Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 21. szám

Elek Artúr: Blaubeuren

Fenékig átlátszó zöld kis víz a Duna ott, hol a malomkerék-forgató Blau erének szederjes árja beleömlik. Lusta víz ez, mely kéjes lassúsággal nyújtózkodik a zöld réteken és ki-kiszélesedő öbleiben sást és hínárt ringat. A színe kinn a szabadban színtelen vagy legföljebb zöld, de sehogy sem kék. S a Dunába már Ó-Ulm kedves, régi tímár és kékfestő műhelyeinek mocskát viszi. Hol szerezte szép nevét a Blau?

Sokáig semmi sem árulja el. A vasút messze elkerüli a Blaubeuren állomásig már nem hallatszik el a locsogása. Az ember meg is feledkezik róla abban a betolakodott idegen világban, amely ott fogadja. A mészkőhegyek tövében óriási cementgyárak, a gyárak előtt, a vasút mentén fehérporos rengeteg raktárak és rakodók. Hatalmas kürtők füstje festegeti szürkére a mészpor fehérét. A legújabb kor dübörög itt és rengeti zihálásával a földet. Apró villákkal beszegett fasor vezet tőle a régi világ felé. Blaubeuren kicsiny város vagy talán inkább csak falu, bár emeletes házai és régi templomai is vannak. A falvak izmos, nehéz népe él benne, földművesek, erdészek, bányászok népe.

Nincs a falunak semmi nevezetessége, csak a hajdani bencésklastroma, a főutca végén. Mellette zajlik Blaubeuren egész forgalma, kocsik, néha autók és városi turisták sorai, de a bencések elhagyott házában csöndesség lakik. A tágas kapunyíláson túl a békesség birodalma kezdődik. Előbb a nagy gazdasági udvarok meghitt szagossága fogadja az embert, azután a néptelen klastromok némasága. Nem éppen remeke ez a monostor a bencés barátok művészetének. Szabálytalanul egymáshoz ragasztott épület részei, magának a kis zárdai templomnak hosszúkás teste és szögletes-hegyes sisakja is, amolyan falusi építmények. Művészet nyomai csak belül vannak. Még megvan a klastrom nagy keresztfolyosója, de kopáran, hajdani díszétől megfosztottan. Falából még régebben kimetszették a Pietá egy színét hagyott, egyébként is nagyon megromlott ábrázolását. Ami szobra lehetett hajdanán, mind elhordták, - közepén a kicsiny kert, a barátok lélegző és álmodó helye is, gondozatlan és elvadult növényzetű. Pedig belső helyiségei valamikor pazarul szépek lehettek. Néhány épen megmaradt terem dísze ma is gyönyörű. Az első emelet folyosójának még megvan az eredeti gótikus faburkolata, barna puhafába faragott változatos és szép gótikus ornamentumos betétekkel. Hiánytalanul megvan a refektórium eredeti faburkolata, sőt az egyik barátcella kedves faragott gótikus dísze is. Most egy pápaszemes ifjú görnyed benne könyvei fölött. A hajdani bencésklastrom ma evangélikus teológusok nevelőintézete.

A kegyelet lakatlannak hagyta a klastrom hajdani kápolnáját és érintetlenül benne a csarnok díszét, a három rétű hatalmas főoltárt. A gótikus lélek egész képzeletvilágát zárták magukba ezek a festett és szobrokkal ékesített szekrények. A hitnek egész mesekészlete megfoghatóvá vált bennük, Krisztus szenvedései, a szentek legendás alakjai szemmel érzékelhetőkké. Micsoda nagy napja, az álmélkodó gyönyörűségnek, a meghatottságnak, a csodalátásnak micsoda felejthetetlen emléke lehetett a középkor blaubeureni gyerekének az, amelyiken először térdepelt le a hatalmas főoltár előtt és láthatta, hogyan bomlanak ki szárnyai - szárnyainak szárnyai is - és hogyan kezdenek rajtuk a bibliai események jól ismert cselekményében izzani és olvadozni a színek s a misztikus arany. Micsoda gyermekszív-ugrándoztató öröm lehetett, mikor a becsukott szekrény váratlanul kétfelé nyílt és a két kinyílott ajtószárny belsején újabb festett történetek jelentek meg, majd azután az ajtószárnyak belseje is megnyílt és újabb rejtett képsorozatok lettek rajtuk láthatóvá. Végre pedig mikor egy harmadik nyitásra kitárult az oltár lelke is, ötrekeszes faragott magja, amelyben aranyfénnyel fürösztött magasztosságban, a két János és Szent Benedek meg a szent anyja életnagyságú alakjának szomszédságában Mária fölmagasló alakja jelent meg, fölötte két remekbe faragott lebegő csöpp angyal, kik a menny koronáját készültek fejére tenni. Ez a látvány lehetett a középkori gyermekember számára a netovább. Az elképzelhetetlennek, a csodaszerűnek életté és emberivé testesülése.

Kiváló művészek dolgozhattak a nagyszabású oltáron. A képfaragóban az Ulmból való ifjabbik Jürg Sírlint sejtik, a festett ábrázolások szebb részei a szintén ulmi Zeitblom mester ecsetje alól kerülhettek ki, a többi tanítványok munkája lehetett. De a részleteken túl mesternek kellett lennie az oltáregység elgondolójának is, az építésznek, ki a részeket egymáshoz szerkesztette és olyan foglalatba zárta, hogy egynek hatnak.

Mester keze érzik a belső szárnyak képsorozatának több részén. Keresztelő János életét és halálát meséli el tizenhat képtáblán az ismeretlen festő. Azt mondja el belőle, amit elmondani hagyomány volt a korai művészetben. Ismert scenáriumok. A mester a képek részleteiben mutatkozik meg. Milyen finom és a mellett határozott, a lényegig hatoló az alakok rajza, különösen a kezüké, az ujjaiké. Egy-egy beható élettanulmány mindegyik. És eredeti invenciója is volt ennek a mesternek, ha inkább csak mellékességekben nyilvánult meg. Milyen kedves, játékos fantázia ötlete egy komoly képen, mely a gyermek Jánost a vének körében ábrázolja, a természetből gyermeki együgyűséggel kimetszett előtérben egy sündisznócska alakja és nem messze tőle két fehér nyulacskáé, melyeknek egyike éppen a lyukába bújik. Vagy egy másik képen a Salon-jelenet megábrázolása. A királyleány az asztalra teszi Jánosnak tányéron nyugvó fejét és Heródiás a késével, de finnyásan, mint ahogy a sült húst tapogatja az ínyes ember, hogy puha-e, elég ropogós-e, - beleszúr. És a fényes gyülekezet - brokátruhás nők és lányos képű apródok sokadalma - milyen elfogulatlanul és izgalom nélkül való érdeklődéssel nézi a barbár jelenetet. A képek színeiben valósággal a kora németalföldi festők színereje tüzel, tiszta, keresetlen, üvegfényű színekkel. Aki ezeket a képeket festette, annak valahol meg kellett lesnie a németalföldi mesterek műhelytitkait, amelyek felé olyan sóvárogva vágyakoztak a kora olasz festők. Finom ecsettel, annak is a hegyével dolgozott a blaubeureni mester. A predellán a húsvéti bárány körül az öt evangélistát festette meg egy szent pap társaságában mellig. Mindegyik fej egy-egy arcképtanulmány, az összesűrített akaratnak akkora erejével megnézett és megábrázolt természetstúdium, amilyenre csak a németalföldi és a német festők voltak képesek művészetüknek hajnalidején. Finomságukkal, lelket kereső rajzukkal ezek a még sem kemény, hanem festői fejek szinte Memlinghez méltóak.

A bencések kápolnájának ma szűzi fehér a ruhája. Csak mennyezetének csillagos bolthajtását futtatta be gótikus indára fűzött színes virágokkal a restaurátor. Miniált régi mesemondó és zsoltáros könyvekből vehette kölcsön ékítményeihez az ihletet, de szerencsével keresett és szerencsésen dolgozott. A fehér meszelés ridegségét megenyhítette ornamentumainak színességével. Persze más - sokkal szebb lehetett valamikor, érintetlenségének korában a kápolna, mikor mai fehérségének helyén hajdani színessége virított és az elbeszélések hosszú sora mint tarka szövésű szőnyeg borította be falait. Azon a háttéren a falba nőtt csavaros féloszlopokon lobogó kései gót figurák is - az apostolok patetikus alakjai - nagyszerűbbeknek hathattak.

A zárdaépület nagy, nyílt udvarán fák között, lombjuk árnyékában ódon szökőkút áll. A készítője bizonyosan éppen olyan ulmi művész volt, mint a templom festői és szobrászai. Szülővárosából vihette át a szomszédos kis Blaubeurenbe kútjának ötletét, sőt az egész formai elképzelését is. Mintát ott bőven találhatott: Ulm a vizet ontó bájos ó-kutaknak gazdag városa. Dél-németország Viterbója. De ez a Blaubeurenbe félreszármazott kis kút eredetibb és megkapóbb mindannál, ami Ulm terein látható. Nyolcszögletű, alacsony kőmedencéből karcsú oszlop nyúlik föl. A német renaisance motívumai élénkítik meg háromkaréjos fölületét. Középen, két domború gyűrű között, lapos emberarcok szájából áll ki a négy vékony vascső, melyből ugyanannyi finom vízsugár ömlik a medencébe. Az oszlop keskeny tetején kétalakú kőcsoport: Keresztelő Sz. János álló és Jézusnak ruhátlan, térdeplő alakja - a keresztelés jelenete magas és szűk piedesztálon, a csobogó vizek fölött. Jánoson durva szőrtunika, a hátán széles ráncokban megtörő köpeny. Fél karját sajátságos mozdulattal a feje fölé emeli. A szűk helyen szorosan mellette térdel, mintha halálra ítélt volna, ki a bakó csapását várja, a kezetlen Jézus. Kőből való alsókarját az idő lemarta róla. Megmarta az a szép kút egyéb részeit is, de töredezettsége, omladozó, málladozó mivolta külön varázsa a kútnak. Úgy hat, mintha ugyanolyan alkotása volna a természetnek, akár a fák, amelyek körülveszik és a levegő, amely időtlen-idők óta megtölti a bájos teret. Ilyen állapotában inkább része az örök Időnek, mint Ulm városának hasonló kútjai. Azokat gondosan meg-megújítják, oszlopok koronázó ember-alakját friss festékkel újra megszínesítik, s ezzel kiragadják az időből. A jelen időtlenségébe ráncigálják át. S a jelen újat jelent és az új a művészetben a többé-kevésbé keményet, szögleteset, az idő érintésétől meghitté nem gömbölyödöttet. Úgy szép ez a kis kút, ahogyan van, töredéken, csonkán, a néptelen csöndes udvarban, a lombos fák árnyékában magára feledkezetten.

A bencés-klastrom annyira végén épült a falunak, hogy néhány lépésnyire mögötte már az erdős hegyoldal kezdődik. Gyanútlanul áll meg az ember egy sima víztükör előtt, amely mozgásának örök egyenletes folyamatosságában szinte mozdulatlan, széles tükörként hajlik át medrének alsóbb szintjére s folyik onnan tovább, hogy ördöngös emberi gépezetekbe fogva, hajtson vízemelő és villamos kerekeket. Ez itt a Blau. Észrevétlenül kerül vele újra össze az ember. Bővizű, rengeteg erejű ér, senki sem gondolná, el sem hinné, hogy alig néhány lépésnyire innen a forrása. A széles víztükrön túl egy tölcsér alakú nagy és talán feneketlen medence, melynek belseje menedékesen mélyed a közepe felé, hogy ott folytatása elvesszen a szem elől. A tölcsér lejtőjét buja víz alatti növényzet vonja be zöld színnel. A víz itt még sápadt, alig hogy színesnek mondható. De ahogy mélyed a víz, olyan mértékben nő a színessége. Kékül: egyre áthatóbb lesz kéksége, egyre mélyebb, egyre zsongóbb, egyre dalosabb a kék színe, nem hideg kék az, hanem reménységes kék, mint a nyári ég azúrja. És a szüzek tisztasága, életfélelme és eljövendő boldogságuknak ígérete zeng benne nesztelenül, úgy, ahogy a hallhatatlan zeneköltőkben még föl nem ébredt dallamaik. Láthatatlan mélységből buzog a víz, mint az élet titka, amely elvész a kereső elől. Olyan mélyben piheg a kéke, hogy a szem belesápad, ha követi. Az ég, amely valahol a magasban fölöttünk boltosodik, irigykedve nézne le erre a kékségre, ha sűrű lomb, olyan sűrű, hogy a napsugár sem hat át rajta, el nem takarná előle. A forrás tölcsére körül égnek nyúló fák nőttek. Azoknak a fáknak utódai, melyek talán egyszerre születtek a kék forrással. Némelyikük olyan vén, hogy a lelke is elszáradt fáradt testében. Lombtalan, gallytalan aszott törzsüket haragoszöld moha borította be finom bársonnyal. Az emberek vaskötelet akasztottak nyakukba, annál fogva tartják őket, hogy bele ne szédüljenek a forrásba. Mozdulatlan a kék forrás és mintha mozdulatlanul csordulna ki a színig teli tölcsérből a fölössé vált víztömeg is, amely mozdulatlanul kataraktákban zuhog le, hogy alább megvájja a Blau folyó medrét. Áll és hallgat minden. Csöndesség a tanúja a halhatatlan születésnek. Fönn a magasban olykor megrezzen egy-egy elzsibbadt falevél, egyensúlyát veszti és leszédül egy-egy gubacs és kis idő múlva halkan csobban utánuk a víz. A madár óvakodva elkerüli a lombnak azt a sűrűjét: fél, hogy ki nem talál, ha egyszer beletévedt. Madár- és emberdal föl nem rebbenti a csöndet az áhítatnak ebben a templomában.

Meredeken bocsátkozik le a forrás partjára az erdős hegy lejtője. Kanyargós utak visznek rajta fölfelé, sűrű fák között. A hegy óriási félkör alakjában húzódik a blaubeureni völgy körül. Fa és árnyék kíséri rajta a vándort és meg-megrezdülnek benne az élet hangjai is. Öblös torkú rigók eregetik égnek mélybúgású füttyeiket és meg-megjelenik az esőfelhőktől fátyolos tekintetű ég is. Az örök meseköltő, aki ezt a hegységet megteremtette szeszélyes alakú sziklaképződményekkel díszítette a vándor útjait. A nép képzelete fantasztikus meséket szőtt köréjük várkastélyokról, rablólovagokról, hűséges szerelmesek szomorú sorsáról. S ahol a romantika elfogy, ahol az erdőzsongás elhallgat a kinyílott tájék látványa előtt, ott egész tarkaságában tárul a szem elé a tág, nagy völgy. Lejtőit zöld és sárgás pászták csíkozzák meg és zöld közepén fényes vonalban kanyarog a folytában is lustán állongó vizű Blau. Esteledik, az árnyék sűrűbb lesz, a világosság ritkább. Varjak kárognak a levegőben, akkorák mint a hollók. Ez hát Svábhon, Mörike idilliumainak szépséges hazája. Itt születtek a legédesebb német dalok, itt pirult a halhatatlan költők szerelme, szemérmesen, mint a fákon most, nyár derekán, az elkésett cseresznye.