Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 21. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Pierre et Luce

Pierre egy kis elkényeztetett bourgeois-fiú, tizennyolc éves, talán annyi se, szépért esengő, tanult fej s mi több, s ami ritkán jár vele, gondolkodó fej - és rászakad a háború. Nem rajong érte dagadó harci hazafisággal, nem gyűlöli szociális elméletek alapján, csak félti tőle lelke nyiladozó virágát s e virág törékeny cserepét: ifjú tiszta testét. Bánat-köd megy vele amerre jár.

Luce kis proletár-lány, rongyosan is elegáns és finom, igazi petite Parisienne, aki úgy ahogy megélt, de mióta itt a háború s anyja valami muníció gyárban dolgozik, magának is dolgoznia kell, képeket másol, fotográfiákat nagyít színes festménybe át, s nehezen keresi az élet mindig könnytől sós kenyerét.

Egy vakeset összesodorja őket a Földalattiban s a háború, a félelem, a kétségbeesés, a bombázott Párizs, a besúgások, a mellveregetések sivatagán egy kis virág fakad: szerelmük, legmélyebb lelkiségükből fakadt s ezért egyszerre tiszta és nagyon érzéki szerelmük.

Ennek, a nagy viharzúgásban elvesző csobogású forrásnak, ennek a kristálytiszta szerelemnek vizét pergeti Romain Rolland kis regénye, amelynek, hogy lefordítottam, ezt a címet adtam: Viharvirág, mert Luce magyarul Luca s ehhez a Luca névhez lemoshatatlan misztikus komikum tapadt.

Télből tavaszba fordul az idő s szerelmük szép gyümölcse érik. El nem mondhatom, hogyan, amint hogy azt sem tudnám leírni, mint pirul, hamvasodik meg lassan az őszibarack. Húsvét közeledik. Pierret be fogják hívni katonának. Pierre bátyja furcsa megértő, megbocsátó cinizmust hoz haza a harctérről. Pierre elszakad mindenkitől, napja, éjjele, levegője, szíve verése: Luce. Luce egyre nehezebben keresi kenyerét. Luce anyja elmerül Párizs háborús pszichózisának szerelmi mocsarában. Luce egyedül van, szeme nézése, bőre érzékenysége, istene, világa: Pierre. S mikor lelkük szerelme a paroxizmusig feszül, testük is megérik lassan az ölelésre. Itt a nagyhét s ők elígérik egymásnak magukat húsvét vasárnapjára. S a testüket nemsokára összefonó égi szerelem csodáját várva, révületben járják a tavaszi mezőt s... nagypénteken a templomot. Ott bújnak meg egy oszlop mögött. Krisztus szenvedését énekli a homályos templom amely egyszer csak megrendül. (A németek ágyúzzák Párizst!) "S Luce akinek szíve dobogása fojtva borult benne a robbanás döreje s a tömeg ordítása fölé, rávetette magát anélkül, hogy ideje lett volna félni vagy szenvedni, rávetette magát, hogy testével takarja, mint kotlós a csibéit, Pierre-re, aki behunyt szemmel boldogan mosolygott. Anyai mozdulattal teljes erejéből kebléhez szorította kedvese drága fejét, s föléje csuklott derékkal, ajkát tarkójára tapasztva csekélyke halommá gömbölyödött vele.

S a súlyos oszlop rájuk omlott."