Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám · / · Kosztolányi Dezső: Pacsirta

Kosztolányi Dezső: Pacsirta
- regény -
Tizenegyedik fejezet

(melyben a kései ébredésről, az esőről van szó és a párducok ismét megjelennek.)

Akik éjszaka élnek, a boldog fővárosokban és nappal alusznak, a korhelyek, megszokják, hogy fölnyitván szemüket ismét sötét van körülöttük, ismét az éjszakát látják, melytől előző nap búcsút vettek.

Ez az ő fekete reggelük. Nem ijednek meg tőle. Nyújtózva köszöntik, álmos kezükkel meggyújtják a lámpát, fürdőszobájukba sietnek, ott mosdanak, borotválkoznak, szekrényük előtt öltözködnek és frissen lépnek ki a homályos utcára. Az emberek, kik itt mozognak, már fáradtak a napi lótás-futástól, eltörődtek a sok tárgyalásban, veszekedésben, zabálásban, hátuk mögött sok-sok óra, reggeli és ebéd, csak a vacsora, meg a lefekvés van előttük. Lassabban mennek, halkabban beszélnek s látszólag csalódtak már a napban, mely vége felé közeledik, mint mindenben. Bérkocsi döcög, elcsigázott lóval, mely reggel még szaladni is tudott. Bánatos aléltság remeg a levegőben. De ez a szomorúság nem veri le őket, hanem annál inkább érzik saját vidámságukat, reményüket. Ruganyosan lépkednek tompult embertársaik között, kiket elhagynak az egyenlőtlen versenyben, ránevetnek a villanyfényre, eszükbe jut a verőfény, melynek hátat fordítottak, lubickolnak az életkedvben és könnyedén, boldogan, majdnem kajánul fordulnak be egy rikítóan világított mulatóhely márvánnyal rakott előcsarnokába, hová szenvedélyük, vagy foglalkozásuk szólítja s folytatják tegnapi életüket.

Annak azonban, ki nem így élt, valahol vidéken s mindig reggel ébredt, az ilyen késői felkelés csupa riadalom, önvád, szomorúság.

Amint az ablakra pillant, mely még sötét, azt hiszi, hogy nem virradt meg s tovább akar aludni, befeküdni a másik éjszakába is, mely eddig mindig ágya volt.

Testét nem elégítette ki a nappali pihenés. Aztán egyszerre eszébe jut minden. Az, hogy micsoda rendkívüli dolgok történtek előző éjszakán melyet ébren töltött, micsoda poharak, kártyák, szavak forogtak, micsoda új irányba kanyarodott élete és még át sem gondolhatta ezt, meg se foghatta, máris talpra kell szökkennie, mert az elmulasztott idő gondolata bántja, sarkallja kötelessége, hogy jóvá tegye, hibáját, vagy elintézze teendőit s belehelyezkedjék a rendes kerékvágásba. Ámolyogva kel föl, de sem szobáit, sem meghitt tárgyait, sem az utcát nem ismeri föl. Mindenen mintha vékony koromréteg lenne. Nem látta a napfényt, mely időközben természetes módon elhamvadt, nem köszöntötte a reggelt és delet, mely tudta nélkül megfeketedett s most csak pernyéjét, kiégett salakját hagyta hátra ijedelmes meglepetésként. Azt sem tudja éhes-e, jóllakott-e, melege van-e, vagy fázik. Így ténfereg, míg megtalálja helyét térben és időben s akkor veszi észre, hogy kábult, fáj a feje.

Az asszonyt, ki késő délután öt felé nyitotta föl szemét, ilyen féle érzések marcangolták. Ő ébredt először. Ura még aludt.

Halkan kilépett az ágyból, fölöltötte barhent ruháját, bekötötte fejét. Takarításhoz fogott, mint holmi öreg cseléd. Kezében szemétlapáttal, seprűvel szobáról-szobára csoszogott.

A zongorán még mindig égett a két lámpa, melyet tegnap meggyújtott és elfelejtett eloltani. Egész éjszaka, egész nap virrasztottak itt a lángok. Szemrehányást tett magának, a fénypazarlás miatt.

Másként is dolga akadt. Többször előfordult ezen a héten, hogy egyik szoba székeit átvitték a másikba, ezeket ki kellett választani, odatenni, hol évtizedek óta álltak. Pacsirta munkáját, a terítőt, mely alatt megtalálták a kamrakulcsot, sokáig kereste míg megkerült. Ezt ráborította a tükör márványlapjára, lenyomtatva a kétkapcsos arcképalbummal. Nézelődött, nem maradt-e valami jel, mely elárulná őket. Még csak a zongorát kellett letakarítani, elrakni a hangjegyfüzeteket, becsukni, lezárni kulccsal. A kulcsot bevitte a hálószobába, átadta urának, ki már ébredezett.

Itt letérdelt és ronggyal tisztogatta, sikálta a piszkos, nyálas, szivarhamus padlót, szedegette a pénzdarabokat, a bankókat, melyek szerte széjjel hevertek. Zörögve takarított. Ákost ez a zaj kergette ki az ágyból. Hamar felöltözködött. Közönyös dolgokról beszélt.

- Hány óra?

- Fél hét.

Amint a tükörben megpillantotta állát, melyen még most is látszott a szódabikarbóna, félrenézett. Gyermekesnek, ízetlennek tartotta a tegnapi jelenetet. Nem szólt róla. Felesége sem.

- Milyen sötét van - mondta.

- Igen, későre jár. Mindjárt itt a vonat.

- Hűvös van.

- Igen kinn esik.

Az asszony fölhúzta a redőnyöket, szellőztetett. Hideg, barátságtalan levegő csapódott be a pállott szobába meglobogtatva a függönyöket. Esett.

Hallani lehetett a szél füttyét, a cégérek zörgését. Gázlámpák üvegeiről csorgott az eső. Nedves, gömbölyű esernyők puffadoztak. Az emberek csatakos nadrággal cuppogtak a sárban, arcuk eltorzult, amint a viharral viaskodva tartották az esernyő nyelét. Csatornák bádogszája okádta a habos vizet, mely patakokban rohant le a Petőfi utca gazos árkába. Veres Mihály egészségtelen, sötétes műhelyében már petróleumlámpa füstölgött.

Pár percig mind a ketten nézték ezt a képet.

- Ősz van - szól Ákos.

- Igen, - felelt az asszony - egészen ősz van.

Becsukták az ablakot.

- Végy majd őszi kabátot - mondta aztán -, mert megfázol. És esernyőt is.

- Siess kérlek - sürgette Ákos.

- Látod, hogy sietek.

Nem is volt oly egyszerű rendbe hozni mindent, az öt szobát, folyosót, egy heti rendetlenség után.

Csetlettek-botlottak és minél inkább iparkodtak, annál lassabban ment.

Félnyolcra járt. Ákos kezébe vette az esernyőt, kinyitotta a szobában, megbizonyosodni, nem rozsdásodtak-e meg drótjai és fölhúzta régi mogyorószín őszi kabátját, mely elől-hátul bő volt már, nagyon soványnak mutatta.

Indulni akartak, mikor hirtelen a földre kuporodott. A ruhás szekrény hátsó lábánál megpillantott egy aranyat. Fölvette, átadta feleségének.

- Tedd el.

Az asszony pedig, ahogy az utcára értek, visszafordult a kapuból.

- Várj - mondta - ezt visszaviszem - és az új krokodilbőr tárcájára mutatott. Még sem akarnám. Ezzel.

- Jó - bólintott Ákos.

A szél sivalkodott. Nekiment Ákosnak, megpördítette, birkózott vele és ki akarta tépni kezéből az esernyőt. Szemtelenkedve belefújt szájába, úgy, hogy elállt lélegzete. Az asszonyt is emelgette, ki ura után sántikált, hogy el ne késsék. Kocsira szálltak.

Kinn az indóház elhagyott volt. Lélek sem mutatkozott.

Szaporázta az eső, mosta a nyári portól piszkos kocsikat, bugyborékolt. Néhány zöld láng lobogott a pályatest fölött, az üres sínek messzeségében. Kőszénfüst szállt, a levegőben a kén sátáni szaga érzett.

Félkilenc elmúlt, de még egyetlen csengettyű sem szólt. Sötétség borult a raktárokra.

Csak oldalt, a távíróhivatalban aranylott a lámpafény az ablakokon. Itt, ezen a boldog szigeten, hová nem hatott szél zúgása, eső nedve, idilli nyugalomban üldögéltek a távírótisztek, asztaluk fölé hajolva s fantasztikus selyemhernyótenyésztők módjára gombolyították a hosszú fehér fonalakat, melyek a világot áthálózzák és összekötik, erős kötelékkel. Hordárok dőltek a málhaházban gyalulatlan deszkaládákhoz melyeken kátrányos ákom-bákomok komorlottak.

Vajkayék az indóház üveges tornácán ültek le egy terített asztal mellé.

Kilenc óra után Cifra Géza, kinek megint éjjeli szolgálata volt - úgy látszik, valakit helyettesített - kilépett az állomásfőnökségtől melynek kenetlen ajtaja nyikorgott.

Őszikabátot viselt, melynek karjára sietve felgyűrte a piros szalagot, a szárnyas kerékkel. Zsebkendőt tartott szája elé, hogy ne szívja közvetlenül a nyirkos levegőt és törölgette orrát. Nagyon halvány volt, bizonyára ő is hajnalban feküdt.

Arcéle így a párás levegőben majdnem gonosznak tetszett. Vajkayné azt érezte, hogy ez az ember mindenre képes, titkos üzelmekre, sikkasztásra, talán még gyilkosságra is. Aztán milyen beteges, rá sem lehet ismerni. Összenéztek az öregek és néma pillantásukkal megint eltemették, megállapítván, hogy vége. Márciusra, akkorra biztosan vége.

Odasietett hozzájuk, már csak azért is, hogy a tegnapi félreértést eloszlassa, vagy megtudja mi az oka, mihez kell tartania magát a jövőben. Náthás hangján kérdezte.

- Ma jön?

- Ma.

- Van bőven idő - s kivette zsebóráját, szokása szerint. A tarkövi két és fél órát késik.

Közönyösen mondta ezt, aztán eltávozott. De az, amit közölt, nagy izgalmat keltett a két öregben.

- Két és fél órát késik. Féltizenegy után.

- Csak nincs valami baj? - kérdezte Ákos hangtalanul.

- Nem hiszem - szólt felesége ugyanúgy.

- De miért késik?

- Hallottad, azt mondta.

- Meg kellett volna kérdezned.

- Igen.

- Én talán sűrgönyzök.

- De hová?

- Igaz, a vonat már úton van.

Ákos mégis fölkelt. Ottfeledve esernyőjét kitámolygott a sínek közé és a nedves kavicson botorkált, hogy valakitől felvilágosítást kérjen, valami megnyugtató választ. Tocsogott a szakadó esőben. De a hordárok is lefeküdtek már, falócákon az igazak álmát aludták, horkolva. A gépház körül egy mogorva, piszkos fűtőházi munkásra bukkant, ki valami vasrudat cipelt, meg egy francia harapófogót.

- Majd begyön - mondta a munkás -, várni kell.

- Nincs valami szerencsétlenség, kérem?

- Azt én bizony nem tudom.

Ákos nézte a hektikás munkást és a lelketlen izgatókra gondolt.

- Tessék arra jobbra - szólt a munkás.

Arra jobbra is ment, meg arra balra is, meg arra oldalt is. De nem talált senkit. Cifra Géza is eltűnt valahol.

Ez volt az első őszi nap, melyen az emberek otthon maradtak.

A perronon csak Vajkayné ült.

Csurom vizesen ért vissza hozzá.

- Megtudtál valamit?

- Semmit.

Megint letelepedett az asztalhoz. Ákos torkán halk émelygések futottak fölfelé, szájáig, gyakran nyelt, szíve kalimpált. Azt képzelte, elájul a rosszulléttől, leszédül a székről és menten vége. A csömör undok szédülete most fogta el. Szeretett volna odadőlni a vaspóznához, mely a tornácot támogatta, a földre vágódni, de uralkodott magán, meg kellett várnia míg megérkezik.

- Rosszul vagy?

- Kicsit.

- Rendelj talán valamit.

- Odacsöngették a pincért. Az bőbeszédűen válaszolt kérdéseikre és egy vasúti szerencsétlenség részletes elmondásával szórakoztatta őket, mely évekkel ezelőtt történt. Locsogott, mint az eső.

Hideg tejet rendeltek.

Ákos levette kalapját, hogy fejét kiszellőzze a hűs levegőben. Homlokán szederjes sáv maradt a kalap szoros bőrbetétjétől. Csak most lehetett látni mivé lett. Bőre összegyűrődött, mint a papír, arca krétafehér volt, az a kis hús, melyet magára szedett az utóbbi napokban a Magyar Király konyhájából, a kedves pirosság eltűnt. Ismét sovány lett, vézna és színtelen, mint mikor elutazott leánya.

- Igyál pár kortyot. Ez hűsít.

Ákos ivott és ezt gondolta:

- Vasúti szerencsétlenség.

Az asszony pedig ezt gondolta:

- Nem késik, valami más történt.

Az öreg úgy képzelte - és néhány gyanús jel meg is erősítette sejtelmét -, hogy a vonat összeütközött valahol, csak még titkolják, nem merik bevallani s összetorlódott kocsikat látott maga előtt, a romok alatt vérző hörgő sebesültekkel. Majd arra a föltevésre hajlott, hogy a mozdony csak kisiklott, nyílt pályán vesztegel és az esőben éjben gyanús emberek rohanták meg. E föltevések között tétovázva, hol az egyiknek, hol a másiknak hitt. Felesége kezdettől fogva azt tartotta, hogy a vonat már régen megérkezett, még akkor, mikor nem voltak itt, vagy később, csak nem vették észre s leányuk kereste őket, aztán elment, lehet hogy haza, de lehet, hogy tovább utazott, más ismeretlen helyre hol sohasem fogják megtalálni.

Nem tudta megmagyarázni, miért gondolt ilyesmire és hogy történhetett ez. De az ő kétségei, melyek kevésbé voltak véresek, mint uráéi sokkal jobban fájtak, épp érthetetlen, titokzatos voltuknál fogva.

Közben pedig így beszéltek:

- Jobban vagy?

- Jobban.

- Hány óra?

- Tíz múlt.

Tíz után mégis benépesedett az indóház. Elállt az eső és negyed tizenegykor várták a gyorsat.

A sárszegi értelmiség egyetlen szórakozása az volt, hogy akár érkezett valakije, akár nem, kisétált a vonat elé, hogy szemügyre vegye az utasokat, beleringassa magát pár percig a nagyvárosi élet, a külföld incselgő káprázatába.

A pesti gyors percnyi pontossággal futott be és a hatalmas mozdony a jámbor sárszegi publikum szórakoztatására. Rikkantott, hortyogott, szikrákat eregetett, afféle alkalmi tűzijátékot rögtönzött.

Ákost és feleségét ez nem foglalkoztatta.

Ők a kiszállókat figyelték, mintha közöttük lehetne az, akit vártak.

Gőgös pestiek érkeztek, gyönyörű takarókkal, disznóbőr-bőröndökkel, melyeket hajlongva vett el tőlük a Magyar Király portása, aztán kikísérte őket a fogadó üvegezett, világos omnibuszáig és hazavitte a vendégeket, kiket friss vacsora, tiszta szoba várt.

Azok, kik tovább utaztak, nem sokáig néztek ki a jelentéktelen állomáson. Legföljebb félrevonták a függönyt, aztán megint összecsukták, fitymáló arckifejezéssel. Egy villanyfényes ablaknál európai kényelemmel felszerelt, külföldinek tetsző hölgy állt sállal a nyakán s a rozsdás, szivattyús kutat meg az állomásfőnök ablakaiban lévő muskátlikat nézegetve ábrándozott, micsoda nyomorult fészek lehet ez itt. Az étkezőkocsi konyhájában, az ablak előtt, pillanatra föltűnt a szakács, fehér sapkájával, piros arccal és valamin jóízűt nevetett.

Most hágott tetőpontjára a szülők riadalma.

Ha izgatott állapotban vagyunk, akkor minden jelentőssé, végzetessé válik, amit különben meg sem figyelünk. Ilyenkor maguk a tárgyak is - egy lámpaoszlop, egy kavicsos út, egy bokor, - fokozottan éli a maga ősi, zárkózott, embernek ellenséges életét s szívünket fájdítva mutatja közönyös mivoltát, úgy hogy visszadöbbenünk tőlük. Az emberek pedig, kik mindig önzőek és testvértelenül rohannak céljuk felé, egy szavakkal, egy mozdulatukkal emlékeztetnek bennünket, milyen egyedül vagyunk és ez a szó, ez a mozdulat, minden látható ok nélkül örökös jelképévé dermed lelkünkben az élet egész céltalanságának.

Így hatott a két öreg emberre is a nevető szakács. Mihelyt meglátták, nemcsak sejtették, hanem bizonyosan tudták, hogy hiába várnak, az éj elmúlik anélkül, hogy leányukkal találkoznának, bizonyosan érezték, hogy sohasem érkezik meg.

Nem is ők maguk vártak már. Minden tárgy köröttük és minden ember maga a várakozás volt.

A tárgyak álltak, az emberek jöttek-mentek.

Nyugat felé dalmahodó, tintafekete felhők borították az eget.

Környey Bálint is azok közé tartozott, kik gyönyörködve nézik végig a gyors érkezését és indulását. Hahotázva köszöntött barátjára:

- Megszöktél, öreg - mondta szemrehányóan -, vén párduc, cserbenhagytál. Hánykor kerültél haza?

- Háromfelé szólt - Ákos.

- Akkor kialudtad magad, - mondta Környey beleásítva kesztyűs markába. Mi valamikor reggel kilenckor kászálódtunk haza.

A tejre mutatott.

- Látom azonban, te megint elzüllöttél.

- Fáj a fejem - szólt Ákos.

- Tanulj tőlem - kacsintott a vén bűnös. - Pincér, egy csizma sört. No, öreg.

- Nem, azt már nem merem. Semmit, semmit. Soha többé.

Aztán, mikor Környey elé tették az üvegcsizmát, mohó élvezettel kebelezte be a gyöngyöző, hűs sört feneketlen gyomrába.

Természetesen követték őt a párducok, vagy tizen, kik a kaszinói kárlátóról jöttek, melyen ma délután hatkor hideg malacvelőt ettek, ecetes uborkával és jól "bevörösboroztak". Vele együtt mind leültek Vajkayék asztalához sörözni. Priboczay, Gaszner Máté, a kedves "Mátékám", Zányi Imre, kürtőkalapjában, Szolyvay, ki a váratlan hidegre, más híján, régi-módi malaclopóköpenyét kapta magára, Füzes Feri szirupédesen mosolyogva, Doba bíró, ki virzsiniát szívott és egy szót sem szólt.

Legvitézebb volt közöttük Szunyogh. Az le sem feküdt tegnap óta. Hajnalban néhány perce elalélt, de akkor ősi szokás szerint az asztalra fektették, két gyertyát gyújtottak fejénél és elénekelték a Circum dederuntot. Erre magához tért. Azóta egyik kocsmából a másikba ténfergett, folyton ivott, de csak pálinkát.

Most is kicsinylően tolta el magától a sört.

- Etiam si omnes, egonon.

És pálinkát rendelt:

- Aquam vitae, aquam vitae.

Már csak latinul tudott beszélni, még pedig leginkább a klasszikusokból vett idézetekkel. Egész oldalakat elfújt ilyenkor Vergiliusból, Horatiusból. Éles esze fölvillant a szesztől. Részegnek nem is látszott. Egyenesen ült, kék szeme ragyogott, úgy tetszett, hogy ő az egész társaságban a legjózanabb. Csak vastag, vörös orrában volt sárga vasvatta, mert délután eleredt orra vére és a patikus azzal tömte be.

A harmadik pohárka pálinka után Priboczay régi tréfáját ismételte meg. Gyufát gyújtott és azt óvatosan Szunyogh szája elé tartotta. Nagyot nevettek.

- Vigyázat - szóltak többen - fölrobban, meggyullad...

Szunyogh nem haragudott, maga elé bámult.

- Castigat ridendo mores - mormogta.

A társaság latinul tudó tagjai oda kiáltottak:

- Vino veritas, bátyám, vino veritas.

Füzes Ferinek ez a tréfa mindig tetszett.

Valaha Szunyogh diákja volt, mint gyenge latinista sokszor beszekundázott, ezért most szerette ingerelni az öreget, visszafizetni a kölcsönt. Minthogy pedig más ötlete nem támadt s kettőt sohasem tudott gondolni, csak egyet, azt amit mások is gondoltak már, ő is gyufát gyújtott, abban a reményben, hogy ami egyszer bevált, másodszor is beválik és az előbbi sikert remélve odatartotta Szunyogh szája elé.

Szunyogh azonban a lángot egy lehelettel elfújta, a gyufát kiütötte kezéből.

Mind tapsoltak, csak Füzes Feri nem.

- Pardon - mondta élesen.

- Si tacuisses phílosophus mansisses.

- Tessék? - kérdezte Füzes Feri a gavallér hideg vérével és a roszz diák leplezetlen zavarával.

Végigmustrálta volt tanárát, közeledett hozzá.

- Silentium - szólt Szunyogh, felemelve reszkető ujját és végtelen kicsinyléssel nézett át ezen az inci-finci lovagon - silentium - ismételte most már magának, lesüppedve mámorába, abba a békébe és csöndbe, mely majd eljön nemsokára - silentium.

Füzes Feri leült és azon gondolkozott, hogy elküldheti-e holnap ehhez a részeges kancsóhoz a segédeit.

A párducok pénteki napja úgy múlt el, mint általában szokott. Úgyszólván egész nap ruhástól feküdtek otthon a díványon és gyógyítgatták magukat. Az asszonyok otthon ültek, ápolták a betegeket. Ebédre korhelylevest, citromos, vöröshagymás kaviárpépet készítettek, egymás után dugaszolták ki az ásványvizes üvegeket, meg a söröspalackokat, mert a szeszmérgezés ellenmérge tudvalevően a sör.

Csak délelőtt tizenegykor mentek el pár percre a férjek Priboczaihoz, ki a Mária-gyógytárban mint hű mulatótársuk, régi párduc, szakaszerűen gyógykezelte, kikúrálta őket. Ekkor a patikában kinek-kinek egyéni ízlése és betegsége mérve szerint gyógyszereket kevert folyadékokból, leemelte a Tinctura Chinát, a Tinctura Amarát, a Tinctura Gentinat, beleöntötte a csinos metszett poharakba egy-egy csöppet vegyítve a Spiritus Menthaból, meg a kisebb palackokból, melyekben illóolajak álltak és végül megkeresztelte az egészet egy kis Aetherrrel is. A szeszt sohasem szabad mellőzni.

Szunyogh külön kapott tiszta Aethert és ez segített rajta.

A többiek körben álltak, koccintottak, kihörpintették a keserű poharakat s szájukat, orrukat elfintorítva, azt mondták: Brr. Máris rendben voltak.

Környey most érces hangon szót kért.

Sok mindenről kellett beszámolnia: ki mikor dőlt ki és ért haza, lábon, kocsin-e, egyedül-e, vagy attól az irgalmas szamaritánus bizottságtól támogatva, mely a tökrészeg párducokat mint hullákat elszállítja, aztán ki mit ivott, bort, pezsgőt-e vagy pálinkát és hányszor hányt. Sárszegen ezt a jó mulatás fokmérőjének tekintették. Aki kétszer hány, az jobban mulat mint az, aki egyszer hány. Tegnap némelyikük háromszor is hányt, ennek következtében "fényesen mulattak".

Hajnal felé, mikor mind eláztak, Panna néni híres jó borától, Környey vad tűzilármát csapott, odarendelte a tűzoltókat kik parancsára levízipuskázták a kompániát. Innen tűzoltókocsikon vészjelet fújva robogtak az utolsó állomásra, a gőzfürdőbe.

Werner is velük tartott, az az osztrák vadászfőhadnagy, ki tegnap Ákosnak kibicelt, az a kuka alak, ki pityókás korában még morvául sem tud, de azért nagyon kedves fiú. Ő a gőzfürdőben semmi áron sem akart levetkőzni. De azért megfürdött. Sárga gombos, katonai felöltőjében sapkával fején, karddal oldalán, arany csillagokkal hajtókáján lépett be a harmincfokos forró medencébe. A társaság megéljenezte, mint igazi hőst, mire ő kirántotta kardját is. Majd tisztelgett s amint bejött, merev díszlépéssel ki is ment a medencéből az előcsarnokba, onnan az utcára. Fegyverkabátjáról még csöpögött a víz s mikor tovább haladt a reggeli levegőben, óriási gőzfelleg képződött körülötte. Az egész leírhatatlanul kedélyes, elmés, ötletes volt, érdemes arra, hogy megörökíttessék a párducok jegyzőkönyvébe melyet Füzes Feri vezet.

A párducok hallgatták ezt a beszámolót, mely kiterjedt a legapróbb részletekre, egy lelkiismeretes történetíró pontosságával ki a dalokkal szolgált a majdan hálás utókornak. Olykor hahotáztak is a hallgatók, örvendezve nevettek, de mindnyájan halványaknak látszottak.

Időközben újak is belézengtek, vadidegenek, kik otthonosan telepedtek az asztalhoz. Egy madárképű ripacs, valami kardalos, ki a seregélyre emlékeztetett, odanyújtotta Ákosnak a kezét.

- Szervusz, kedves öregem.

- Szervusz, kedves öregem.

- Válaszolt Ákos és kezelt vele.

- Ki ez - érdeklődött az asszony.

- Nem tudom - mondta Ákos.

Számosan akadtak ilyenek, kikkel tegnap a bor lázában nyilván te-poharat ivott és azt sem tudta róluk kicsodák.

Általában az egész asztal ködben rémlett előtte. Amint nézte ezeket a fakó arcokat, lekókadt fejeket, főként Szunyogot, meg Dobát, úgy rémlett, hogy álmodja, ami itt van és alvilági árnyak között ül maga is, mint valami kísértet.

Környey tartotta őket szóval, ki már két üvegcsizmát megivott, dobálta a kőpadlóra cigarettáit, nem fogyva ki a szóból. Beszélt, beszélt, beszélt. Hangja darázsszóként zümmögött Vajkayék fülébe. Sem az öreg, sem az asszony nem volt képes ráfigyelni.

Ákos minden percben megnézte óráját.

- Ti vártok valakit? - kérdezte egyszer Környei.

- A lányomat.

- Hát elutazott?

- Már egy hete.

- Nem is tudtam.

- Hová?

- Béláékhoz, a pusztára.

- És ma érkezik?

- Ma.

A párducok cihelődtek.

Az asszony Füzes Ferinek magyarázta:

- Üdülni ment kérem.

- A levegőváltozás - szólt Füzes Feri mint kellemes társalgó, - igen egészséges.

- De a vonat annyit késik. Nagyon aggódunk az urammal. Nyolc óra huszonötkor kellett volna érkeznie és még most sincs itt.

- Ó, - mondta Füzes Feri - már féltizenkettő.

- Remélem, nincs valami baj, - sopánkodott Vajkayné.

- Azt nem tudom, nagyságos asszonyom - felelte korrektül Füzes Feri, ki semmi körülmények között sem tud hazudni, még hölgyeknek sem, - fogalmam sincs.

Nem is érdeklte az egész. Ő Vajkayék specifikus becsületügyével nem foglalkozott, ennél fogva semmiféle fölvilágítással sem szolgálhat. Csak ennyit mondott még:

- Reméljük a legjobbat. Krisztihand - és megemelve kalapját, távozott, édes mosolyával követve a párducokat, kik élükön Környey elnökkel fölkerekedtek és annyi nemes társasöröm, annyi kaland után - amint Szunyogh mondotta: Post tot tiscrimina rerum hazamentek lefeküdni.