most felmagasodik az öröme egy sikoltásával): Alcazir, Alcazir (feléje repes) Alcazir -
Alcazir: (hozzárohan, - egymásba omlanak)
Seherezáde (az Alcazir haját, arcát simogatja remegő kezekkel):
Itt vagy? Igazán? Te vagy?
Hajad, homlokod, - szemed a régi
Az ajkad is - te drága
Ifjú szerelmem - vágyam - álmom
Alcazir (meghatva): Szívem, szelíd virága -
Seherezáde: Nem hittem már, hogy eljössz
Hírt se hallottam soha felőled
A reményem kiégett -
Alcazir: Jöttem - mert szeretlek téged -
(hosszú ölelkezés)
Rohantam előre hozzád
Lopva, hogy senkise lásson
Tudd meg a jó hírt, az öröm harsány
Riadóját veri a mellem!
Seherezáde (önfeledten simogatja Alcazirt):
Hajad, homlokod, szemed a régi -
Alcazir: Győztünk Seherezáde -
Amíg mesékkel altattad a vént itt
Felgyújtottuk a birodalmat!
Lángba borul, ami régi és fojtó, a zsarnok
Uralma széthull még ezen az éjen.
Seherezáde (csak szerelmével törődik):
Nem hittem már, hogy eljössz -
Hírt se hallottam soha felőled -
A reményem kiégett -
Alcazir: Győztünk, Seherezáde!
Jövök a szabad fiatal sereggel
Új hajnal pirul, kacagó kedvvel
Köszönt az új élet, - harsogó, robajos, győzelmes
reggel -
(de látva, hogy Seherezáde nem ujjong vele, csak remegve hozzá bújik, most veszi észre a lány mennyire halvány, gyenge és fáradt -)
Fehér az arcod
A szemed bágyadt, drága szerelmem -
Nem örülsz az ujjongó hírnek?
Beteg vagy? Mi bajod? - mondd
Seherezáde (hozzásimul Alcazirhoz, a kezeit simogatja s megint maga elé nézve, - egyszerűen, fájdalmasan):
Tán jobb lett volna
Ha soha el nem válunk, Alcazir, egymástól.
A nagy munkát végezte volna más...
Mert lásd, mint vad patak árja
Ezer nap-éj rohant el
S rajta elúszott
A boldogság hajója -
Ki adja vissza nekünk
Friss tavaszok sugarát, felhőit,
Tört, halk sikolyát a boldog szerelemnek, -
Legszebb időnk virági fonnyadoznak
A boldogság, mely jöttödön elöntött
Még jobban fáraszt - aléltan rogy öledbe
Szegény Seherezádod -
Alcazir (felemeli): Most nem szabad
Gyengének lenni, Seherezádom
Ez az utolsó éjjel!
Elveszünk, - a cél előtt nyomorultan
Ha vén agyát s fülét még ma éjszaka
Tele nem töltöd
Zengő mesével -
Ne hallja és ne lássa
Hogy most telik be
Ezen az éjjel
Korhadt vén birodalma pusztulással -
Most légy erős Seherezádom
Lobogj, tüzelj - miként a fáklya -
S ha jő a szent virradat
Majd megpihensz
A mellemen -
Halvány ajkad csókjaim pirosítják
Fáradt tested a szentelt győzelemnek
Langyos hullámi mossák -
Ígérd meg, esküdj, hogy még ezen az éjjel
Fiatal kedvesem, hű katonám
A helyeden megállasz
Seherezáde (tikkadtan): Esküszöm... ígérem...
Dinarszád (aki közben kilesett s őrizte őket, - most sietve sürgetve Alcarizhoz): Az idő eltelt
Most el kell menned
Seherezáde: Ne még - Ne még
Dinarszád: Siess - siess
El kell már menned
Seherezáde (Az Alcazir nyakába borul): Alcazir!
Alcazir: Hajnalba visszatérek! (Átöleli, megcsókolja Seherezádot, s gyorsan el)
Seherezáde (utána zeng): Alcazir!
Dinarszád (megnyugtatja): Hajnalra visszatér
Seherezáde (behunyt szemekkel): Itt volt, - a karjaimban
Szeme rám fénylett... visszajő!...
Erős legyek... azt mondta... Ez az utolsó éjjel
Még csak ma kell a helyemen megállni...
De hátha - nem bírom!... (belekapaszkodik Dinarszádba)
Dinarszád!... Ha nem bírom... Megáll a gondolat...
elakad a szó - megnémulok!... Nem jő hang a torkomon
nem tudom folytatni... az utolsó pillanatban!
Elhagy az eszem - félrebeszélek!
Forrólázt kapok!... Kikiáltom, hogy ez az utolsó éjjel
vagy, ha nem is szólok - csak rám néznek -
kitalálnak
mindent - kiolvassák a fejemből - az Alcazir nevét -
Hogy jő - Alcazir... elébe mennek (sikoltva)
Megölik! S vele engemet... Vagy a szívem
szakad meg... alig bírom már... a dobogását...
meghalok, mielőtt visszajő (kétségbeesve
átfonja Dinarszádot) Meghalok Dinarszád... Nem
bírom... bevárni... végem van leroskad).
Dinarszád (csillapítja, csitítja): Nyugodj meg, nem lesz semmi baj
A jó szellemek őrködnek majd felettünk -
Csillapodj - pihenj le talán
Majd visszatartom a szultánt s az udvart
Amíg lehet... Ne félj - ne félj (lefekteti)
Tudsz majd mesét - utolsót csodaszépet
Mint eddig minden éjjel -
Emlékezzél - a mese nem hagy el
Itt van veled, itt kavarog körüled:
Színbád a hajós... A halász és a szellem
Giöbare hercegnő csodaregénye... Aladdin...
A csillagjós... Podmanaba bráhmán...
Nyugodj - pihenj - majd visszatérek -
(s látva, hogy Seherezáde elcsendesülten fekszik, halkan kioson a szobából).
Seherezáde (visszahúzódva a rengeteg kereveten mint egy beteg kis madár):
Alcazir!... (szünet) Igen... a mesék... már itt
Zsongnak köröttem... Szindbád a hajós... A halász
és szellem... Giöbare hercegnő...
(A nap utolsó sugarai is eltűntek. Mély homály lett a teremben.
S mintha a fekvő Seherezáde felizgatott fantáziája vetítené ki a mese árnyait, mintha az ezer éjszakán életre keltett s nap fényétől elrejtőzött mesealakok most előrebújnának: a terem hátsó függönye szétválik s a nyugodt tenger kék síkján, mint az álom, mint az öntudat foszlányai - mese-árnyak kezdik játékaikat.)
-
Utca Kairóban. Álmodozó fiatalember jön. Felnéz. Gitárt penget.
Egy nő kihajol az ablakból. Lejön. Csókolóznak - eltűnnek...
-
Kert - középen szökőkút. Márványpadon csókolódzó pár... Óriási néger szolga ront rájuk. Az ifjút megkötözi. Kirántja széles kardját, hogy levágja a fejét... A kép eltűnik...
-
Pici hercegnők tánca a holdfényben a tenger sima kék tükrén.
-
A kalifa a sakkasztalnál egy majommal ül szembe és sakkozik... A majmon piros skárlát ruha van...
-
Gályán érkezik Szindbád, a hajós. Kiköt - csodálkozva néz körül ... A tenger kék fátyolos lányai veszik körül, táncolnak, elaltatják, - elszedik kincseit...
-
A kerevet két sarkából nagy füstfelhő gomolyog fel, mely egy szellem ijesztő körvonalaivá alakul és átsuhan a tengeren...
-
A sötétből Aladdin suhan elő, csak kis lámpája világít, megforgatja a lámpát - a messze távolban egy csoda-palota rezgő képe emelkedik fel - s tűnik el megint...
-
Szörnyeteg közeledik az alvó Seherezáde felé óriási meztelen karddal - egy ifjú áll a szörnyeteg elé. Az ifjú Alcazirhoz hasonlít. Rettenetes harcra kelnek egymással... Suhog és villan a meztelen kard a szörnyeteg kezében. De Alcazir kivédi a csapást, torkon ragadja, veszett erővel rázza a szörnyeteget, akinek feje az öreg szultán fejévé változik. Seherezáde nyugtalanul hánykolódik a kereveten.
(Távoli, mély gongütés, melytől az álomárnyékok egyszerre szétriadnak.)
Dinarszád (besiet jobbról - a széthúzott függöny nyílásán fény ömlik a terembe):
Seherezáde - Seherezáde
Öltözz sietve, útban
Van már a szultán...
Nyugodt, pihent vagy?
Erős leszel -
Erős - okos - az utolsó mesédet
Elmondod majd - tudod, mi lesz a vége...
(tapsol)
Hozzák ezüstös fátylad
Omló, selyem ruhádat
(Szerecsen szolgák lépnek be s felgyújtják a magas kandeláberek tűzét, elrendezik a szőnyegeket, függönyöket. Füstölőkkel illatosítják be a termet. Rabszolganők jönnek, dús omlású selyemruhával, fátyollal, ékszerekkel - felöltöztetik Seherezádet.)
(Újabb gongütés... a rabszolgák kisietnek.)
"Seherezáde középen áll, a nagy pamlag előtt, arany-ezüst fátylába burkolva, mozdulatlanul, - Dinarszád körülötte szorgoskodik...
Az udvar előkelő urai bevonulnak.
Felállnak a bejárat előtt - a szultánt várják.)
Az udvar emberei: Bölcs ura az igazhívőknek
Hatalmas kalifa, szemöldököd
Intése kormányozza birodalmad
Leheleted elfújja életünket -
Hódolat neked -
A szultán: (Ősz szakállú, bozontos szemöldökű öreg - megjelenik, - a kíséret mélyen alázatosan meghajlik előtte. A szultán Seherezádehoz lép. Dinarszád térdre borul előtte, - Seherezád fáradtan leül a kerevetre - a szultán is mellé. Int az udvar urainak, hogy ők is helyet foglalhatnak. Az urak nesztelenül, lassan leülnek, - a kerevetekre dőlnek - az oszlopokhoz támaszkodnak. Egy fiatal írástudó a baloldalon ült le, írótáblával a kezében, - a meséket jegyzi.)
A szultán: Seherezád - öröme életemnek
Narciss szemű mesélő, álomlátó
Már vágytam rád...
Unom a nap józan, rideg sütését
Az éjszaka csendes homálya kell
A hangod zenéje -
Nyugtass, ringass hát tengerén az árrnak
Mely égbe visz s csoda barlangba ejt -
Szezám, nyílj meg
Feledtesd napi gondod - régi gonosz sebekre
Gyógyírt kenjél - mesélj, mesélj tovább -
Seherezáde: Oh jó uram
Szegény szolgáló lányodnak megbocsáss
Zavart vagyok s fáradt ma este
A szultán: Mindig friss voltál - új mesére kész -
Kezdd hát - Seherezáde (küszködve): Oh jó uram... mit mondjak -
A szultán: Nem kérdezted eddig még soha -
Folytasd a tegnapit... vagy újat kezdj -
Seherezáde: Újat... Újat kezdjek... (Gyötrődve végigsimít a homlokán)
A szultán: Szebb legyen, mint a tegnapi -
Eddig minden este szebb és szebb jött -
Mondd hát
(szünet)
(Seherezáde küszködik, - nem tud szólni.)
A szultán (sürgetve): Miért nem beszélsz - hallgatni vágylak!
Kezdd hát! (s hogy még mindig nem szólal meg Seherezáde, haragosan összevont szemöldökkel)
Kezdd!... Miért hallgatsz? (szünet)
Ellenkezel?...
A régi bántás - harag önti el vérem
Ha nem beszélsz - sötét vad rejtekéből
Előrohan az emlékezet
Felszakadt seb buzog -
Bosszú -
A gyilkos vágy
Az ölés, irtás kéje -
Vigyázz Seherezáde!
(Felemelkedik fekhelyén, fenyegetően, de Seherezáde lehunyt szemekkel csak áll és nem szól).
Dinarszád (Seherezádhoz, mint a lehelet):
Vigyázz Seherezáde (a szultánhoz esdekelve)
Fenséges úr, fenséges jó uram
Ne gondolj semmi rosszra
Pillanatnyi türelmet kér csupán -
Hogy oly mesét találjon ki, mitől
Elsápad minden eddigi történet
Készül - látod - most forgatja a fejében -
S kezdi mindjárt - ugye, elkezded nővér -
(könyörögve) Nővér, gondolkozz s kezdd el
Mesélj Seherezáde!
A szultán (gyanakodva, parancsolóan): Seherezáde -
A kíséret (halkan kérve): Mesélj Seherezáde -
(S most végre feloldódik Seherezáde is egy utolsó erőfeszítésben - fájdalmasat, mélyet lélegzik, felnyitja a szemét s reszketve, félve még, de mindjobban belebátorodva elkezdi):
Seherezáde: Élt egyszer Bagdadban egy ifjú ember
Homloka, mint a teli hold
Arcán hét messzi csillagnak fénye
De két szeme mindig szomorú volt -
E szemeket egy tündér adta, kiről
Anyja holdas éjeken álmodott
Midőn sírt, s az alvó kertet s a tengert nézte...
E csodaszemekkel az ifjú mindent látott -
Keresztül tudott nézni a szíveken
S a fejben járó gondolatokon
Házakon, mint kártyafalakon
Király és koldus sorsokon
A pillangók életén
A fák törzsén s nedves levelein -
Kék hegyeken -
S folyók mélyében a halak életét látta
S a sírokat a föld alatt -
A szenvedést, mely a világot borítja -
Apák, anyák halálát, búcsúzó kedvest
Magányt s a felhők bús vándorlásait...
Egyszer vidultak fel csak e szemek
Midőn egy lánnyal találkozott
Szívét mintha virággal csapták volna
Eszméletlenné vált a szerelemtől
- Oh szerelem! Szív szent égi zenéje!
Szeretsz? kérdezte a fiú a lánytól -
Nem! Mondta a lány, - de a mindenlátó
Szemek nevettek, mert a szív rejtekében
E szó virult, mint rózsatő: szeretlek -
Boldog akart hát lenni - s nem tudott -
Mert a világnak jaja, szomorúsága
Fonnyasztotta, mérgezte életét...
Elindult hát, hogy minden szomorúságot
Meggyógyítson s aztán majd boldogan
Visszatérjen...
Egy hírnök (berohan a függönyök mögül, a szultán és az urak, meglepődve néznek a vakmerő betolakodóra):
Uram, felséges szultán, megbocsáss...
Fontos hírt hoztam, nem várhattam véle...
Magas színed elé kell tolakodnom...
A birodalom... s fenséged érdekében...
A szultán (nagy haraggal):
Hogy mersz zavarni? -
Távozz vagy nyomorult életed lesz az ára!
(a hírnököt eltávolítják)
Mesélj Seherezáde -
Seherezáde: Elment az ifjú... a lány várta - várta...
Mint vad patak árja, ezer nap éj rohant el
S rajta elúszott a boldogság hajója -
Sóhajtott, sírt a lány, mert múlt az ifjúság -
Ki adja vissza nekünk - így sikoltott -
Friss tavaszok sugarát, felhőit
Tört halk sikolyát a boldog szerelemnek...
Mint őszi tűzben a galy s a sárga levél
Kiégett végül a remény szívéből...
Tavasz lett - nyár - ősz és tél megint újra
Hír se jött soha felőle -
Várlak - várlak - sírt a lány s a könnyből
Kis patak nőtt, mely sietve futott
A cserjék közt a várt kedves elébe -
Jajjából szél támadt, mely rohant a rónán
Keresni őt, - a lába gyökeret vert, két karja
Lombot eresztett s felnőtt magasan mint nyárfa
S az utat nézte, szemei felszálltak az égre
S mint esti csillagok vigyáztak, jő-e már, hol jár
Hol jár, jő-e már?...
Második hírnök (dulakodva, félrelökve az ajtónállókat, lihegve besiet a terembe):
Fenséges úr, a hadvezéred küldött
Hívd össze gyorsan
A nagy tanácsot...
A szultán: Hogy jött be ez az ember?
El vele!
A hírnök: Hagyj szólni! - veszélyben birodalmad!
Hóhért az ajtók elébe!
S aki zavarni mer
Haljon meg rögtön!
A hírnök (dulakodva): Kint lázadás... veszély...
Hallgass meg - (kivonszolják a teremből)
Többen a kíséret közül: Ha kívánod, kegyes szultánom
Megyünk s megnézzük, mi az odakint
S intézkedjünk -
Seherezáde (teljes, megfeszített erejével): A csillagszemű
Történetét hadd mondjam!
A szultán (leinti s kíséretet): Hallgassuk őt!
(A szultán intésére, megint csend - de feszült, várakozó, hallgatásban is nyugtalan)
Seherezáde (pedig most már egyre erősebben és diadalmasabban): És a patak
Mely a lány könnyeiből támadt
Visszafordult csevegve
Jelentette, hogy látta -
S a szél
Hírt hozott felőle -
S a nyárfa
Levelei remegni kezdtek -
S az esti csillag
Leragyogott és intett
Hogy jő már, - hogy jő már, - jő a régi kedves!
Közeledik - minden gonoszt legyőzött!
A föld minden gyilkos sötét hatalmát
És jő már - és jő - és hozza a boldogságot!
(Lárma messziről)
S a lány visszaváltozott -
Szíve dobogott, hogy majdnem megszakadt
Az örömtől, mert hallotta
Súlyos léptét fiatal kedvesének -
Döngött a föld, ahogy jött -
(Távoli csattanások és dörrenések)
Az ifjú hőst
Köszöntötték az ajkak -
(rivalgás messziről)
A kíséret (nyugtalanul, zavartan): Mi az odakint?
A szultán (feloldódva a mesében, elragadtatva): Csoda!
A mese arany szavát
Eleveníti!
Seherezáde (a végső extázisban a tenger felé fordul, mely távoli parti tüzektől piroslik):
Gyere már!
Gyere te tűzfény a hajnali égen!
Gyere te sólyom - rabmadarad
Szabadítsd meg innen!
Gyere már (közeledő kürtök)
Szegény szomjas ajkam
Üdítsd a csókjaiddal
Pörölycsapásod hulljon
Börtönöm ajtajára!
(Kint az ajtók előtt dulakodás, a kíséretben egyre növekvő zavar)
Hogy ezek itt
A rabtartók!
Gonosz, sötét hatalmak
Pusztuljanak örökre!
(Dördülések, kardcsengések, kiáltások, odakint, amint Alcazir fiatal serege élén lépésről lépésre közeledik, végül rátör az ijedt, zavart udvari emberekre)
Seherezáde (ujjongva): Gyere! Itt vagy! Szerelmem! Alcazir!
Dinarszád: Hajnalra eljött! Alcazir! Alcazir!
(A fiatal csapat megrohanta s egy perc alatt leverte a meglepett udvari embereket. Leszaggatták a függönyöket, felborították a kandelábereket - a hajnal, a felkelő nap világossága a tenger felől. A teremben holtak és sebesültek fekszenek.)
Az öreg szultán (aki mintegy hallucinálva azt hitte, ez még mindig mese, most szörnyű valóra ébredt, felemelkedik helyéről s a betörő csapat élén álló Alcazirhoz):
Ki vagy te vakmerő?
Alcazir: Vagyok az ifjúság! Vagyok az erő
A zúgó szél, a láng, mely
Romba dönti a birodalmad!
Az öreg szultán (révedezve körülnéz): Csapataim!
Alcazir: Szétverve.
Az öreg szultán: Udvarom nagyjai?
Alcazir (rájuk mutat): Itt fekszenek!
Az öreg szultán: Palotáim, kincseim! Birodalmam!
Alcazir: Nem a tied! Nem érdemelted!
Öreg koldus! Mehetsz!
Örülj, ha életed
Megmentheted -
Az öreg szultán (körülnéz tétován): Nem mese ez?
Nem álom? (a végső felindulásban álló Seherezáde felé):
Ezt legalább...
Ezt hagyjátok meg nékem
Az éjszaka csalogányát -
A mesét!
Alcazir (Seherezádhoz rohan, ki alig bírja már magát tartani s az Alcazir karjaiba roskad).
Seherezáde: Itt vagy - igazán - te vagy
Hajad, homlokod, szemed a régi
Az ajkad is - te drága
Ifjú szerelmem, vágyam, álmom
Alcazir: Szívem szelíd virága.
(A szultán, mint egy vén koldus, kibotorkál a palotából, kint győzelmes kürtök zenéje)
Alcazir (a karjaiba roskadt egyre sápadozó, alélt Seherezádhoz ijedten).
Mi bajod? Szépségem! Egyre sápadsz!
Örülj! Itt a győzelem! A boldogság -
(kétségbeesve) Egek! Hogy sápad!
Dinarszád! Segíts!
Dinarszád (Seherezáde felé hajol, hogy életre rázza):
Nővér! Seherezáde!
Seherezáde (mint a lehelet): Csillagszemű szerelmem!
A húr elszakad
Vége a mesének! (Lehanyatlik)
Alcazir (zokogva ráborul): Seherezáde! Seherezáde!
(Kint győzelmi zene.)
- Függöny -