Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 17-18. szám

Nagy Márta: Szökik a grófkisasszony

A mama operaénekesnő volt.

Kint laktak, messze a várostól, mert a mamának jó levegőre volt szüksége.

Autón ment be minden este a színházhoz. És este későn jött haza. Rémes bundákból fehér nyakkal bújt elő, felemelt szoknyával szaladt be az autótól a házig, vékonybokás pirinyó léptekkel és csak halkan nevetett bent a szobában, hogy a gyerekek föl ne ébredjenek. Karszéket tolt a tükör elé, zajtalan selyemsuhogással. Bordó köntöst akasztott a lámpa nyakába és a félhomályos tükör barna csillogása mellett lebontotta hosszú, vörös haját.

A legnagyobbik leány, Aranka, a kulcslyukhoz bújt az ágyból meztelen lábbal és ha a két kicsi még nem aludt, hátrasúgta, fölemelt ujjal megszokott sóhajtással:

- A papa megint pénzen gondolkozik.

Mert a kulcslyukon éppen csak egy kis darabka látszott a papából, amint késő éjjeli csöndességgel egy öblös karszékben meghúzódott a mama hálószobájában. Hallgatta a hajtűk csattogását és számolta: egy, kettő, három ezres... A papa mellényéből kerek kis fehér folt látszott, rajta szépen, kicsit görcsösen összekulcsolt kezekkel és gonoszul villogó brilliáns kézelő-gombbal.

A papa mindig kissé kesernyés volt, rosszkedvű és kölnivíz szagú. Megvetette a finomabb parfőnt.

A papa operaénekes volt.

Délelőtt tízkor az énekmester jött a mamához. Vékony volt, kicsi és finom ujjú. Kis fekete szakálla volt, kék szeme és úgy mozgott, mintha mindig álmos volna. A gyerekeknek minden nap cukrot hozott. Szép pukedlit kellett érte csinálni, ujjheggyel megcsípve a szoknyát ahogy illik.

- Hehe... Hát a puszit mikor kapom?...

- Azt csak most tanuljuk!...

És Annucy félre csapott, reppenős aranygöndör fürtű fejével, huncutra hunyorított szemmel oldalt nézte Lilyt, ahogy múltkor egyszer a mozifilmre kellett.

- És magának úgyse... miért van szakálla?...

Kihámozta a cukrot és kitette a tenyerébe. És begyűrte a szájába. A tenyerével még piszébbre lökte az orrát.

Annucy és Lily moziszínész-növendékek voltak.

Délután, mikor a papa a klubba ment, egy szál fehér szegfűvel a kabátján, a mama már gyertyákat gyújtogatott nagy tükör előtt. A fénye átrezgett a másik szobába. Végigrózsázott a szőnyegen. Picit rózsaszínűek lettek tőle a bútorok, de a sarkokba kékárnyú porladó csokrokat szórt a téli este. Aranka ilyenkor menekült az ablakhoz, mikor már kilátni se lehetett és az akadémiai tánctanár szemét keresgélte, aki hetenként háromszor jött a két kicsihez délután háromtól ötig. Barta volt e neve, hosszúkás asszonyos foga volt és nagyon sötét szeme.

Aranka minden este lehunyt szemmel, lassan előre bukó vállakkal vigyázó csókot lehet át a virágos mintás, kifeszített csipkefüggönyön, az ablak előtt, ahol senki se látta.

A gyerekek grófkisasszonyt játszottak a sarokban, és a komornáját.

A mamához belépett egy váratlan fiatalember. Az asszony egy fehér fésűvel éppen bontogatta szikrázó haját.

- Nagyságos asszony érte jöttem, hogy elkísérjem a színházba, - rebegte és megállt ijedten a háttérben.

- Elég rosszkor jött, mert ma nem lépek föl. A páholyban leszek az urammal.

- Az urával? Pech! Akkor le se ülök. Bizonyára mindjárt itt lesz.

- Itt? Dehogy. Csak ott találkozunk. De azért nem kell leülnie.

- Nem is. Inkább itt maradok. Innen jobban látom. Fiús mozdulatai vannak.

- Igen. Azért kapok férfiszerepeket.

- Pedig általában nem tetszenek a férfias nők. A feleségem nőies.

- Magának sikerült bókjai vannak. Szereti a feleségét?

- Én? Dehogy. Az banális dolog.

- No látja! Pedig a férfias nők nem tetszenek. Én se?

- Kérem, kérem hogyne. Hogy gondol ilyet?

- Maga unalmas.

- Én?

A férfi közelebb jött.

- Ne bántson, - mondta. A vállára szeretett volna borulni sírva. A fehér púderes vállára.

Az asszony végignézett a haján. Vörös és sötét vonalakban tarkállott, mint napnyugtában egy csomó rozskalász.

A férfit félretolta a kezével. A gyűrűi fénykört villogtattak.

- Kidob?

- Dehogy. Hiszen nem veszedelmes.

A kalapjával elfödte a haja csillogását.

- Igazán kár, hogy nem maradt otthon.

Kétségbeesés látszott rajta. Bosszankodás vonaglott az arcán. Festett szemöldöke reszketett.

- Maga miatt nem érdemes lassan öltözködni.

És már bundában végigsuhant a szobán. Aranka elbámulva állt az ajtóban.

- Anyám - kérdezte - neked ilyen udvarlóid vannak? Akkor én nem leszek színésznő.

Az anyja végigtörölte a karjával az arcát.

- Engedj - mondta.

Az autónál odaszólt a sofőrnek:

- El ne tapossa ezt itt - és becsapta az ajtót.

A férfi kint rekedt a hűvös éjszakában.

Aranka a gyerekekhez ment. Elnézett a fejük fölött.

- Ez az? Ilyen az? - kérdezte halkan.

Ez volt az első csalódása.

Annucy átjött. Szuszogva nagy tarka skatulyát cipelt. Lihegett, mikor letette és megnedvesítette a száját.

- Most jövünk mi.

Büszkén egyenesedett föl, kicsit szétvetette a lábát.

Lily rózsaszínű, fényes selymet húzott ki a dobozból. Szétterítette a gyertyák alatt. Két kis balettruha volt.

- Most lesz a főpróba.

A kislányok vetkőzni kezdtek.

Aranka az ablakhoz fordult és kinyitotta. Zúzmarás ágak suhanás nélkül az ablakig hajoltak, a lapos, csillogó út fölött. A közelben fehér fák bokrosodtak, alóluk domblejtő indult. A hó fölött víg kacagás zengett.

- Hahó!... Vigyázz!

- A Marci fölbukott!

A ház sarka mellett két kis szán jött alá.

Marci messze kirepült a hóra, majdnem az ablak alá.

Sikongva hempergett. A világosság láttára gyorsan föltápászkodott. Kerekre gömbölyödött az arca a piros orrhegye körül. A szeme sarkai leereszkedtek a bámulattól. A fülig érő sapka szára gomb nélkül lóbálózott a nyakánál. Közelebb lépett, öklével törülgette a szeméből a havat.

- Aranka!... - kiáltotta.

A lány kinyújtotta érte a kezét és felhúzta az ablakdeszkára.

- Ez a Marci itt - szólt be a kislányokhoz.

Annucy éppen kibujt a szoknyából. Toppantott, a szemöldökét ráncolta:

- De Aranka, nem való!... - kiáltotta.

Lily csipkés inge fölött odaszorította a karját és elgondolkozott.

Aztán meglökte testvérét:

- Nem baj. Mama is fogad az öltözőben.

Marci már az ablakdeszkán ült és rábámult a két rózsaszín ruhára.

A másik szánkó gazdája lihegve jött föl a homályos dombon.

Nézett az ablak felé.

Aranka kihajolt:

- Kari gyere.

Különösen mosolygott. Dacosan összeszorította a fogát.

- Szokják meg - mondta és a karjába kapta a második kisfiút.

Annucy hátrakacsintott és a tükör felé tolta az arcát. Onnan leste a fiúkat. Előrehajolt, csípőre tette a kezét, rövid, csipkés alsószoknyája elállt hátul. Összehúzta a szemét:

Aranka nézte, hátrahajolt:

- Az anyja - suttogta - mint az anyja...

És a két fiút betolta a szobába.

Kari nagyobb és erősebb volt, szőke, nyúlszemű. Egyenes, komoly orrocskája nem volt piros. A kezét hátratette, nehogy odanyúljon valamihez. Megállt a szoba közepén és ijedten látta a megolvadó hó hogyan csurog a cipőjéről. Majdnem visszafordult, de Lily utánakapott. Egyik kezével a fiú vállát fogta, a másikkal odahúzta a ruhát. Mikor lehajolt, lecsúszott az inge. A kisfiú komolyan odanézett, aztán lassan ráfordította csodálkozó tekintetét az eléje tartott ruhára.

- Szép?!

Kari nem felelt. Az öklével az orrát dörzsölte.

- No, ne légy ostoba.

- Szép... - mondta Kari ijedten, szomorúan.

Annucy megvetően nézte Marcit, mert az félve lapult meg az ablak mellett. Csillogó, mozgó szemében csak a sok gyertya tükrözött.

Arankához fordult, közben púdert szórt a vállára gondosan

- A mi gavallérjaink...

Aranka nevetett.

De Lily és Kari megbarátkoztak. Eleinte bámulták egymást, csöndben, aztán egymás felé nyújtották a kezüket. Lily nevetett és leütötte a fiú fejéről a kalapot:

- Szobában nem illik, Kari.

A fiú nekibátorodva mosolygott.

- Fölveszem a cipőmet, segíts - kérte Lily és az egyik lábát föltette a székre, azt, amelyiken már sarkatlan selyemcipő volt. Babrált a szalagokkal.

Aranka intésére Annucy behúzta Marcit is a szobába.

Eszébe jutott valami, mert pajkosan mosolygott. Meglökte a fiút:

- Te ma táncosnők közt vagy.

- Igaz - nevetett Lily.

Fölélénkültek. A kis fiúk mind beljebb merészkedtek a szobába. Nézték a bútorokat, leültek a székekre, megint fölálltak. Megfogták a lányok ruháját.

Aranka mosolygott.

- Játszatok, - mondta és átment a másik szobába.

A lányok felöltözködtek.

Két rózsaszín balettáncosnő állt nem sokára a tükör előtt, a szoknyájuk összeért. Mögöttük a két fiú, csillogó szemmel.

Ragyogó arcukban nyitva volt az ajkuk.

- Szép... szép... - mondogatta Kari áhítattal.

Lily öntelten mosolygott. Félreintette a fiút. A szoba sarkába húzta. Halkan mondta neki:

- Én grófkisasszony vagyok... Tudnál-e szeretni?

- Ha játszanál velem...

- Játszani fogok... Tudod mit játszunk? Én grófkisasszony vagyok és te megszöktetsz engem.

- Jó. Hová?

- Hová?... Az erdőbe!

- Az erdőbe! Itt a szánkóm!... Azon.

Lily kacagott, tapsolt.

- Szánkó!... Azon...

Most Kari húzta őt. Könyörögve nézett rá:

- Gyere szánkózni!

Lily körülnézett:

- Megyek... suttogta halkan.

Az ablak felé sompolyogtak és hátra-hátra néztek.

Összenevettek.

- Megyünk szánkózni...

Lily föllépett az ablakdeszkára, amit a hó teleszitált már.

Megmaradt rajt a kicsi láb nyoma. Kari kézen fogta és együtt leugrottak.

Marci hátrafordult. Meglátta őket és nagyot kurjantott.

Egy ugrással utánuk lódult. A sapkáját a hóba vágta és a szánkóra pattant. Sebesen siklott alá. Harsány hurrája hosszan zengett:

- Hahó... Kari vigyáázz!...

Lily az ablakhoz rohant. De a hideg szél a nyakát legyintette és hátrafordult. A szoba közepén állt, hangos sírásra fakadt, az arca vonaglott:

- Aranka! - kiáltotta - Aranka! Elmentek!

Kinyílt az ajtó és a mama állt a küszöbön. A bundáját ledobta, ingerülten szólt:

- A papa nem volt a páholyban.

Aranka a másik ajtón át jött. Lassan néhány lépést tett az anyja felé. A fejét lehajtotta.

- Lily a Karival... Anyám, én tehetek róla.

Az énekesnő csodálkozva nézett rá. Az ablakhoz ment vele.

Kihajoltak.

A szél sem hallatszott. A kövér ágak némán hajladoztak.

Lily lábnyomát az ablakpárkányon finoman lepte el a hó.

A mama hátrafordult és megbotránkozva kiáltott föl:

- Nohát! Megszökött egy paraszttal!...