Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 13. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: Borkman ébredése

John Gabriel Borkman öt évet töltött a börtönben, nyolcat önkéntes rabságban szobája falai közé zárkózva - s vagy huszonöt évet a színház poros könyvtárában, - mióta Jászai Mari a zseni ösztönével megérezte és életre hívta ezen a tájon - amíg végre egy tavaszi délelőtt kilépett kősírjából és újból életre ébredt. S csodálkozva tapasztaltuk, hogy ébredésének körülményei, - melyek egy régi világ s a mostani merőben új élet ellentéteit vágják szemünkbe, a bennünk felzendülő asszociációk, ahogy a darabra reagálunk s a darabban ágáló színészek művészi sorsa, - sokkal de sokkal Ibsenibbek, mint maga a darab. Ibseni élményt kaptunk, - de nem annyira a darab jóvoltából, mint inkább azért, mert felejthetetlenül megtanultunk életeket, sorsokat ibseni módszer szerint látni, összefüggéseket oly módon keresünk, amint azokra ő figyelmeztet bennünket, emberi sorsokba oly motívumokat látunk, vagy képzelünk bele, ahogy azokat ő szőtte - fonta - íme a költő legnagyobb hatása! Ibsen egy óriási okulárét tett a szemeinkre s tudatosan, vagy öntudatlanul, szinte nem is sejtve, hogy milyen végzetesen befolyásolva általa, - azon keresztül nézzük az életet - mióta régen, ifjúságunk ködéveiben vele megismerkedtünk. S az már nem is irodalomtörténész, hanem szociológus, s biológus feladata volna, kinyomozni, milyen sokrétűen hatott ő nemcsak kortársaira, s az írókra, akik tőle tanultak, hanem általában: a háború előtti polgári társadalomra, még olyanokra is, akik nem ismerték darabjait, de okvetlenül a befolyása alá kerültek finom szellemi áramlások révén, melyek tőle kiindulva hatoltak be egy társadalom gondolat s érzésvilágába.

Az Ibsen-okuláré kegyetlen műszer, nagy leleplező, nagy kijózanító - kiábrándító - most már nyilvánvaló, hogy miért. Ibsen a háború előtti kor egyik legnagyobb pesszimista írója volt, nem is lehetett más, a katasztrófa előtti világ atmoszférájának szörnyű nyomása alatt élve, olyan lelki érzékenységgel, mely évtizedekkel a kirobbanás előtt szenvedett az elviselhetetlen feszültségtől. Ibsen nagy igazságkereső s vélt igazságainak alaposan a végére jár, noha ő maga is ironikusan állítja meg, hogy az igazságok életkora átlag tizenöt-húsz esztendő. Vele szemben állva, ránk is kötelező tehát ez az ibseni leleplező, kijózanító, kiábrándító látás, s a vélt igazságnak ez a lelkiismeretes keresése. S ha olyan snob szigorúsággal nézzük ma Ibsent, mint ahogy ő nézte az életet - furcsa eredményekre jutunk.

Egyik legmeghökkentőbb észleletünk az, hogy Ibsen - helyenként komikusan hat, mint a túlszigorú emberek általában. Mert bár ő nem felel, csak kérdez, mint egy nagy tanár, a szigorú kérdések, e szabályszerűen egymás mellé fektetett drámai motívumok, e végzetesen logikus hideg vonalvezetés hatása alatt, nemcsak a dráma hideg kieszelése s gépszerű elgondolása tűnik mereven elő, - hanem az is, hogy mióta az élet sima tükre összetörött s abból többé nem sima arcképek, hanem torz figurák vágják vissza ábrázatukat, ezek az egykor nagyszerűknek vélt drámai sors elgondolások úgy megmerevedtek, hogy alig tartanak fenn többé az igazi élettel kapcsolatokat. Az élet bőséges zuhatag, ezer élmény összefolyása, - múlt, jelen, jövő víziós váltakozása, - emberek, sorsok furcsán kavarognak a lét örvényében - abból tehát az ibseni drámát, ha szabályosan kidesztillálják, akkor az nem élet többé, hanem az élet után készített preparátum. Legszemléltetőbb e tekintetben a Borkman harmadik felvonása, ahol a drámai motívumok szanaszét hevernek a szobában, mint üres rekvizitumok, mert a nagy varázsló, aki azokkal egykor játszani tudott s csodálatos álmokat idézett fel, időközben eltávozott...Ezért hatnak helyenként komikusan Ibsen alakjai, nemcsak Borkman, hanem még inkább például Hedda Gabler - ez a "liba, aki hattyú szeretne lenni", mint Alfred Polgár kitűnően jellemzi, s akinek sorsát bajos nevetés nélkül végignézni.

Ibsent néhány évtized alatt majdnem teljesen felélték, nemcsak életlátása ment át a legköznapibb használatba, hanem dráma írói módszerét s technikáját is annyira elkoptatták, hogy az új nemzedék tőle már nagyon keveset tanulhat, a roppant, szent komolyságon kívül, ahogy ő a drámaíró hivatását s a munkát általában felfogta. - Innen van, hogy sok nem olyan szigorúan, de dúsabb hangszereléssel komponált új színdarab mélyebben ereszti gyökereit az életbe, mint Ibsen némely darabja, hogy egy példát mondjak, a Szomory Glóriá-ja, ilyen értelemben jobb és gazdagabb színdarab, mint a John Gabriel Borkman.

hatása legtovább még a színészek játékában él. Mert nagyszerű szerepeket írt és minden figurájának megvan a színpadi reliefje, - s ép abban van az ibseni tragikum, hogy a színészek íme túl későn kapták ezeket a szerepeket - nem a korukra értve, amely miatt még akár húsz évig játszhatnák ezeket az alakokat, - hanem a lelki habitusukra, mely az időkkel együtt szintén változott. Többé nem képviselhetik teljes meggyőződéssel az ibseni alakokat, melyek zárt világától a kor forró szele hosszú időre elsodort bennünket.