Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 14. szám

Pataki József: TÓTH JÓZSEFRŐL
- születésének száz éves emlékére -

Shaw Bernard szerint a színészek halhatatlansága kritikusaiktól függ. Vagyis: a legnagyobb színész emléke is feledésbe merül, ha avatott kezek le nem írják, meg nem örökítik művészetét.

Első pillanatra van is ebben sok igazság. Hiszen a színész halálával sírba szállnak művei is. A halódó színész nem vigasztalhatja magát azzal, hogy alkotásaiban tovább fog élni, mert az ő alkotásai - legyenek bár a legkiválóbbak - közvetlen hatásukban mégis csak a röpke pillanatnak szólnak. A színésznek tehát csakugyan szüksége van egy hűséges krónikásra, egy jó szemű, ép hallású és igazmondó íródiákra, aki az ő színpadi viselt dolgait az utókor számára papirosra veti. (Bár a legfontosabbat, magát a követlen hatást a legnagyobb felkészültségű íródiák sem tudja megörökíteni.)

És mégis vannak színészek, akik - függetlenül a kritikától - holtuk után sem halnak meg egészen. S ezt leginkább talán éppen nálunk magyaroknál tapasztalhatjuk, hol a színészegyéniségeket és játékokat híven leíró kritika a legnagyobb ritkaságok, sőt majdnem a jámbor óhajtások közé tartozik s ahol mégis sok meghalt színész él a köztudatban.

A magyar színházi kritika még ama legnagyobbjaink művészetét sem örökítette meg valami nagy pontossággal, akik stílust alkottak, tradíciót teremtettek s akik vezéri erővel tudtak belekapcsolódni a továbbfejlődésbe. A mi nagy színészfejedelmeink és nagyasszonyaink íródiákjai - tisztelet a kevés kivételnek - meglehetősen felületesek voltak. Ám a fejedelmek - Megyeri, Szentpéteri, Kántorné, Egressy, Fáncsy, Lendvay, Szerdahelyi, Szigeti stb. Stb. - mégsem haltak meg egészen. A nagy színészek halhatatlansága tehát mintha mégsem volna egészen a színházi kritikusok kénye-kedvének kiszolgáltatva. Magyar példa szerint a kivételes nagyok szellemét a tradíció is őrzi.

E kivételes nagyok közé tartozik Tóth József is, aki tán éppen színészi halhatatlansága tudatában vésette sírkövére ezt a jellegzetes, büszke epitáfiumot: "Nézzétek! Az álmot játszom."

*

Tóth József habár a Nemzeti Színházhoz Fáncsy Lajos szerepeire szerződtették, drámában és vígjátékban mégis inkább a híres Megyeri utóda lett, mert művészi egyénisége s így némileg szakmája is eme bámulatosan sokoldalú aktoréval volt hasonlatos.

Megyeri a köztudatban kizárólag mint kiváló komikus él. Pedig hát nagy volt ő a durvább fajtájú intrikusokban és a cinikus gazember szerepekben is. A legnagyobb magyar komikus, aki vidám szerepeiben már puszta megjelenésével kacajt fakasztott, tudott vérfagyasztóan félelmes is lenni. Általában e kis termetű és nagyfejű magyar Proteusz majdnem mindent tudott, csupán a finomság hiányzott belőle. És éppen ez hiányzott Tóth Józsefből is, aki szintén tudott félelmetes is, meg kacagtató is lenni, de finom lenni nem tudott. Ebben a sima modorú, elegáns és behízelgő hangú Fáncsy mindkettejük felett áll. A finom fajtájú intrikus szerepkörnek a magyar színpadon mindmáig ő a legkiválóbb mestere.

Fáncsyt és Tóth Józsefet az intrikus szerepekben már kortársaik is összehasonlítgatták s ez az összehasonlítás igen érdekes és tanulságos, mert mindakét kiváló egyéniséget erősen megvilágítja. Különösen éles megkülönböztetést tett közöttük az öreg Réthy Mihály, e jó megfigyelésű és okos észjárású nagy parasztszínész. A különbség u. i. Réthy szerint az volt, hogy Fáncsy, ha gazembert játszott, lehetőleg mindig titkolta, Tóth József ellenben többnyire kimutatta a gazemberi vonásokat.

Az emberábrázolásnak e két különböző módja élesen elválasztja egymástól a két művészt, akik bár egyazon szerepkört töltöttek is be, mégis ellentétei voltak egymásnak. Az egyik síma, képmutató gazembereket, a másik sötét cinikus gonosztevőket ábrázolt. Rakodczay szerint: "Fáncsy a napsugáron sütkérező fényes vipera volt, Tóth József pedig a fára tekerődzve leselkedő lomha, de gonosz boa constrictor". Amaz finomabb, simább, fürgébb, ez durvább és lomhább, de egyszersmind félelmetesebb is. Fáncsy feltétlenül jobb lehetett a sima Biberachban és a kenetesen képmutató Tartuffe-ben, viszont Tóth jobb Jagó és jobb Shylok volt, mert több volt benne a megfélelmítő erő. A sok különbség mellett azonban valamiben mégis megegyeztek: mindketten a mimika alapján állottak, azaz egyikük sem volt egyoldalú szavalógép, hanem Shakespeare kívánsága szerint "a szót a cselekvényhez, a cselekvényt pedig a szóhoz" illesztették.

Hogy Tóth József milyen kiváló mimikus volt, arra (különböző szerepeiből egy-kettőt kiragadva) fényes példát nyújtott Hamletben, az úgynevezett ima-jelenetben, ahol mint Claudius király az addigi szokástól eltérően nem a színfal felé fordulva térdelt le, hanem a közönséggel szemben s arcán és szemeiben tökéletesen visszatükrözte a némán imádkozó, bűnös király belső vergődését. (Kár, hogy az utána következő Claudius királyok nem követték e jelenetben kiváló elődjüket!) "XI-ik Lajos"-ban, egyik legkiválóbb szerepében, a "Hölgyfutár" különösen azt a néma jelenetét emeli ki, amidőn az "Ave Mária" imádkozása közben utasításokat ad Tristánnak az orgyilkosságra. (Hogy miből állt e némajáték, annak leírásával adós maradt a felületes referens.) Moliére "Fösvény"-ének címszerepében, e máig utol nem ért alakításában, "düledezett járása, beesett arca, örökké forgó, vizsga szemei, horgosan tartott ujjai oly alakot mutatnak, melyről festeni lehetne Harpagont" - írja róla Vadnay Károly. Egy másik fösvény figurában, Fáy András "Régi pénzek" című vígjátékában kacagtató óvatossággal lépkedett. Látszott rajta, hogy járás közben is félti csizmája talpát a kopástól. Egy kis szerepében, az "Angolosan" című vígjáték inasában nagy derültséget keltett, amint klasszikus komolysággal borotválta urát.

Ezekből az itt felsorakoztatott szerepekből sok minden kiviláglik: sokoldalúsága, alakító ereje, mimikai készsége. Íme, előttünk áll új és teljesen egyéni köntösben Megyeri méltó utódja, aki egyaránt tud tragikai és komikai helyzeteket teremteni, egymástól élesen megkülönböztetett alakokat egyéníteni, ma sötét, másnap vidám színeket használni. S minderre aránylag kevés külső eszközzel rendelkezik, de azokat belülről tudja pótolni. Hangja nem nagy terjedelmű és egy kissé érdes. Arca hosszas, csontos, mélyen ülő szeme acélszürke. De mi mindent ki tudott fejezni ez a hosszúkás, csontos arc és ez az acélszürke szem!

A beszédnek is elsőrangú művésze volt. Erre nézve - közvetlen forrásként - Szentgyörgyi István kolozsvári színészünket idézhetem, aki az általa többször látott Tóth Józsefről - különösen mint vígjátéki színészről - nagy elismeréssel szólván, kitűnő beszédtechnikáját is kiemelte. S ugyanúgy nyilatkozott minden színész-kortársa, akivel csak alkalmam volt róla beszélgetni. (Rakodczay szerint, aki gyerekkorában néhány szerepében látta e nagy művészt, egy kissé vontatott beszédmódja volt.)

Általában rendkívül jellemző jelenség, hogy pályatársaira is igen nagy hatást gyakorolt. Radoczay könyvében erre vonatkozólag sok érdekes feljegyzést találtam. Így bizonyos Takács Ádám nevezetű régi színész, aki a Nemzeti Színház első művészgárdájáról igen érdekes emlékiratot írt, az ötvenes évtized derekán a Nemzeti Színházban látta egyszer Lear királyt, de előzőleg nem olvasta el a színlapot. "Bámulatba ejtett - mondta volt Takács - az az ember, aki Osvaldot játszotta. Pedig milyen kis szerep az! De én csak azt néztem, oly mesterileg játszotta. Azután tudtam meg, hogy Tóth József, akit addig nem ismertem." (Tóth József ekkor még fiatal tagja volt a Nemzeti Színháznak.) De jellemző a következő feljegyzés is: "Hubenai János öreg színésztől hallottam, - írja Rakodczay - hogy ahhoz fogható komikumot nem lehetett élvezni, mint ha Tóth József és Szigeti a vígjátékban együtt játszottak. Emez a joviális, amaz a komoly, pedáns komikum mestere volt." És ez nem egyedül álló vélemény, hanem egybehangzóan így nyilatkozik róla valamennyi kortársa, színész, nem színész, mind-mind kivétel nélkül, akiket e nagy jellemábrázoló megdöbbentett, vagy megkacagtatott.

A színész-hódolók táborából még csak egyet, egy nagyot kell megneveznünk: Ujházi Edét, aki Tóth Józsefet mesterének vallotta. Öregebb színészektől hallottam, hogy Ujházi játékán, anélkül persze, hogy ez eredetiségén csorbát ejtene, több szerepében érezhető is volt Tóth József hatása. Csakhogy hát Ujházi a szívből fakadó humor, Tóth pedig a pedáns komikum mestere volt.

Íme tehát az az erő, amit a magyar színjátszásban az élő Tóth József képviselt, halála után sem veszett el teljesen. A Nemzeti Színház híven őrzi emlékét, nagy nevét. Szelleme él és élni fog, míg csak egy talpalatnyi magyar színpad lesz a világon.

Mert a Mester nem halt meg. Csak alszik. Nézzétek: az álmot játssza.