Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám

Lackó Géza: Magyar Shakespeare - Magyar Baudelaire

Nem tudom, ferde látás vagy a mindenről egyéni véleményt alkotás elbizakodottsága-e nálam, de valahogy másként él bennem a magyar irodalom korszakokra szakadása, mint ahogy tanultam és tanítják. Kazinczy kezdi újabb irodalmunkat, Kisfaludy Károly új kezdetet jelent megint romantikus irányban, Vörösmarty a nemzeti irányt, Petőfi és Arany a népies-nemzetit vezeti be - körülbelül így osztályozunk. Ezzel szemben én csak két kezdést látok: Kazinczyét, amelynek betetőzése Kisfaludy Károly és Vörösmartyét, amelynek betetőzése Arany.

S így okolom meg.

Kazinczy nem németes, nem külföldies, Kazinczy a legmagyarabb magyar - igaz, hogy csak törekvésében. Ő abból a szabadkőmíves és aufklärista nézőpontból indul ki, hogy az európai nemzetek egy nagy testvériség gondolatban, de e testvérek külön-külön nyelvet beszélnek, elég az egyik nyelv "szépség"-eit pusztán lefordítani, hogy szépségekké váljanak a befogadó nyelvben is, azzal, hogy magyarul szól, azt hiszi, már magyarán szól. Roppant tévedését maga nem, csak az utána jövők látták. A Kisfaludy Károly tisztultabb és tágabb művészeti látókörrel már a külföldről hozott anyagot magyar módra igyekszik feldolgozni, nem fordít, hanem eredetit ír, a német kurtanemes, a francia hobereau alakját, amely a korabeli külföldi irodalmak kedvelt és új figurája volt, nem egyszerűen csak átteszi magyar földre, hanem a hobereau magyar megfelelőjét keresi s meg is találja abban a típusban, amelynek aztán legtökéletesebb kifejeződése Mokány Berci, általánosítva, mondatszerkezetben, szólásformákban, témákban, alakokban a külföldi irodalom lapjain tapasztaltak pontos egyezőjét fölkutatja a magyar világ kiaknázatlan bányájából - egy lépéssel odább lépve Kazinczy útját. Ezt az egy lépést veszi egészen új kezdésnek a hivatalos irodalomtörténet.

Mikor aztán Európában föltrikolórosodik a nemzeti eszme s a nemzetcsoportok rájönnek, hogy egy "örök emberi" csontvázat más ás más vidéken más és más hús, bőr fed, rájön a magyar is arra, hogy úgy lesz európai, ha csak magyar. Ezen a tengelyen fordul meg Vörösmarty költészete. Tévedése, melyet maga nem, csak az utána jövők láttak, az volt, hogy ezt az európait, tehát magyart egy osztályban, a történelmi osztályban, a magyar nemességben látta és találta meg. Petőfiék nem tettek egyebet, mint hogy egy lépéssel odább lépték Vörösmarty útját, a művészeti magyarság sáncaiba bevéve a népet is. Ennek a művészeti ideálnak és célnak kiélése - csodálatos! - egyúttal a legnagyobb magyar zsenit is szülte, Aranyt. Ez is sok tévedés oka, mert ha Arany Kazinczy idejében és modorán kezd írni, akkor is az az utolérhetetlen, aki így - csakhogy Goethéhez hasonlóbb külsőben és belsőben egyaránt.

Arany végső kifejlődése azonban nemcsak irodalmi, hanem történelmi nyugvóponthoz is vezet. Ami utána jön úgy 1910 tájáig, epigon irodalom, de a szó legnemesebb értelmében: az adott keretek teljes kitöltése szükségképp nem oly nagy zsenik munkájával, amilyenek Petőfi és Arany voltak.

Vörösmarty kora, amely Arannyal végződik, romantikus ideálokat hajszol, - még az az Arany is, aki realista Toldival kezdi, pályája végén a nagyon romantikus Toldi Szerelmét alkotja - ezeket az ideálokat, akár csak a turnűrt, ma, amikor más a divat, nagyon könnyű kicsúfolni: szertelenek, ellentét ködéből ellentét napfényébe villannak, könnyet mosollyal kevernek, mindenáron különöst és színest akarnak teremteni hőseik körül, akiknek legfőbb és legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy cselekszenek, mégpedig egocentrikusan. De e csúfolódás, mint minden karikatúra, arra jó, hogy szemünk elé vesse a legjellemzőbb tulajdonságokat s bennük a rajzolt külön lényét.

E kor magyarja némi kísérletezés után Shakespeareben találta meg ideáljai keresésének legeredményesebb módját, ez a magyarázata annak, hogy Shakespeare neve a legszorosabb összekötetésben van a Vörösmarty - Arany-korral. S mivel Arany a legnagyobb a magyar irodalmi zsenik között s mivel a Vörösmarty - Arany-kor irodalmunk legmagasabb színvonala eddig, távlat-csalódással Shakespeare is a legnagyobb külföldi zseninek számít az Arany-epigonok szemében. Innen van az, hogy Shakespeare ma sehol sem oly élő vagy élőnek akart irodalmi valóság, mint nálunk. Ezt a véleményt az irodalmi fejlődés már revideálta, az irodalomelmélet még nem

Vörösmartyék romantizmusa és Shakespeare között való szoros kapcsolatnak pecsétje és beszédes tanúja Shakespeare összes műveinek magyarra fordítása, amelyet Vörösmarty, Petőfi és Arany indítanak meg s az Arany-epigonok fejeznek be.

Arany nemcsak személyét, hanem alkotásait tekintve is még nemes ősi viseletünket hordta. Pályája kezdetén Magyarország és Pest még egy darab lovagi föld, ragyogó leventés középkor (kései középkor, amelynek csak felcsendülő kacagása a renaissance, amely azonban maga is még inkább középkor, mint modern idő), pályája végén Magyarország egy idegen szellemű nagyhatalom egy része és Pest az amerikaias fejlődésű. Budapestté nőtt hirtelen.

Ennek a kamasz Budapestnek, amely európaiasítani akarja már magyarságát és kávéházakban éjjelez, reprezentatív költője Reviczky Gyula, aki híd Arany délibábos alföldjétől Ady lázas Budapestjéig ívelően.

Budapest a mai Szarvas vagy Cegléd színvonaláról szinte egyszerre fejlődött európai várossá, alig ismerve átmenetet a "gyorskocsi" s a földalatti villamos ideje között. S ne feledjük azt sem, hogy Budapest irodalmiakban a ma széttépettségéig egyet jelentett Magyarországgal. Ma önálló, külön arculatú magyar irodalma van például Erdélynek, ami Gyulai kancellár óta nem volt.

Közben odakint fordult az élet s vele fordult holdja, az irodalom. A romantizmus, ez az elsősorban "képzelgések irodalma" egyszerre csak időszerűtlenné idétlenedve ágált még olyan új valóságok között, amelyek közül kettősen rítt ki: egyrészt mint képzelgés a valóságból, másrészt mint más képzelgéseket feltételező valóság mellett nem vele egybevágó képzelgés.

Ez az új valóság azokból az egymással folyton súrlódó elemekből állt, amelyek feszültsége végül is a nagy kirobbanáshoz, az 1914-es világháborúhoz vezetett.

Ennek az új valóságnak alkotó elemei a hallatlan technikai és ipari és vegyi haladás csak úgy, mint Európa pénztől és jóléttől megduzzadása állig fegyverkezése, halódónak látszó konzervatív erők és beláthatatlan útú forradalmi erők egymást-tapasztalása, új és tisztultabb erkölcs felé áhítás az egyre süppedőbb nemi mocsárból, új hitek keresése - mint Tolsztoj kereszténysége, a spiritizmus, az újjá fogalmazott nacionalizmus - az egyre általánosabbá való cinizmusban elszórva, reménytelenség az emberben s határtalan remény a művészetben, - képbe foglalva úgy is mondhatnám, új növény, új élet sarjadása a régi vetés, a régi élet rothadásától trágyázott földből.

A romlásból tisztulásba, a tegnaptól a holnapba, romantizmusból a modernségbe ide-oda billenő kornak legkifejezőbb irodalmi alakba ömlése Baudelaire.

S ezt a kort élte a magyarság 1910 körül s azóta is, súlyos megszakításokkal, máig.

Hogy Vörösmartyék az angolul szóló Shakespeareből indulva a magyarul megszólaltatott Shakespearehez értek vissza, úgy a mi generációnk is tisztán érezte, hogy a modern irányok később elterebélyesedett fái csíraként mind megvannak Baudelaireben, s hogy önigazolásul, magyarázóul szükség van egy magyar Baudelaire-re. Egyet azonban mindjárt itt ne feledjünk, azt, hogy Baudelaire Janus fején éppen olyan fontos, ha nem fontosabb a spirituális, a durva anyagiasság kényszerűségétől égi fájdalomba torzult arc, mint ama másik, a perverzitásba, bűnbe, mocsokba dacolódott. Korunk minden igaz és igaz-érzésű emberének csak fájdalmas hegyre-út Baudelaire "romlás"-a, amelynek végén, a tetőn az ígéret új országait pillantja meg szemünk, tisztultabb, erős, edző levegőjét szívja be tüdőnk. Hogy a tetőn talán nyomorultul ott pusztulunk, ki törődik vele? Mózes és Álmos sem vetettek rá!

Nem tudom a Shakespeare és Baudleaire fordítások keletkezésének történetét, de tények logikája úgy kívánja s ha én is vallom, nem hiszem, hogy csalódnék: Shakespeare lefordításának eszméje Vörösmartyé, a kezdet vezéréé, Baudelaire lefordításának gondolata meg kezdésünk egyik vezető alakjának, Babitsnak köszönhető. S minden esetre jellemző, hogy az könyvkiadó vállalta először, amely feladatául tűzte ki az 1910 óta felmerült új tehetségek maga körül csoportosítását. Bizonyos okok (belső, szervezeti hibák, a kezdett útról a konjuktúra és a sablonok félre-útjára letérés, gazdasági válság) megakadályozták Táltost az új tehetségek összeszerzésében, a magyar Lemerre-ré válásban (a kizárólagos joggal megszerzett Babitsot átengedi az Athenaeumnak, a további toborzást beszűnteti) s elhárították kezéről a magyar Baudealire megjelentetését is, amelyet a Genius szerzett meg. A Genius félre ismerve a kapott kézirat irodalomtörténeti és művelődéstörténeti értékét, amely feltétlenül külön helyet jelöl ki számára, besorozta a Nagy Írók-Nagy Írások gyűjteményébe, s így olvasnivalóvá egyszerűsítette azt a könyvet, amely tulajdonképpen breviárium, a modern költőiség bibliája. Nem nagy hiba, de jellemző, egy súlyos árnyoldala, tipográfiai azonban van: a takarékos kiállítás aprócska betűi.

A fordítást hárman végezték.

Babits, aki Dantén megtanulta az alázatosság egyszerűségét,

Tóth Árpád a legfinomabban rafinált verselő és

Szabó Lőrinc, aki váratlan tökéletességű s bántóan lezuhanó soraival leginkább baudelairei, mert Baudelaire tudvalevően éppen oly kínosan versel, mint Vajda János, nagy szépségek montblankjairól esetlenségek, fölösleges szavak, közhelyek szakadékaiba szédülve néha.

Ebből következően Babits Baudelaireje tisztább és nemesebb, mint az eredeti, Tóth Árpádé bravúrosabb, olyan amilyen Baudelaire álmában sem volt, Szabó Lőrincé meg sokszor zavartabb, mint a francia. Hangulatban azonban legbaudelaireiebbek Babits fordításai, amelyeket a gyötrődő, nyugtalan, vámpír szaggatta lelkű Babits készített. Tóth Árpád fájdalma a maga verseiben higgadtabb, emberibb és melegebben művészi, mint Baudelaire-é, aki nagyon sokszor eléri a száraz angol életuntságot, ami aztán így Tóth tolmácsolásában közelebb jön szívünkhöz, mint ahogy a francia szöveg akarná. Szabó Lőrinc versíró egyénisége csak most van kiforróban, fordításai tehát a leginkább fordítások, amit azonban egy zavar, a francia szöveg itt-ott, gyakran való igen önkényes kezelése.

Általában véve a magyar Baudelaire nehezebb olvasmány, mint a francia, aminek a fordítók csak részben okai, részben a nyelv s a magyar lélek az oka.

De ezt a három fordítót (ma a legkiválóbbakat) több olyan fonal fűzi egybe, hogy munkájuk itt-ott kis egyéni ízzel bár, de teljesen egyöntetű, egyhangulatú. Barátok, egy irodalmi hagyományt követők, új útjainkon egyszint, egy csapáson haladnak. S ha ez nem lenne elég, tanári, sőt tudós műveltségűek, a szavak filológus tisztelői, akiknek tudományos lelkiismerete sem engedné meg, hogy igen félre térjenek az eredeti szövegtől. S mind a hárman boszorkányos verselők, nincs az a kígyó sor, gyíkszerű jelző, amely kisiklana kezükből. S mind a három kiváló költő.

Nem akarom azt az ízléstelenséget elkövetni, hogy a Vörösmarty-Petőfi-Arany triásszal teljesen azonosítsam, ha csak egy kritikai cikk erejéig is, a Babits-Tóth-Szabó triászt. Csak egy feltolakodó gondolatot jegyzek le: Arany Shakespeare-je rendezettebb, tömörebb, mint az angol, Petőfié folyamatosabb, lávásabb, Vörösmartyé ünnepélyesebb, koturnusosabb - s mégis mind shakespearei. Így Babits Baudelaireje mélyebb, mint az eredeti, Tóthé csillogóbb, Szabóé méltóságosabb, lassú léptű, átlátszóbb - s mégis mind baudelaireien dúlt lelki anyagot klasszikus érettségű formába rendező.

Említés nélkül hagyom a szövegbeli félreértéseket, amelyeket elvben nem is tartok nagy szerencsétlenségnek. Ki meri azt mondani, hogy a magyar Shakespeare az angolnak egyszerű fotográfiája? A magyar Shakespeare magyar irodalmi mű, amelyet ha angolra visszafordítanánk, a fennmaradó különbség magyar ízű magyar érték lenne, amelynek semmi köze a brit óriáshoz. A magyar Baudelaire magyar irodalmi mű, amelyben a félreértések, ha nem durvák (van ilyen is elvétve!) csak arra valók, hogy magyarabbá tegyék. S így az sem megrovásnak veendő, amit előbb mondtam, hogy a magyar Baudelaire nehezebb olvasmány, mint a francia, mert igen is, dicséretül mondtam, lévén a magyar lélek súlyosabb, mint a francia.

A Fleurs du mal-nak Romlás virágai cím alatt megjelent fordítása tehát egyrészt egy új, magyar, eredetinek számító verseskönyv, másrészt épp olyan fontos irodalomtörténeti jelzőkő, mint volt a magyar Shakespeare.

Az olvasó köszönettel, a magyarság hálával tartozik a betűk e három szigorú szerzetesének, Babits Mihálynak, Tóth Árpádnak és Szabó Lőrincnek, kedves testvéreimnek Baudelaireben, akiknek szeretettel és őszinte üdvözlettel küldöm ezeket a sebtében fölkazalozott gondolatokat.