Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 21. szám

Biró Lajos: Ámor és Psziche
- regény - (IV.)

Trikupisz elégedetten lépett hozzá közelebb és a vállára tette a kezét.

- De maga nem veheti ám már el, - mondta jóindulattal. Én se. Annak vége. A kérdés ez: megelégszik-e azzal, hogy mi ketten vezetgessük el majd a vállalatot.

- Az ember annyival, elégszik meg, amennyihez hozzájuthat, - mondta Róbert filozófusan.

Trikupisz harsányan nevetett, leült Róbert mellé és bizalmas beszélgetésbe fogott vele. Nemsokára visszajött Csakrong doktor is. Eleinte gyanakodva nézett Róbertre, de a Trikupisz biztatására felmelegedett, sőt később, amikor a jövőre vonatkozó terveket Whisky mellett szőtték tovább, egy hirtelen feltámadt vonzódás minden jelével elhalmozta Róbertet. Róbert igyekezett a vonzódásra méltónak mutatkozni és mind az információkat, amelyeket kapott, mind a jövőre vonatkozó kilátásokat nagy lelkesedéssel fogadta. Előbb egy sötét és gúnyos derűvel feltett kérdésre kellett felelnie: tudja-e, hogyan áll ennek az állítólagos házasságnak az ügye. Ő erre azt felelte, hogy nem tudhat egyebet, csak amit lát. Hohó, mondta erre a két másik úr egymással versenyezve a mohó informálásban, van azonban itt egyéb is. Róbert nagyon kíváncsi volt rá, mi van még. Kiderült, hogy Jangceking, - az az igen ügyes kínai szolga, aki az előbb itt volt, - már az első napon észrevette, hogy ezzel a házassággal valami baj van. A Harvey sziámi lovászától megtudta, hogy Harvey már az első éjszakát sem töltötte itthon, és azóta éjszakáról-éjszakára kikémlelte, mikor lovagol el Harvey itthonról, mikor jön haza és hol tölti el az éjszakát. Ez nem házasság vagy ha házasság, nem tarthat sokáig. De ha a házasság komoly házasság lenne is, akkor is kétségtelen, hogy azért kötötték, hogy a birodalom hadi rendelkezéseit kijátsszák. A birodalom ezt nem fogja tűrni. A birodalom nem retten vissza szuverén jogainak érvényesítésében semmitől. Hajlandó szembenézni bármilyen amerikai fenyegetéssel. De persze kívánatos lenne a diplomáciai bonyodalom elkerülésére. Ezért egyelőre más eszközöket kell megpróbálni. Róbert majd meglátja, milyen eszközöket. Ohó, nagyszerű és csalhatatlan eszközöket. Lépésről-lépésre kell előre haladni. De a kérlelhetetlen előrehaladást semmi sem állíthatja meg és a teljes győzelmet tőlünk senki sem veheti el. Ez a lány végül is hálás és boldog lesz, hogy férjhez mehet valakihez, aki elvégre királyok ivadéka, nem pedig amerikai szatócsoké. Csakrong doktor lázas üzleti álmodozásba merült:

- Előbb meghódítjuk a nemzeti piacot, mondta lelkesen, - amelyre csak sziámi vállalatnak lehet igénye. Azután meghódítjuk a világpiacot, amelyet új, nagyszabású és eredeti üzleti stílusra fogunk tanítani. Minden tervem készen van. Lépésről-lépésre. Csalhatatlanul.

Róbert nagy elismeréssel jegyezte meg, hogy ez annál imponálóbb, mert hiszen Csakrong doktor eddig a közgazdasági élet terén nem tevékenykedett.

- Igen, - felelte Csakrong doktor, - de most megtalálom azt az adekvát formát, amelyre szükségem van. Csak az adekvát formáról van szó és a sziámi genie nemcsak egyenlő rangú versenytársként lép be a nagy gazdasági küzdelembe, hanem első lesz a célnál.

Trikupisz a helyeslés viharos kitöréseivel kísérte ezeket a tervezgetéseket, de időről-időre egyetértő, sárga pillantást vetett Róbertre. Látszott rajta, hogy sem a nemzeti piac meghódításáról, sem a világpiac meghódításáról nem tart sokat, ellenben kívánatosnak tartja, hogy szabadon gazdálkodjék egy kicsit a Siewert féle vállalatokban. Az éjszaka haladt előre és Róbert türelmetlenkedni kezdett. Csakrong doktor azonban egészen megmámorosodott a jövő dicsőségétől marsalljainak nevezte Róbertet és Trikupiszt, és sem álmait, sem a wiskys üveget nem akarta ott hagyni. Szerencsére Trikupisz is elálmosodott és kettejük egyesült erőfeszítésének sikerült Csakrong doktort rábeszélni arra, hogy térjen nyugovóra és gyűjtsön erőt a rá váró nagy munkákra. Róbert nyugtalanul járt-kelt szobáiban. Nagy elégedettséget érzett azon, hogy új szövetségeseinek bizalmát sikerült megnyernie, de a szívébe folyton újra belenyilalt egy kínos aggodalom, Annie felállott és könnyes szemmel szótlanul kiment. Azóta órák teltek el és Annie ott van a hideg és sötét magányosságban. Vigasztalásra hiába várva, a megalázottságával és a megszégyenítettségével egyedül. Trikupisz szobájának a lámpafénye hamarosan kialudt és végre eltűnt az a fénykéve is, amelyet a Csakrong doktor lámpái vetettek a kertbe. Róbertnél régen sötét volt. Óvatosságból még egy negyedórát kell várni. Róbert türelmetlenül járt-kelt sötét szobáiban és kézi villamos lámpáját minden percben rávillantotta az órájára. A végtelen negyedóra végre letelt. Róbert indulni akart, de nappali szobájában hirtelen megállt. A folyosón jár valaki. A lépései alig hallhatók. De a ruhája ide súrlódik az ajtóhoz. Hallgatózik? Róbert visszafojtott lélegzettel várt. Az ajtó kilincsét egyszerre nagyon halkan lenyomta egy óvatos kéz. Mi ez? Bejön? Nem. Miért nyomta le a kilincset? Csak azt próbálta meg, be van-e zárva az ajtó. Nyitottnak találta. Bejön most? Róbert egy ugrással odaát volt a hálószobájában, kirántotta a pisztolyát és a függöny mögül figyelte a folyosói ajtót. A kilincset újra lenyomta egy óvatos kéz, most az ajtó kinyílt egy kevéssé és a folyosói lámpa fényében meg lehetett ismerni, hogy az óvatos látogató nem más, mint Csakrong doktor. A cipőjét levetette, nyílván azért, hogy a lépéseit ne lehessen hallani és most a rendkívüli okosságtól torzra feszült arccal ott hallgatózott az ajtóban. Róbert elmosolyodott. Ohó, kedves barátom és szövetségesem, te ilyen okos vagy? Te lesben állsz, hogy barátod és szövetségesed után kémkedjél? Sejtenél valamit? Vagy a whisky mozgat? Vagy a whisky csak erre jó, hogy legyen mire ráfogni a hibát, ha ez a látogatás balul ütne ki? No én majd leszoktatlak téged az éjszakai sétákról ebben a házban. - Róbert néhány halk és gyors mozdulattal lehántott magáról pár ruhadarabot. Éjszakai toalettben volt, úgy, amint az ágyból ugrik ki az ember. Csakrong doktor nyitogatta a külső ajtót, egy kicsit, mint aki megpróbálja felébreszteni a lakót, - ha ugyan egyáltalában itthon van a lakó. Azután csendes előrenyomulást kezdett a hálószoba ajtaja felé. Abban a mértékben, amint ő előrenyomult, Róbert visszavonult az ágya felé. Mikorra Róbert az ágynál volt, Csakrong doktor megjelent a hálószoba ajtajában. Zömök alakja sötéten rajzolódott bele a folyosói lámpa gyér világosságába. Ez az alkalmas pillanat. Róbert felemelte a pisztolyát és gondosan célozva belelőtt az ajtó felett a falba. A tűzsugár felvillant, a lövés eldördült és Csakrong doktor tompa zuhanással végig vágódott a szőnyegen. Róbert meghökkenve csavarta fel a lámpát. Csak nem bolondult meg az a golyó? Nem. A nyoma világosan volt látható, kötelességtudóan, odament, ahová küldetett: az ajtó fölé a falba. Mi baja van akkor ennek az embernek? Csakrong doktor oltatlanmész színű arccal, pihegve feküdt a földön. Róbert felrázta, alkoholt töltött beléje, azután talpra állította.

- Maga az? - kérdezte azután hangos csodálkozással.

Csakrong doktor mosolyogni próbált.

- Miért nem szólt? - mondta Róbert szemrehányóan. Látja, most majd agyonlőttem.

Csakrong doktor nagy erőfeszítéssel hegyes kis nevetést préselt ki a fogai között:

- Hallottam, a fülem mellett ment el a golyó.

- De hát mért nem kopogtatott?

Csakrong doktor szája széthúzódott, mintha ravaszul nevetni akarna, hangot azonban nem tudott adni. Így álltak egymással szemben és vártak. Róbert látta, hogy így nem halad a dolog előre.

- Szerencse, - mondta hálás elégedettséggel, - hogy nem Harvey volt itt. Akkor emberhalál lett volna. Ő soha lövést még el nem hibázott.

- Hát ő is lőtt volna? - kérdezte Csakrong doktor megdöbbenten.

- Ő még csak igazán. Neki elég, ha a folyosón jár-kel valaki. Vagy ha a ház körül settenkedik. Már ki a pisztolyt és bele.

- De hát miféle barbár dolog ez!

- Amerikában nemzeti szokás.

- De civilizált országban nincs rá szükség. - Hollandiában is -?

- Nálam, az más. Én álmomból riadtam fel és egyszerre azt láttam, hogy valaki kopogtatás nélkül lábujjhegyen bejön. Erre a pisztolyomhoz kaptam. Én tudniillik nagyon ideges vagyok, megvallom: éjszaka kissé ijedős és ilyenkor rögtön a pisztolyomhoz nyúlok.

- De kérem, a huszadik században élünk, nem a sötét középkorban. Ezt az idegességet le kell győzni. Nem szabad olyan ijedősnek lenni. Ez csak akarat dolga. Elhatározás dolga. Lelki fegyelem dolga.

Csakrong doktor tovább biztatta és bátorította Róbertet. A beszélgetés utolsó fordulata nagyon megörvendeztette. Attól a perspektívától, hogy itt tulajdonképpen Róbertet kell ijedős emberként kinevetni, egészen el volt bűvölve és lassanként forró szeretet támadt fel benne Róbert iránt. Egyre gyöngédebben és egyre nyomatékosabban tanította ki fiatal barátját arra, hogy az ilyen ideggyengeségek és lelki fogyatkozások ellen teljes erővel küzdeni kell. Róbert megelégelte a dolgot.

- De tulajdonképpen miért jött be? - kérdezte nagy érdeklődéssel. - Kopogtatás nélkül?

Csakrong doktor duzzadt gyerekszája megint széles mosolyra húzódott szét. Hangot azonban egyelőre megint nem tudott adni.

- Az a huncut whisky, - mondta végre ravasz, kis nevetéssel.

- Aha!

- Gondoltam: folytassuk még egy kicsit, ha a barátom még nem alszik.

- Ahhha!

- Igen.

- Hát most már ébren vagyok. Folytassuk?

Csakrong doktor habozott. De a lába reszketve viselte testének a terhét.

- Mára elég volt, - mondta derülten. - Feküdjünk inkább le.

Melegen elbúcsúzott Róberttől, bement a szobájába és hallani lehetett, amint a kulcsot kétszer ráfordítja a zárra. Egyhamar nem igen szánja rá magát újabb éjszakai sétára. De mit gondolt, amikor ma rászánta magát? Mire gyanakszik? Ezt jó lesz megtudni, ha lehet. És a lövés dördülését vajon nem hallotta-e meg senki a házban? Trikupisz mély alvó, ha egyszer elaludt, ágyúdörgésre se ébred fel. A cselédek messze vannak. De Annie? Róbert várt még egy negyedóráig, azután dobogó szívvel átment mindennapi éjszakai útján a jobbszárnyba. A Tamás szobája előtt szorongva hallgatózott egy ideig. Mi történik, ha kinyitja az ajtót és egyszerre Annieval áll szemben? Annie a dördülés zajára felkelhetett, most aggódva itt várakozik talán. Ha itt várakozik, akkor dőljön el most minden. Ki kell hívni a sorsot, lássuk, mit szánt neki és nekem. A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyílott és Róbert bent volt a Tamás szobájában. Egy-két másodpercig tartott az egész, és az utolsó másodperc második felében Róbert feszülten figyelő szeme még észrevette, hogy a másik ajtó, az, amelyik az Annie szobájába vezet, az imént még nyitva volt és most, ebben az utolsó másodpercben csukódott be. A levegőben még ott úszkált egy halk illatnak az emléke. Annie itt volt. Rábírta az aggodalom, hogy bejöjjön ebbe a szobába és csak a kulcscsörrenés zajára menekült vissza saját szobájának a sötétségébe. Róbert csüggedten állott a szoba közepén és úgy érezte, hogy reménytelen az ügye. De azután mély megindultság öntötte el a szívét. Akár reménytelen az ügye, akár nem, ezt a szűziesen odaadó, ezt a meghatóan szemérmes, ezt az elhagyottan szenvedő teremtést meg kell vigasztalnia. Eloltotta a lámpát és bent volt az Annie szobájának puha szőnyegein. Megtalálta az Annie keskeny, meleg kezét. Az Annie párnái könnyektől voltak nedvesek. Annie karcsú teste megremegett a karjai között. Az Annie drága teste reszket és a drága hangja a felindultságtól egy árnyalattal hangosabb a rendes suttogásnál:

- Mi történt odakint? Egy dördülést hallottam.

- Odaát volt. Ostobaság. Semmi baj, - feleli Róbert suttogva.

Az Annie aggodalma eloszlott. Meg van nyugtatva. De a drága teste hideg és merev. Róbert lázas igyekezettel akarja felmelegíteni. Annie halkan sírni kezd és Róbert szomjas csókjaiba egy tördelt és könnyes panasz vegyül bele. "Miért bántott engem?" Róbertnek félig elfelejtetten, nagyon távolról felrémlik az a gondolat, hogy a durvaságot vállalnia kellene, feleséget a férjtől el kellene idegenítenie, de erre a könnyes panaszra a meghatottság forró hulláma söpör végig rajta és egyetlen gondolata és egyetlen vágya van: ezeket a könnyeket lecsókolni, ezt a panaszos szájat megvigasztalni, könnyet és panaszt egy ölelésbe beleolvasztani, hogy azután ezt az édes asszonyt, mint egy megnyugtatott gyereket, a karja között ringathassa álomba.

Csakrong doktor nagy kedvvel idézte fel másnap éjszakai látogatásának emlékét Róbert előtt és nem tagadhatta meg magától azt az örömet sem, hogy a veszedelmessé vált félreértést és érdekes kalandot vacsoránál elmondja. Az utolsó másodpercben, mikor látta, hogy a lövés felvillan, ő nagy lélekjelenléttel levetette magát a földre, a golyó a feje felett repült el és ugye, hogy fiatal embernek nem szabad olyan idegesnek és ijedősnek lennie, hogy mindjárt kap a pisztolya után. Tamás rosszkedvűen hallgatta a történetet, amelyet Róbert már elmondott neki. Róbert pedig ígérte, hogy ezentúl nem lesz ilyen ijedős. Ekkor Annie váratlanul nevetni kezdett. Magas hangon csilingelő kislánynevetése volt és amikor ez a hang először megszólalt, mindenki meglepetve fordult feléje. Anniet egyikük se hallotta eddig nevetni. Annie rózsaszínűre pirult a hirtelen feléje fordult általános figyelemtől, de a nevetést nem hagyta abba. Bársonyos szemében derült jókedv világított és az egész arca olyan volt, mintha valami láthatatlan fényforrásból fényesség és melegség áradna rá. Kimondhatatlanul mulatságosnak találta, hogy Csakrong doktor nem veszítette el a lélekjelenlétét és a gyakorlott harcos ösztönné vált biztosságával levetette magát a földre. A vacsora ezután baj nélkül befejeződött. Másnap azonban, muzsikálás közben, Annienak jókedvű mosolygás bujkált az ajka körül és egyszerre megkérdezte Róbertet, hogy történt voltaképpen az a dolog, amikor ő olyan ijedősnek bizonyult. Róbert elbeszélte és úgy érezte, hogy kissé mentegetőznie kell. Szükséges volt, mondta, éjszakai látogatóját leszoktatni arról, hogy ilyen éjszakai felfedező utakra induljon. Annie mosolyogva bólintott. És amikor az elbeszélés odaért, hogy a pórul járt felfedezőt oltatlanmész színű arcával hogyan kellett a földről felrángatni és milyen arccal vette tudomásul, hogy Amerikában egyenesen nemzeti szokás a hívatlan vendéget így üdvözölni, akkor Annie letette a hegedűjét, leült egy karosszékbe és átadta magát a nevetésnek. Róbert szomorú elragadtatással hallgatta a nevetésének magas kis csengettyűhangjait. Jó ez, hogy ilyen édesdeden megtanult nevetni? - Egy-két nap telt el és kiderült, hogy Annie a könnyű sírást is megtanulta. Tikkadt elfogódottsággal vette a kezébe mindennap a hegedűt. A lelkét ellenállás nélkül sodorta előre a zene harmonikus forgószelével, mámoros elfelejtkezettséggel muzsikált, de mikor a hegedűt letette, néha könnyek csillogtak meg a szemében és egyszer, mikor a Tamás hidegsége délben nagyon sebző volt (csak a hidegsége, mert a ridegség ellen Róbert tiltakozott), délután, egy Beethoven szonáta befejezésekor heves zokogás buggyant ki az ajkán. Róbert ijedten ült le melléje és reménykedve vigasztalta. Annie tűrte, hogy melléje üljön és meghallgatta, amit mondott. Róbert óvatosan és gyöngéd számítással nyomult előre. Az olyan szenvedő érzékenységű, gazdag lélek, mint az Annieé, csak akkor találhatja meg a nyugalmát, ha megtalálja a társát. Megértés nélkül az ilyen lélek számára nincs boldogság, de sőt inkább bizonyos az egyre súlyosodó boldogtalanság. Idejekorán kell felráznia és összeszednie magát és jóvátenni azt, amit a viszonyok kényszere elrontott. Megvan a teljes boldogság lehetősége. Érte kell nyúlni. Bűnt követ el maga ellen az, aki nem törekszik a boldogság után.

A magyarázat rendkívül meggyőzően haladt előre, amikor Annie egyszerre felállt. Róbert nyomatékosan ismételte, hogy bűn a boldogságra nem törekedni.

- Nekem a kötelesség parancsol, - szólt nyugodt és egyszerű hősiességgel Annie.

A szeme alatt egy-két könnycsepp fénylett, de az arca meglepőn nyugodt volt. Róbert bosszankodva ugrott fel.

- Mi az a kötelesség - kiáltotta mérgesen. - Üres szó. Ez bálványimádás egy üres szó előtt. A kötelessége az, hogy boldog legyen.

- A kötelességem az, hogy a helyemen maradjak és tűrjek.

Elfordult. Róbert tehetetlen dühvel toporzékolt mögötte.

- Mit tűrjön? - kiáltotta haragosan.

- Mindent, - felelte Annie, méltósággal visszaszólva a jobb válla mögött.

- És ha Tamás egyszer majd jól elveri? Azt is?

Annie meghökkenve fordult vissza. Nagy szemmel nézett egy másodpercig Róbertre, azután hosszú szempillái lassan leereszkedtek, mint egy sötét függöny.

- A kötelességem azt parancsolja, hogy tűrjek, - mondta nyugodt fenséggel.

A hegedűje után nyúlt. Róbert kénytelen volt a zongorához ülni és habzó bosszúságának a kitöltésére nem volt más módja, csak az, hogy szándékosan rosszul játszott. Annie kinevette és azt mondta, hagyják abba a muzsikálást. Kimentek a kertbe sétálni. Róbert komoran tiporta a kerti utak sárga fövényét, de Annie nem zavartatta magát. Elragadtatva élvezte a közeledő alkonyatot és válaszra alig várva, szünet nélkül csevegett.

Ettől fogva nem volt gátja annak, hogy az Annie szomorú házasságáról és elhibázott életéről beszélgessenek. Annie nem tiltakozott többé a fájdalmas téma gondos boncolgatása ellen, sőt melankolikus, nemes tartózkodással meghallgatta a Róbert szerelmének forró és könyörgő megnyilatkozásait.

- Miért nem gondol énrám? - mondta Róbert hosszú, szomjas esedezés után türelmetlenül. - Az önmaga ellen való nagy vétség kétszeres bűn, mert boldogtalanná tesz engem is.

- És Tamás? - kérdezte halkan Annie.

- Mit Tamás! Mi van Tamással? Ne törődjék Tamással.

- És ha akkor ő lesz boldogtalanná? - kérdezte halkan és nyomatékosan Annie.

Róbert ég felé emelte a szemét és égnek rúgta két hosszú karját. Szeretett volna megverni valakit és ezt a vágyát nem hűtötte le az a gondolat sem, hogy önmagát kellene legelőször megvernie. Összeszedte minden erejét.

- Nézze, - mondta a mérgét nehezen nyeldesve, - az én lelkiismeretem éberebb Tamással szemben, mint ... akár másé. A kötelességérzésem parancsolóbb. A szeretetem régibb és hűségesebb. És én nyugodt vagyok és én bizonyos vagyok és én esküszöm rá, hogy Tamás egy napig, egy óráig, egy percig sem lenne boldogtalan.

Annie felemelte a fejét, megint úgy, mintha a nagy barna hajtömeg súlyát alig tudná elviselni. Bársonyos szeme szomorú, tiszta tekintettel nézett a Róbert szemébe. Bánatos, néma felelősségrevonással.

- Ismeri maga Tamást? - kérdezte azután halk intenzitással.

- Persze, hogy ismerem, - kiáltotta heveskedve Róbert. - Jobban ismerem, mint akárki a világon. Minden gondolatát ismerem.

- Én jobban ismerem, - mondta Annie.

Némán megrázta a fejét és elfordult.

- Boldogtalan lenne, - suttogta lemondóan.

Róbert elkeseredett dühe és gúnyos hangja egy trombitahangba hördült bele. Hát meddig tart ez a képtelen játék, oktalan könyörgés és esztelen vonakodás? Kinyújtotta a két karját az egyik kezével Annie keskeny, fehér kezét fogta meg, a másik karja az Annie dereka után nyúlt. Az ajka mindjárt rajta lesz az Annie ajkán és ez a nevetséges és kínos probléma egyszerre megoldódik. A probléma azonban nem juthatott a megoldás útjára, mert Annie halkan felsikoltott és váratlan gyorsasággal nemcsak védekezni kezdett, hanem villámgyors támadásba is ment át. Keskeny kezét Róbert még bele se foghatta a markába, ez a keskeny kéz már ki is szabadult és párjával egyesülve jól célzott ütést mért Róbert mellére, még pedig olyan hatalmas izomerővel, amilyent Róbert az Annie lányosan karcsú tagjairól soha fel nem tételezett. Róbert úgy meg volt lepve ettől a váratlan harciasságtól, hogy problémaoldó kísérletét rögtön abbahagyta. Annie vérbeborult arccal ugrott talpra.

- Szégyellje magát, - kiáltotta reszketve. - szégyen gyalázat! Menjen ki innen. Azonnal. Takarodjék.

Róbert nem akart kimenni, erre megvető arccal ő fordult sarkon és kisuhogott a szobából. Este kerülte a Róbert tekintetét vagy hidegen keresztülnézett a bűnösön. Éjjel, mikor Róbert a karjai közé vette, nyugtalanul forgatta a fejét egy két másodpercig, azután halkan megszólalt:

- Egy kérésem van...

Róbert megrettenve figyelt bele a sötétségbe, késő éjjel volt, mint mindennap, amikorra ő bejött. Ilyen objektív hangú beszélgetés közöttük soha nem szokott kezdődni. A csókjait Annie engedelmesen felolvadással viszonozta, azután elaludt a karjai között és ő lábujjhegyen kiment. Mit akar most? Mit kér most?

- A barátját... a rokonát... távolítsa el innen.

- Miért? - suttogta dobogó szívvel Róbert.

- Mert... nem viselkedik... illendően.

- Ugyan! - Ah! - Dehogy!

Magához szorította Anniet és megcsókolta. Annie még védekezett.

- Nem akarom, hogy itt maradjon... Kérlek... De igen... Küldd el innen...

Róbertnek pompás gondolata támadt.

- Nem kell olyan érzékenynek lenni, - mondta halkan, de szigorúan. - Ezek csacsiságok.

Annie szólni akart, de Róbert az ajkával betapasztotta az ajkát és Annie nem védekezett többé a csókjai ellen. Másnap kerülte Róbertet. Róbert azonban felkereste és nem volt hajlandó akkor se visszavonulni, amikor Annie villámló szemmel szólította fel arra, hogy távozzék.

- Ha rögtön ki nem megy innen, Kryswick, - mondta erre fenyegetően Annie, - esküszöm rá, hogy még ma megmondom az uramnak, milyen szégyenletesen viselkedik.

- Hát mondja meg neki, - felelte Róbert nyugodtan.

Annie nyitva maradt szájjal bámult rá. Ez az elvetemedett vakmerőség megfoghatatlan volt számára. Könnyes lett a szeme.

- Menjen, - mondta könyörögve.

Róbert leült melléje.

- Miért nem akarja belátni, - szólt gyöngéd szigorral, - hogy a sors ellen harcol, amikor engem elutasít? Tamás nem való magához.

- Az uram... - dadogta Annie.

- A lelküknek semmi köze egymáshoz.

- A kötelességem...

- A pokolba az ilyen kötelességgel. Drága Annie: értse meg: bennünket egy emberinél nagyobb erő parancsol egymáshoz. Ez a végzetünk. Adja fel már az oktalan harcot ellene.

Annie sírva fakadt és Róbertnek nagyon megesett rajta a szíve. Vigasztalta és biztatta. Annie könnyes szemmel fordult feléje.

- Esküdjék meg, hogy soha többé nem fog úgy viselkedni, mint tegnap.

Róbert nem akart esküdni, erre azonban Annie sírva készült kimenni, úgy, hogy végül mégis kénytelen volt bűnbánó ígéreteket és erős fogadalmakat tenni. A barátság helyreállt közöttük. Annie jókedvű volt, mámoros elfelejtkezettséggel muzsikált, csilingelve nevetett, kifogyhatatlan érdeklődéssel beszélgetett és kettejük barátságáról, lelki rokonságáról, csodálatos összetartozásáról is hajlandó volt eszmét cserélni, de Róbertet borus sejtelmek kínozták régi emlékek ébredeztek a lelkében. Van ez így: a háznak és a házastársaknak van egy barátjuk. A barát szerelmes az asszonyba. Az asszony nem tagadhatja, hogy gyöngéd meghatottsággal, meghatott barátsággal, baráti lélekkel viszonozza ezeket az érzelmeket. Azután? Azután hosszú évek telnek el és végre egy véletlen, egy külső esemény, egy katasztrófa vezeti a barát karjaiba az asszonyt. Vagy letelik az egész élet és a véletlen egy életen át soha be nem köszöntött.

Róbert borúsan merengve nézett a zongora mellől Anneira, aki odaadóan és bőbeszédűen szidta az ultramodern zeneszerzőket, amikor felnyílt az ajtó és bejött rajta Csakrong doktor Trikupisszal. Bocsánatot kértek a zavarásért, azután Csakrong doktor egy írást húzott elő a zsebéből.

- Asszonyom, - mondta lovagiasan, - higgye el: bármilyen jól érzem magam az ön közelében, elviselhetetlenül fájdalmas számomra az a tudat, hogy ennek a háznak az ügye még nincs eldöntve és hogy ön ezt az állapotot kínosnak érzi. Minden befolyásomat latba vetettem tehát, hogy a döntést szorgalmazzam és nagy fáradsággal csakugyan sikerült a diplomácia és bürokrácia lomha kerekeit kissé gyorsabb mozgásba hoznom. Most csak egy formalitásra van szükség. Kérem szíveskedjék ezt itt aláírni és a döntés a legrövidebb idő alatt megtörténik.

Odatette az okmányt Annie elé és Trikupisz nagy szolgálatkészséggel nyújtotta a töltőtollát.

- Mi ez - kérdezte Annie gyanakodva.

- Kérem, olvassa át: beadvány az államtanácshoz, amelyben ön a mai helyzet terhes voltára való tekintettel sürgeti az ügy intézését és pedig minden további halogatás elkerülésével.

Annie habozó, kérdő tekintettel vette sorra őket. Róbert próbált egy fejrándítással jelt adni neki, de magán érezte a Trikupisz sárga tekintetét és a jeladásból egy ideges grimasz lett.

- Olvassa el, asszonyom, - mondta Trikupisz. - Hogy az van-e benne.

Annie elolvasta. Az volt benne. Megint habozva nézett körül és szórakozottan átvette a töltőtollat. Csakugyan alá akarja írni? - akkor megfogom a kezét, - gondolta Róbert, - ha barátaim és szövetségeseim megölnek is miatta. Merev tekintettel nézett Anniera. Annie belenézett a merev tekintetébe egy másodpercre, azután egyszerre eltűnt a nyugtalan habozás az arcáról, a töltőtollat letette.

- Majd az uram, - mondta csendesen.

Csakrong doktor izgatott mosolygással kezdett beszélni. Harvey úrnak ehhez semmi köze. Ezt a vállalat tulajdonosának kell aláírnia, - aki végre is Annie, - mert különben soha döntés nem lesz az ügyben. És miért ne írhatná alá? Hiszen ez éppen a viszonyok tisztázását sürgeti. Triikupisz is megszólalt és azt mondta, igazán nem lát okot arra, miért ne írhatná alá őnagysága ezt az okmányt, amely valóban egyszerű sürgetés. A függő ügyek elintézése kétségtelenül sürgős, Kruyswick úr is bizonyosan ezen a véleményen van. Róbert bőven áradó hümmögéssel jelezte, hogy határozottan ezen a véleményen van és közben merev tekintettel nézett Anniera. Annie belenézett a szemébe és megrázta a fejét:

- Majd az uram.

Csakrong doktor Trikupisszal együtt előbb még kapacitálta Anniet, majd, hogy Annie hajthatatlannak bizonyult, egy fájdalmas megcsuklással hangot váltott és reszkető szavakkal utalt rá, hogy ennek - mindennek - akkor milyen rossz vége lesz. Minek? - kérdezte Annie, - annak, hogy az uram írja alá vagy az ő kívánságára én majd este írom alá ezt az iratot? Nem annak, - felelte Csakrong doktor, - hanem annak, hogy ez a vonakodás világot vetett rá, milyen kevés bizalommal viseltetik Annie ő iránta. Jó. Ő ennek levonja a konzekvenciáját. Védő kezét, amely láthatatlanul ott lebegett eddig Annie körül, visszavonja. És most, majd meglátja Annie, egyik csapás a másik után zúdul majd rá. Annie kételkedve, de némi aggodalommal felelgetett ezekre a sötét nyilatkozatokra, de amikor Csakrong doktor azt mondta neki, bizonyítsa iránta mégis meglevő bizalmát azzal, hogy aláírja az okiratot, akkor egy pillantása odarebbent a Róbert merevvé váló tekintetéhez és erre megnyugodva rögtön nemet intett. Jól van, mondta akkor Csakrong doktor, ő tehát visszavonja védő kezét és ki nem nyújtja már most addig, míg nem könyörögnek érte. Isten legyen ennek a háznak irgalmas. A sajnálkozó Trikupisz társaságában sötéten eltávozott.

Annie némi meghökkenéssel nézett utána, azután elgondolkozva fordult Róberthez:

- Alá kellett volna Írnom?

- Dehogy kellett volna. Nem látta a tekintetemet?

- De igen. Amikor a szemébe néztem, rögtön tudtam, hogy akármit mond, azt gondolja, hogy ne írjam alá.

- Látja, - szólt Róbert elragadtatva, - mi már annyira egymáshoz tartozunk, hogy látjuk az egymás gondolatait és olvasunk az egymás szemében. Annie! - Annie! - hát akkor... miért?

- A kötelességem, - felelte szórakozottan Annie.

Róbert gyors dühre gyulladva akart kifakadni, de Annie azt kérdezte, miért nem volt szabad tulajdonképpen aláírnia ezt az okiratot.

- Azért, - mondta bosszúsan Róbert, - mert ez nemcsak elismerése lett volna a lefoglalás jogosságának, hanem mert ezzel egyenesen maga zárt volna ki minden más beleszólást és minden más illetékességet a sziámi államtanácsoson kívül.

- Oh, milyen primitív, - kiáltott Annie felháborodva.

Elgondolkozott.

- Lánykoromban ez nem történhetett volna meg velem.

Sóhajtott egyet:

- Elbutul az ember, ha asszony lesz? Vagy megszokja azt, hogy más gondolkozzék helyette?

Róbert ezt az alkalmat ismét felhasználta egy erőteljes lelki előrenyomulásra. Annie el is ismerte azt, hogy kettejük szellemi és lelki élete csodálatosan össze van hangolva, de amikor döntőbb fordulathoz értek, akkor száraz hangon a kötelességeire hivatkozott és lemondó méltóságba menekült. Vacsorára hazajött Tamás. Elmondták neki a dolgot. Bosszúsan legyintett, magyarázatra semmi szüksége nem volt és amikor később Csakrong doktor is elébe terjesztette az ügyet, gondos elolvasás után nevetve dobta vissza az okiratot. Csakrong doktor komoran kérdezte, miért nem tartja aláírhatónak ezt az egyszerű beadványt. Tamás erre azt felelte, hogy a beadvány még csakugyan döntést találna provokálni és akkor Csakrong doktor megint el találná hagyni a házat. Ez pedig alig lenne elviselhető. Úgy megszokták már. Csakrong doktor zsebre tette az okiratot és szótlanul ült le a helyére.

Másnap délben Tamás a szokottnál is rosszabb kedvben jött haza a fővárosból. Róbert aggódva kérdezte tőle, mi baj van. Tamás erre kivett a zsebéből egy sziámi lapot, az asztalra dobta és rámutatott egy piros ceruzával megjelölt cikkre.

- Én nem értem, - mondta Róbert.

- Én se, - felelte bosszúsan Tamás.

Kiderült, hogy a lap a Sziámi lobogó című nagy befolyású orgánum, a sziámi közvélemény hatalmas szócsöve. A piros ceruzás cikk, amely nem is az első, hanem már a második a maga nemében, rendkívüli lendülettel megírt fenyegetés és buzdítás, amelynek ez a vastag betűs felírása: Német intrikák. A cikk első része ellenállhatatlan logikával azt bizonyítja, hogy az erőszakos és brutális német szellem természetének megváltoztathatatlan törvényei szerint soha nem adhatja fel a világuralomért vívott harcát és lényének immanenes álnoksága szerint százféle hitvány csellel és ezerféle gyáva alakoskodással fog ragaszkodni minden pozícióhoz, amelyet egyszer elfoglalt. Nem kell messze menni a birodalom fővárosától és már rávigyorog az emberre a német imperializmus sárkányfeje egy olyan várból, amelyet otromba csalással vélt megmenthetőnek a maga számára. Ennek a hidrának ezer feje van. Le kell tehát vágni mind az ezret. Itt csak a könyörtelen energia használ. A német intrika megalázó a nemzetre és veszedelmet jelent a hazára. Az ellenállhatatlan logikájú fejtegetés így lendületes és tüzes buzdításba szökkent át. Videant consules: kiáltott fel a klasszikus műveltségű cikkíró. Vaskézzel kell széttépni a német intrikák szövedékét és a haza szent földjét meg kell tisztítani az álcázott ellenség rablóváraitól, amelyek a közélet szellemét megfertőzik, a nép jogérzékét korrumpálják, a nemzet méltóságát meggyalázzák és a honvédelem nagy érdekeit veszedelembe döntik.

Róbert a felháborodott undor émelygését érezte a belsejében. Azt kérdezte Tamástól, mi a véleménye a sziámi publicistának erről az állásfoglalásról. Tamás a vállát vonogatta.

- Kellemetlen, - mondta fanyarul.

Azután másról beszélt:

- Hogy álltok, - kérdezte bosszúsan és szórakozottan, - azzal a dologgal?

- Melyikkel? Annieval?

- Igen. Beszéltél már vele?

- Teljes nyíltsággal még nem. De haladok.

- Miért olyan lassan? Most már nem rigolyás lány.

- Igen, - dadogta Róbert, - de a komplikált, modern női lélek...

- Siess, öregem, siess, - mondta Tamás szórakozottan.

Nem volt hajlandó tovább beszélgetni. Róbert nem erőltette. Ellenben elhatározta, hogy a délutáni muzsikálásnál dűlőre viszi fájdalmas és édes küzdelmét Annieval. Az elhatározás megvalósítására nem került rá a sor. Délután ugyanis - Róbert még az irodában volt - megjelent a villában Szvaszti doktor, aki Csakrong doktort helyettesítette a prefektúrán az alatt az idő alatt, amíg Csakrong doktort a Siewert telepen való fontos missiója meggátolta hivatali teendői ellátásában. Szvaszti doktor arcban hasonlított kissé Csakrong doktorra, de Csakrong doktor barátságos pofacsontjainak nála nyoma sem volt. Barna arcbőre hegyesen látszó és úgyszólván izgékony csontokon feszült meg és úgy tetszett, mintha csak igen nehezen tudná visszaszorítani a sima, barna felszín alatt kitörni készülő indulatokat. Teste izmosabb és hajlékonyabb volt a Csakrong doktorénál és két szeme zöldes-barna fényben égett, mint egy tigrisé vagy egy macskáé. Katonák kisérték, amikor megjött, ő katonáival együtt bement a hallba és kiadta azt a parancsot, hogy szólítsák eléje a ház úrnőjét.

(Folyt. Köv.)