Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 14. szám

Strém István: Andrejev Leonid, A pesszimista

Hová lett ebből az íróból az orosz föld, milliók szenvedésével, milliók halálkiállításával, az a hatalmas művészet, amely Akszakovtól kezdve Grigorovicson, Tolsztojon keresztül Gorkijig megrendít erejével, lesújt és fölemel valóságával, könnyekre indít elevenségével? Hová lett ebből az íróból a föld szaga, mely átitatja még az orosz tájak költőit is és épp úgy belengi Nyekraszov "Ki boldog Oroszországon" című, megrázóan nagyszerű eposzát, mint a "franciás" Turgenyev minden versnél hangulatosabb prózai költeményeit? Íme, a józan, sáros orosz televényen egy gyöngéd, csupa-lélek álmodozó, ki könnyben úszó szemmel, örökre "festett egekbe néz", az egész világot, az egész világ szenvedését keblére ölelve, kiben az eltiprott muzsikmilliók sorsa szintén visszhangot kelt ugyan, de ez a visszhang nem az az iszonyú, befelé döbbenő és csak lelki füllel hallható kárhozat, hanem zengő jajveszékelés, mint a harangok csengése-bongása halottak estéjén. Ez a lágy, nemes, de tehetetlen, nagy szeretet írásainak forrón bugyogó forrása, melyeket bűbájos koloritba von, édes, sőt nem egyszer édeskés zománcot csillogtatva minden sorában: Az érzés, amely megelevenít mindent e földön, lelket lehel mindenbe, amihez hozzáér, amely azonban, ha túlárad, szétmos minden művészi gátat, a játszi érzelgősség mocsarába süllyeszti a költőt, akit zenésszé tesz, anélkül, hogy a zene eszközei hatalmában állnának.

Andrejev zenei művész, Jakobsen, Hermann Bang, Knut Hamsun és Krúdy Gyula rokona. A regény vagy novella meséje alatt még egy mese történik - és ez a fontosabb - a lélekben, amit nem lehet elmondani, ami oly finom, hogy csak sejteni, érezni lehet, - hogy a szó vétek volna hozzá: A zengő félhomályok, kellő pillanatban megállások, utalások, a hallgatással való beszélések művésze, kinek a fogalmat takaró szó hideg és anyagias. S bár egyik lábával még az analitikus regényen áll s minduntalan visszazuhan Stendhall-hoz és Bourgethoz, életének java alkotásaiban, legszebb novelláiban egészen más tulajdonságokat árul el. Ez egy egészen más Andrejev, mint az, aki Bourget éleselméjűsége nélkül, de azért orosz földön ritka intellektuális erővel ízekre bontja hősei érzéseit, felboncolja törekvéseit és feltárja tetteik rugóját. Andrejev, az impresszionista, egészen más művész, mint Andrejev, a pszichológus. Amaz az igazi, az új íróművész, aki menekül a szótól és sok finom, meleg dolgot tud elmondani azáltal, hogy hallgat, azáltal, hogy kívül marad a személyein, oldalról, éles fényszóróval világítva meg őket, olykor-olykor, más és más lelki helyzetben - aki sok finomságot és meleget tud éreztetni azáltal, hogy csak utal rájuk s az olvasóban felébreszti s megindítja azt a gondolatmenetet, mely ezekbe a belső imponderabiliaba torkollik.

Andrejev Leonid a vaskos, realizmussal, földiességgel, erővel duzzadó elbeszélők között halk álmodozó, mélabús, csüggeteg lélek, akiben az orosz nép fáradtan, tehetetlenül, iszonyú passzivitásban tükröződik. Jakobsen hőseit a tüdőbeteg költő világfájdalma, nemes szomorúsága, szárnyaszegett, de annál sóvárabb, érzéki életvágya az alkonyi fény dekadens bíborával vonja be. Knut Hamsun Hamletlelke tépelődik, kételkedik és hasonlik meg hőseiben. Andrejev is a maga lelkét ábrázolja a fiatal aviatikusban, akit szédítő légi útján elkap az ikároszi vágy, hogy csak föl-föl a nap felé, míg holtan le nem bukik, - a dajkában, aki - nem állatias bűntényből, hanem pszichológiailag mesterien motivált emberi cselekedettel - megöli a gondjaira bízott gyermeket - és még inkább abban a Sztoricin professzorban, aki felháborító bárgyúsággal tűri és nézi családi életének felbomlását, hogy a felesége megcsalja, gyermekei elzülljenek és még őt is meglopják: Ez a felfelé vágyó, de mindjárt lehanyatló ember, ez az erkölcsi érzéseiben is kételkedő s a bűnt az erkölccsel mint egyenlő rangú és jogú hatalmat szembe állító ember és még inkább ez a hihetetlenül tétlen, tehetetlen, minden aktivitástól írtózó ember: ez maga Andrejev, a dekadens, a pesszimista, aki injuriát követ el, mikor hősében az orosz népet akarja szimbolizálni.

Andrejev még se tagadhatta meg az orosz sorsot, mely az orosz irodalomnak éltető forrása és az íróknak oly sokszor végzete lett: Azt a törekvést, hogy az írásmű segítsen az elnyomott milliók helyzetén. Ez a gyakorlati cél döntő jelentőségű az orosz regény fejlődésében. Ez hozta létre Grigorovics regényeit, melyekben a jobbágyok szenvedéseit festi. Ez ösztönözte Turgenyevet is, mikor a korabeli társadalom bajait, a régi és új generáció küzdelmét rajzolja. Ez a hajlam nemesedett és szélesült Tolsztojban új evangéliummá és lett forrás a "Feltámadás"-nak. Innen bugyog Gorkij művészete is, mely az "ötödik rend"-et, a csavargókat és életüket állította be az orosz és világirodalomba. És ez az ösztön vezette Andrejevet is, mikor annyi szeretettel fordult a cári idők üldözött forradalmárai felé. Ámde lelki finomságokra és komplikációkra vágyva nem a proletárokat keresi fel, hanem a középosztályt, a polgárság idealista rajongóit. ("A hét akasztott ember meséje.")

Témáit épp ezért majdnem kizárólag a polgári osztály köréből veszi. Erre kényszeríti a finomságok és pszichológiai lehetőségek hajszolása. Bourgetnek is sokszor szemére hányták, hogy hősei mindig arisztokraták, akik szinte fejedelmi jómódban élnek. Valószínű, hogy főképpen azért, mert a lelki bíbelődések, tépelődések és önelemzések csak ott kezdődnek, ahol megszűnnek a létharc durvaságai, ahol az élet anyagi feltételei lehetővé teszik, hogy a lélek gondtalanul kínozhassa önmagát. Innen származik az látszólagos ellentmondás, hogy Andrejev, aki az elnyomottak sorsáért szenved, többnyire a jó módban élőkhöz fordul novella témákért. [*] Lényében van a sajnálat és részvét, úgy hogy mihelyt pártfogoltjai uralomra kerülnek, szíve egész melegével az ellenforradalmárokhoz csatlakozott. Művészetében különben is van bizonyos tartózkodó előkelőség, mely stílusbeli hibának mutatja törekvéseit, ha idegesen finom ecsetjével a munkásnyomorról akar megrendítő képet festeni, ő, a részletlátó, az ötvösművész!

Prózája a kötetlen formában is tiszta muzsika, tánc, ütem és költészet. Van valami selymesen suhogó, valami édesen zengő mondataiban, melyek összeölelkezve átfogják az olvasó lelkét és elringatják mint az indiai építőművészek szétfutó vonalai. Nyelve kristálytisztán csillog, néhol csendesen csobog mint a patak, máskor megárad, széles mederben hömpölyög és csodálatos virágokat sodor hullámain: L'art pour l'art, játék, kedvtöltés. E nagy nyelvművészet néha túlzásba viszi és novelláját a sok stílusbeli szépség fülledt, fűszeres üvegházzá teszi, hol szédülni kezd a fejünk. ("Vészharang.") Sokszor pedig nagy szentimentalizmusában nemcsak dagályos, hanem édeskés és érzelgős. Mert van benne valami befogadó, valami nőiesen fogékony, ami stílusában emlékeztet Verlaine-re, a Monna Lisa-ra, Wilde-ra. Leggyönyörűbb írása a temetőről szól. A mohó, élőkre falánk, zöldpázsitos temetőben van elhantolva az Élet-bizalom és az emberekben való Hit. Két nővér, akik szépek voltak, harmatosak és fiatalok, boldog volt, akit megcsókoltak, meggyógyult, akinek sebét érintették - s meghalt mindkettő, nem bírták el a földi hideget. És ott temetteték el a Tehetség is. Soká küzdött az emberek között, meg akarta győzni jobb útra vezetni őket, de azok kacajjal feleltek könnyeire, kigúnyolták égostromló lázait - most ott nyugszik ismeretlenül, miután lemondott az emberekről s meghasonulva önmagával, összeroskadt lelki terhei alatt.

Az emberi szeretet hiábavalóságának ez a nagy fájdalma hozta létre "Anathéma" című drámai költeményét is, amely Andrejevnek, az, ami a Faust Goethének, a Brand Ibsennek, Az ember tragédiája Madáchnak: önvallomás és világnézet. Bár eszmei tartalom dolgában jóval alattuk marad, érzelmi gazdagságban, az önmagába csukló fájdalom költői hevében vetekszik velük, sőt felülmúlja őket.

Legbensőbb lényének ösztönét követő, nem annyira a tudásnak, mint inkább az emberi szeretetnek örök tragédiájától, az emberi nyomor és szenvedés hiábavalóságától vérzik és gyötrődik. Ez nem az a metafizikai fájdalom, amely Faust kezébe adja a méregpoharat ama nevezetes húsvéti hajnalon. Ez nem a Madách Ádámjának kétségbeesése az emberiség törekvéseinek délibáb mivoltán és e szellemmel felruházott, két lábon járó állatfaj sivár végzetén. Az ő pesszimizmusa emberibb, helyesebben nőibb: Hiába a szeretet, hiába a jóság, az emberi vakság, az emberi nyomor örök, a szeretet tehetetlen vele szemben, Krisztus vértanúsága örökké megismétlődik. Andrejev Mefisztója Anathéma nevet visel és míg Faustbeli testvére csupa elme, kétely, gúny, józan öntudat, ő csupa csúszás-mászás, jajgatás, igérgetés és olykor állati harag, amiért nem nyer bebocsáttatást a Titok kapuján. A kétely - Madách Luciferében metsző fanyarság, Mannfréd szívén lidércnyomásos, lázas rettenet: "this vital weight upon the struggling heart" - Andrejev Anathémájában szentimentális siránkozásba fullad s így az emberi tudás lázadása is elgyengül kezében. Annál sikerültebbek azok a jelenetek, melyekben Anathéma, hogy az egész földi lét: a szenvedés és a szeretet hiábavalóságát bebizonyítsa, leszáll a naptól izzó poros terekre a szenvedők vityillóiba. Soha költő nem rajzolta meg egyszerűbb eszközökkel és melegebb szívvel az emberi nyomorúságot. E földhöz tapadó emberek lassú beszéde a maguk ínségében, sivár kétségbe esésében, vigasztalanságában, megrendítőbb minden égbekiáltó, dörgedelmes Hiób-panasznál. Ez a néma vád, az emberi igazságtalanságnak olyan módon való megrajzolása, hogy az író egy zokszót sem ejt, hanem maga helyett a tényeket, az eseményeket állítja oda meztelenségükben - majdnem minden orosz regény jellemvonása és kifejlődését s ily nagy tökéletességre emelkedését külső viszonyoknak, a cenzúrának köszönheti. Leírják a hűbérurak gazságait a félművelt, rabló hivatalnokok embernyúzásait, az orosz börtönviszonyok hihetetlen rémségeit, a milliók nyomorát - és mindezt úgy, hogy se író, se személyeik nem fakadnak átokra, jaj szóra, csak tűrnek-tűrnek, sőt mintha meg lennének elégedve és rendben valónak találnának mindent, igazi orosz passzivitásba süllyedten hallgatnak. Ám ez a hallgatás beszél, irtóztató, érces dübörgéssel, a leírt eseményeken és állapotokon keresztül, tüzes, lángoló nyelven beszél, hogy feljajdul az olvasó, kinek lelkébe markol az igazság, az orosz cenzúrán, szótlanságon és közönyön keresztül mennydörgő vádbeszéd.

Ebben mester Andrejev is és habár a szeretetnek ez az önmagában való kételkedése nem éri fel sem a Faust, sem a Manfred magaslatait, - habár a tudásvágy tragédiájának összekeverése etikai életünk mindennap megújuló drámájával zavarólag hat a színdarab megérthetésére, amely szerkezetileg is nagyon laza: mégis a szívbeli jóság, mély rokonérzés és őszinte fájdalom a pesszimizmus egyik legnemesebb és legpoétikusabb megnyilvánulásává avatják ezt a tragédiát. Andrejev pesszimizmusa tehát nem a filozófiai meghasonlás szülötte, hanem érzelmi tragédia, mely abból a keserű valóságból fakad, hogy a durva létharc eltiporja az önzetlent, az élet követelményei hatalmasabbak, mint a felebaráti szeretet, a fajok és nemzetek élni akarása nagyobb erő, mint a világtestvériség, hogy haladás és boldogság ellentétes fogalmak. Andrejev pesszimizmusa nem elég intellektuális ahhoz, hogy a keserűség mélyén a vigasztaló Istent megtalálja, azt az Istent, aki saját kínunkkal tanít a jóra, saját szenvedésünkkel mutat a célra, kinek áldó cirógatása a vérünk hullása, akit a századvégi korfelfogás nagy hordozója így fejez ki: "Zord, hogy földig hajol fejed, szétzúzva tördeled kezed. Cirógat, ám de véredig!" (Ibsen: Brand.) Ibsennek még a pesszimizmusában is van valami az acél zengő erejéből, - ám Andrejev a félreállók, a megsértettek közé tartozik, akik sebükkel a sűrűbe menekülnek - a sírók, asszonyok, rezignáltak és gyöngék közé. Ezért Andrejev pesszimizmusa alapjában véve gyermeki naivitás, a dolgok végig nem gondolása, - de melyik költő nem naiv és nem gyermek? Ez az a fájdalom, hogy az ég könnyéből sár lesz (Petőfi) és a szépséget beszennyezi, elpusztítja a durva földi élet. Ady Endre a szivárvány halálában írja meg a szépségnek ezt az örök tragédiáját, a szivárványban, amely "józan és trágyás mező" felett ragyog, hogy elszürküljön és meghaljon, mert "nem valók az izzadt mezőkre efféle bolond és nagyszerű, szent égi komédiák". Andrejevnél egy gyönyörű viaszangyalkába lesz szerelmes a szerencsétlen elzüllött fiú. És mikor odaadják neki, hazaviszi a beteg édesapjához aki - és ezt csak sejteni lehet, mint egy messze pengő hárfa dallamát - valaha művész volt, fiatal, szép, gazdag kisasszonyt szeretett, de könnyelmű viszonyt kezdett egy szellemileg, lelkileg mélyen alatta álló nővel, akitől gyermeke született, - ez az elzüllött fiú, - akit el kellett vennie, aki kínozza mindkettőjüket, aki sohase tudja megbocsátani neki, hogy felette áll s mégis belőle él, az ő mosónői munkájából. Ott ragyog tehát a viaszangyalka a piszkos szobában, ahol rongyai között láztól csillogó szemmel kérdi apa a fiától: Milyen volt az az asszony aki az angyalkát adta? Kérdezősködött-e rá, mit mondott az a jószívű asszony - az ő hajdani eszményképe? S mint a földöntúli álomvilág követe, mintegy boldogabb szerelemben, művészetben, dicsőségben tündöklő, örökre elveszített élet szimbóluma lebeg előttük az angyalka és szárnya aranyosan csillog a törött petróleumlámpa világában. Amikor azonban a két szomorú, elhajított ember elalszik, az angyalka lassan olvadozni kezd a kályha melegétől. Lefolyik a szárnya, a ragyogó színei, a fényes haja s az utolsó pillanatban egy svábbogár szalad rá, de minthogy ételt keres és nem viaszangyalkákat, undorodva fut róla tovább.

Ebben a novellában benne van Andrejev pesszimizmusának egész biológiája, ez a novella egyúttal művészetének határait mutatja. Ez a pesszimizmus telve szeretettel, finomsággal nem lehet igazi drámák forrása, drámáké, melyek férfiasságot, erőt, sőt gonoszságot kívánnak. Azok az írók, akik felolvadnak érzelmeikben, nem tudnak szerkezeteket teremteni: építeni, sűríteni és sűrűsödni nem a szerető szív munkája, mely szerteárad érzéseiben és világot akar keblére ölelni. Andrejev drámáiból is hiányzik az erő, a villamosság, az indulatok és szenvedélyek feszültsége: a tragikus levegő. Bármennyire nagy itt is a jellemfestésben, bármennyire ragyogó stílusában, leleményes a meseszövésben: e színdarabok mégis csak párbeszédes alakban megírt novellák hatását keltik. És mivel a dialógus ezer novellisztikus finomságot zár ki magából, drámáiban Andrejev sokszor egyhangúnak tűnik fel. A pszichológiai finomságok itt nem érvényesülnek és alakjai örök passzvitásukkal bántóan nem drámaiak. Témái mind elbeszélésbe valók - és ebből is látszik, mennyire igazán orosz. Világnézetéből, életéből a szláv temperamentumból következik ez. A meghasonlás, búskomorság, önmegvetés, önvád otthonosak íróik lelkében, de a dráma lüktető, szenvedélyes mozgása, az eleven, izzó és lázas események torlódása, megoldatlanul maradása idegen ennek a népnek, melynek legtragikusabb lelkű írói is - Dosztojevszkij, Garsin - regényeket és novellákat írtak. Ugyanaz a vágy van béke, nyugalom, kiengesztelődés és megtisztulás után Levinben, amint - a Karenin Anna utolsó fejezetében - megtalálja, Istent, vagy a Bűn és bűnhődés hősében, aki a szibériai kényszermunkában talál vigaszt és enyhülést, vagy a Gorkij Éjjeli menedékhelyének csavargóiban, akik az élet célján tépelődve, abban találnak megnyugvást, hogy a milliók azért szenvednek és pusztulnak, hogy egy kiváló szülessék közülük - mint minden oroszban, akik nem tudják és nem akarják katasztrófának látni se a maguk, se a mások szerencsétlenségét ("közöny" - mondják sokan, pedig nem az), akik fűt-fát megígérnek jól tudva, hogy sohasem tartják meg ígéretüket, - csupán azért, hogy elégedetlen arcokat ne lássanak maguk körül ("hazugok" - mondják sokan, pedig nem azok). Ezért amilyen nagy Gogoly és Osztrovszkij komikus jellemek alkotásában, olyan szegény az orosz drámairodalom tragikus hősökben, tragikus eseményekben. Adrejev pesszimizmusa is epikai s ahol meg is találja a drámai hangulat kulcsát, puha finom vonásokhoz simuló kezében elgyöngül, ellágyul a színmű.

A háború a másik végletet dobta felszínre: erőt, robusztus egészséget, a nemzet és az utódok boldogságának az egyéni boldogság fölé értékelését és ellentétét mindennek, ami szentimentalizmus, dekadencia, rafinéria, önelemző fájdalom és érzelembeli túltelítettség. De azért mindig lesznek olyanok, akiket a létharc szíven sebzett s akik meghatva találják meg bánatuk poézisét őnála. Azért mindig lesznek olyanok, akiknek fájni fog ifjúi remények romba dőlése, első szerelmek örök tragédiája, a sivár ellentét álmok és élet között és akik szívesen veszik kezükbe az ő írásait. Mert Andrejev egész munkája egy személyes élmény: a művész csalódása és kesergése a földi lét durvaságain.

 

[*] Ez az ellentmondás nem is kerülte el a figyelmet. Mikor Gorkij háború alatt írt "Szent Oroszország" című regénye megjelent, Andrejev megtámadta Gorkijt, aki művében az orosz lélek kettősségét tárgyalta: Szerinte két orosz lélek van. Az ősi meg nem mozdítható, keleti, melynek minden haladás idegen - és egy nyugati, idomuló, átalakuló, amely nem csak eredeti sajátosságait, hanem lényegét, önmagát is elveszti, s amely az evolúcióban többé már nem orosz. Andrejev a haladás nevében tiltakozott Gorkij tétele ellen. Ekkor keserűen szemére hányták Andrejevnek, hogy hanyatló, szertebomló, letűnni készülő osztályok írója, reakcionárius, nincs joga tehát haladás ellenességgel vádolni a feltörekvő társadalom szószólóját, ki életével, művészetével a fiatal Oroszországot szimbolizálja. Annak az utóbbi állításnak esztétikai valóságának, - hogy ki a "reakciós" - kézen fekvő.