Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 13. szám

Molnár Ákos: Az elhibázott költő

A kertész, kinek háta mögül sütött a nap, éles kontúrjaival, mint fekete bálvány meredt a légbe. És előtte védtelen semmisülésben egy törékeny, ifjú nő omladozott, könnyektől ragadós zsebkendőjébe menekülve.

- Nem adok! - pattant ki a kertész száján, felkiáltójelként a végleges befejezésül - százszor megmondtam, nem adok! - És keresztbe fonta hatalmas, bunkó karjait, mintha evvel is gátat emelne a szíve elé.

Nemrég esett, de a felhők már elvonultak volt, pazar őserejével perzselt újból a nap és a kert, mint jó cseléd, ki buzgalmában önnön-magát akarja felülmúlni, egy láthatatlan Teremtő intésére pompázva tárta ki ismét magát. Örök kacagásukkal a színek, mindenféle, a száz változatban bíboros, lilás, égő és harsogó cineráriák, fuksziák, begóniák és árvácskák, gyengéd erők bűvölő erdeje, mint élő, meleg test hevert sütkérezve és fütyült a kertész minden zord handabandázására. Pedig az emberi lényeknek nagyon is számolni kellett evvel. E pompázó virulás közepette egy görcsösen lihegő agyvelő vergődött halálos megfeszítések között, de néma, hasztalan munkája, mint lezárt rab hiábavaló falnak-rugaszkodásai, mitsem változtatott a dolgok folyásán. A kertész kimondta a legutolsó szót, csupán a köszöntés van még hátra, aztán lehet nekiindulni, vissza, ugyanezen az úton. Ott, a kerítés előtt, a koldus nem is üdvözli majd nyálas hangosságával, hisz emlékszik még a jövetelkor kapott alamizsnára, de a sarkon levágódott ló azóta nyilván hámjában cipeli már hivatalát. Az iparcsarnoknál perecet fog venni, vagy az árán inkább villamosra ül... most nem lehet még tudni az effélét, mos a katasztrófára kell gondolni, melynek végleges befogadása ellen felül kerekedő, közömbös élmények védték jótékonyan a tudatát.

- Hát akkor...megyek. Kezét csókolom. - És útjára indult.

- Szervusz.

És a kertész folytatta a megingathatatlan póz adta élvezetet. Nem adott, szikla szilárdan áll szoborszerűségében és körülötte lágyan hajbókolnak a virágok, mint gonosz varázsló alantas bűntársai, nemhogy illatukkal vigasztalnák a lassan, roggyanva tünő nőt. Mert furcsa és elátkozott kert ez, nem tudni, véletlen, vagy a kertész különös ízlése, de e drága és kényes teremtmények szagtalanok. nem nő illatos virág e kertben, csupa néma, üres növény tanyázik itt, mintha evvel bosszulná a kertész e gyengéd foglalkozást, megfosztva a világot a virág legigazibb ékességétől.

A nagyapja talán sohse élt, az idők mélye nyomtalan magával vitte, mint szilárd árnyéktalapzatokat az éj. Az apja a nem-tudás polihisztora volt, kőfaragó, asztalos, mázoló, bognár, egyik sem és még egy csomó mesterség képzelt hivatottja, mígnem kertészetet alapított, kertészetet, az uzsorás, okos magyar falu közepén. De, sajna, a minta virágtermelést hiába példázta e kertészet, mert a falu és környéke nem nagyon zarándokolt hozzá kíváncsi tanulnivággyal, mint ahogy a gazda forró agya kifestette volt. A falu, természetszerűleg, józan és durva röhögésekkel kísérte útját a leromlásig, gyerekei és felesége diadalos elégtétel-érzete kíséretében. Mígnem szerteszóródott a család, a hebehurgya nevelés, zilált szülői öklelődések, vérbeoltott nyomorúságok otromba átkával ki erre, ki arra tünt, az egyik napszámos, a másik kazánfűtő, hivatásos koldus is akadt és egy ronggyá foszlott leány.

Hogy esett összeborult évek egyik régi percében, nem tudni. Talán megint szidta Zsigmond, a legidősebb fiú a bohém családfőt e hasztalan virág-tenyészet nyújtotta sivár megélhetésért, talán mérges szitkozódások robbantak ide-oda, talán elhangzott a kritikusok keserű fizetsége is: csináld, ha jobban tudod, elég annyi, a legidősebb fiú dühödt magabízással a mellére dobbant: majd én megmutatom! Bizonyos, e fellobbant tűz rögvest kialudt volna, ha a rozzant család tehetetlen és savó tagjai mérges csipkelődésekkel, fintoros gúnyolódásaikkal nem élesztik, folyvást meg-megújuló erővel. De egy furkáló makacsság csak azért is állta a szívós támadásokat és így lett Zsigmond, e magábabújó, tagbaszakadt gyerek, összeverődött gyülekezetek kedvelt mesemondója, akarata és kedve ellenére, kertész.

Beszélték, hogy gazdag, de bizonyosat nem tudott senki.

Alázatos félelemmel beköszöntött néha egy-egy züllött testvér.

Ha a kertész valahol kinn munkálkodott, jó volt. Ilyenkor le lehetett ülni a párás konyha szegletében és fülledt dühöngések között kipanaszolgatni egymást az agyonigázott, robotok és vad ordítozásoktól megfélemlített sógornővel. A szülői ház pokla megnemesedett, és kiszépülve került ki az évek sajtója alól. Az öreg, rég porladó, bolondos atya, végre is paraszt volt, régi ember, nem úr, mint a kertész, ki kereskedőkkel és szállodásokkal tárgyal, noha írni sem tud, szalongarnitúra és fürdőszoba hivalkodik a lakásában és kínálva kapja, tárcából a szivart. Ettől már megkívánhatni modort, emberi érzéseket és érdeklődést legközelebbi ügyei-bajai iránt. De nem! Gonosz, zordon, önző és ravasz! A feleségét üti, hetekig hangját se hallani, a gyerekek rettegik, egyedül zabálja drága, ínyenc csemegéit a kertben, nehogy bárki meglássa, testvéreit nem támogatja, nyilván csak gyűjti, gyűjti a sok pénzt halomba. Ember, ki tetteit soha meg nem bánja és szeretetet sem kíván, sem ád. S ilyen beszélgetések nem folytak le anélkül, hogy akár az esett sógor fel ne hozta volna, akár a lecsüggedt asszony ki ne sóhajtotta volna: mért kellett hozzá menni és mért e gyerekek, hogy el lehetne válni?! Miért kellett hozzá menni! Vajon jobb lett volna áporodott szegénységben, sajgó vágyakkal vénecskén savanyodni? Elválni? Igen, valamikor, talán, egy gyerek már a maga ura, de a többi, kicsi, még itthon és az az egy is csak úgy inog-billog. Majd ha mind felnőtt, és függetlenné terebélyesedik, anyai szív féltésére szorulatlan, akkor talán, ha csak érzéketlenné nem keményedik, addig igától feltört válla...

Aztán a sógor panaszolja ki magát és bekapva levesét, húsát, tovább áll. Ha pedig otthon éri a kertészt, úgy nyelésekkel és cigarettára-gyújtásokkal élénkített végnélküli hallgatások után, vagy a kertésznek támad sürgős elintézni valója, ha a vendégből huzamosabb vizit látszódik - ami akkor esik, ha némi táplálkozás további halasztása komoly testi zavarokkal fenyeget már -, vagy a látogató búcsúzik gyorsan, röpke "csak erre jártam és máris sietek" ürügyével.

Mert a kertész nem akart senkit és a kertészt nem akarta senki. Hallgatásaiban dühödt szemrehányások, visszafojtott, véres lepocskondiázások és kérlelhetetlen felelősségrevonások rejtőztek. Mindenki bűnösnek érezte magát, kit megcsapott komor csendjének szele s ki nem függött tőle, a faképnél hagyta, de aki függött...szomorú volt annak az élete.

S e vadállat, e láthatatlan kényszerzubbonytól fékezett őrült, néha, ritkán, vidám kedvességgel mozgott otthon. De e beszédes jókedv jobban nyomta az asszonyt, mint máskor a kertész minden keserű mordsága, mert borgőzös szája, mocskos ruhája és késő-éjszakai hazaténfergése a családi szentség ellen elkövetett aljas vétkeket sejdítettek. Egy-két napig tartott e titkos, éji kiruccanások emelkedett, szinte megkönnyebbült hangulata, mely némán marta az asszonyt és általa a két gyereket, kik a gyöngébb pártját fogták és másidegenségű, zavarosan hangos apjuk szögletes vidámsága elől hangtalan bújtak össze. Pedig a kertész tiszta családfő volt, csak épen kimaradt hébe-hóba, éjszaka. Ilyenkor, esténként, riadt örömmel surrant el hazulról, magányosan, lopva. A hátsó kertajtón távozott, fekete felleghajtójában észrevehetetlen simult bele az éjbe és szíve lázas dobogásával zúdult be egy lompos korcsma pinceajtaján. S itt rendszerint szégyenkezve csillapult le. Hideg nyugalmat erőltetve mozdulataira, fölényes öntudattal próbálta fogadni az örömteljes üdvözléseket s csak nagysokára engedett a lelkes és előre hálás unszolásoknak. S mialatt szorgosan vitték asztalától a kiürült háromdeciseket és hozták a frisset, a körül telepedett társaságnak, az elhagyatott ligeti lebúj nyomorú, rongyos-kócos törzsvendégeinek érdekfeszítő és hallatlan éleselműséggel kiagyalt, kacskaringós és frappáns históriákat mesélt kiapadhatatlan. Honnan szedte, miből eszelte, hogyan tartotta fejben e bonyolult, száz személyt foglalkoztató színpadot, senki se tudta. Mesélt, mesélt kifogyhatatlan, vad örökségi hajszák, meggyilkolt grófok, szadista gyermekek, csonttuberkolózisban szenvedő pénzfejedelmek, megbecstelenített lányok, perdita ruhában földet-járó angyalok végeláthatatlan tárháza volt e különös agyvelő s milyen más feszült a csend egy-egy kiszámított, ravasz szünet alatt, mikor véres, boros és éhes tekintetek lesik a fura mód mozgékony ajkakról a folytatást! Milyen más e csend, mint otthon az asztalnál, ha kétségbe esett latolgatások végső perceiben, mikor további halasztás már lehetetlen, pénzt kér az anya természetes és fontos kiadások fedezetére: mosónő, zsír, mészáros-számla, miegyebek miatt. E kiadásoknak a kertész is hasznát látja, tagadhatatlan és mi természetesebb ilyenkor, mint hogy a családfő fizet? De nem...A gyerekek, pedig tizennégyéves már az idősebbik, behúzott nyakkal, meggörbülve borulnak tányérjaik fölé, míg az anya, arcán a lemenő nap bíborával, melyhez hasonlóan szeretne lesüllyedni egy hozzáférhetetlen mélységbe, várja az ítéletet. S a kertész hallgat...Kinn áll a mosónő, vár és a kertész hallgat. Buzgó óraketyegés méri az időt és a gondolatok megfagynak a közelítő vihar szele érintésére, végre is az anya elébe megy, gyengén, gyáván és dideregve.

- Kérlek...nem hallottad...a mosónő van itt...hét korona a számla...

S ilyenkor két eset lehetséges. Vagy hallgat a kertész továbbra is, zömök baromisággal, vagy fékeveszett átkozódás tör ki belőle, hogy remegnek a falak, míg a röpke szünetek alatt kívülről, a kertészlányok gúnyos, viháncoló összebúgása csepegteti csípős mérgét az anya fülébe. De pénzt nem ad s az anya védetlen, egy magát joggal becsapottnak érző szegényasszony pattogó kifakadásai tüzébe kerül. Majd egyszer, talán, valamikor, ha épen úgy hozza a vére, zsebébe nyúl és kivágja az asztalra a pénzt, de addig...addig szoruljanak a belei mindazoknak, kik belőle élnek!

Mért tett így? Ki tudja? Becsapástól tartott? Hogy túl sokat takarít meg sovány háztartási pénzéből az asszony s magára költi, vagy haszontalan megnősült fiát támogatja? Unta vajon családja életét vagy épen a saját magáét?...Rossz és különös ember volt a kertész, kétségtelen.

...S mialatt a kertész ismét munkájához látott, az ifjú nő lassan hazafelé tartott.

Szomorú, vacakos, szoba-konyhás lakásukban, a hetedik kerületben, epedve várta már a férje. Gallértalan, koplalástól, betegségtől és teremtéstől lázas ember, egy nagy ádámcsutka szegény, ki vigyázott, óvatos csókolásra volt ítélve, bacilusaitól és idült borotválatlanságától folyvást féltve asszonyát.

- Nos, - kérdezte, miután kibontakoztak a forró ölelésből. - Különben kérdeznem se kell, nem adott, ugye?

- Nem.

- Irtózatos.

- Irtózatos...Ilyen apa...

És a nő leomlott a székre, mint odavetett pongyola. És ez már egy halálszagú mozdulat volt, pillantás a reménytelen, fekete semmibe s e perctől kezdve minden mozzanat fontossá és végtelenné keményedett, mert tudták, hogy életútjuk vége közelít.

És másnap beköszöntött a nagy szenzáció. A lassan szivárgó gázszag összecsődítette az eddig merő idegen és közömbös házat, akár a tetem édes szaga az égbolt keselyűit, melyeket mozgó pontok mitsem érdekelnek. Végre fellépett a rendőr is, majd rokonszenves, félhivatalos megjelenésükkel a mentők és nemsokára otromba, enyves kezek turkáltak a nemrég életcélt és mindenséget jelentő festmények között. Izzott, kavargott a ház. Szomszédjuk, a kövér szabónő, ki tányér levesekért olykor fél-napokig dolgoztatta a fiatalasszonyt, magánkívül áradozott, miközben élesen figyelte az eseményeket. "És én itt, mellettük, a legnyugodtabban alszok és fogalmam sincs semmiről"...A szobabeeresztő, a "Természettudomány" előfizetője, nagy hangon magyarázta, hogy "gyávaság az öngyilkosság, de kétszeresen az, ha gázzal megy végbe." A házmesterné, az esettel kapcsolatos bokros teendői közepette, szíves felvilágosításokkal is szolgált: "Tetszik tudni, Olaszországot rendelt neki a doktor, a jövő hónapban utaztak volna, ha ad pénzt az a zsugori, kutya apjuk..." Az életbiztosító pénzbeszedője pedig, mikor hívták, megnézni "milyen szépek," nyugalommal tömködte a pipáját tovább: "Én láthatok ilyet, amennyit akarok..." és tényleg nem ment be a szobába.

De az már tisztára színház volt, amit a kertész a temetőben művelt. A legidősebb fiát temették, az igaz, menyét, nem is említve, de gonosz fiú volt az, ily mások szívét fájdító, zokogó kitörésekre mindenkép érdemetlen. Szembehelyezkedett merészen apja akaratával, ki belőle is kertészt akart, jó és biztos megélhetést, de a kótyagos fejű "lelkében lángok égtek," amint apjának magyarázta, mire az kidobta a szülei házból. Festő lett, elzüllött, betegen, éhesen elvett egy soványka, csapzott leányt, kinek lelkében nyilván szintén "lángok égtek" és tessék itt az eredmény, betegség, nyomor, halál. Szegény kertész, nem bírta legmélységesebb fájdalmának kirobbanásait, ott kapálódzott, rángatódzott, jajgatott a sír szélén a nagy darab ember, szinte rossz volt nézni. A haját tépte, bőgött és alig érthetően kiáltozott...fiam...fiam...derék férfi...milyen férfi voltál...boldog...igen, boldog...festő voltál...óh én szerencsétlen...fiam...drága fiam..." és hasonlókat. Sírásra is fakasztotta a körülállók szemét, szinte őt siratták már a többiek, mialatt az anya, fehér arcával, kimart, vörös szemhéjaival, mint kipingált, idegen bohóc, kinek végre egyszer mások komédiáznak, némán álldogált és tágra nyílt száraz szemei csodálkozni látszottak.

És valóban, a kertész megváltozott.

Néhány napig otthon folytatódott a színjáték. De milyen furcsa a kertész diadalmas, erős teste beteggé ványadt és borult szeme alatt arcának kusza vonalai, mint valami belső zenére, olykor torz táncot jártak. A férfiak sírásában van valami nevetséges és mégis megdöbbentő: a kertész hasfájós gyermek hangjait nyivákolta, míg külseje roggyant aggra emlékeztetett. Végre is, lassanként lecsillapodott. Mint lábadozó beteg, halkan, vontatottan, de csodák csodája: beszélt. Beszélt, igaz, az esetről soha, de hiszen annyi minden beszélnivaló van a világon. Csak ült a verandán napestig pipázott, "hogy megy a sorod" kérdezte az álmélkodó és nagy dohányokban reménykedő rongyos fivéreket és a bukott nővért tudakolta, kinek két éve nyoma veszett. És a fivérek reménye teljesült, a két kis gyerek pedig, kik mint hozzáférhetetlen istenséget félték apjukat, rájöttek, hogy nem rosszabb az más közönséges bácsinál, a fejüket simítgatja, hosszasan elnézeget rajtuk, miközben: hm, hm, mondogatja és a végén pénzt ad cukorra. És a felesége? Óh, az lesújtva és boldogan, új életre készülődött, mint akinek magas összegre biztosított háza leég. Órákat töltött a sötét szögletben, a pamlagon, sírva és hangtalan ujjongásokkal telítetten és imádkozott: "Elvetted uram az egyiket és adtál egy másikat...Óh, csak igaz lenne..."

Valóban, új útitársat kapott. A kertész csodálkozott, hogy ilyen nyomorú, ferdesarkú cipőt visel, szép, új cipővel lepte meg és számolatlanul adta át a háztartási pénzt. Az asztalnál beszédtémákkal gyűrűzte fel a bánatos, gyászoló csend fekete vizét, mint: "Láttad a Józsi új óráját? Valódi schaffhauseni". Vagy: "Érdekes, milyen szürkés itt a mennyezet. A hálószobában egész fehér, persze, ott nem szoktam pipázni..." De ez semmi! A gyerekekkel kezdett foglalatoskodni, feljebbvalóikról, pajtásaikról kérdezősködött és addig kifogásolta a kisebbik, Pali girbe-gurba, pacnis írását, míg végre is elhatározta a szépírás gyakoroltatását.

És ez igen különös módon történt. Mindenkit kiküldött az szobából, csak a pali gyerek kuporodott a papirosa fölé és figyelte az apja diktálását, ki karosszékében pipázva, maga előtt üveg tiszta, régi borral, fáradhatatlanul ontotta a szókat. És furcsa, mintha nem is látta volna a Pali bensőséges és buzgó akarását, úgy belemélyedt abba, amit diktál, hogy a Pali kényszerült olykor figyelmeztetni: "Nézze, apus, milyen szép!"

De egyszer megkérdezte a kertész:

- Aztán érted-e, amit írsz, Pali?

- Jaj, hát arra is vigyázni kellene?

- No nem...majd elolvasod, ha nagy leszel!

El is tette apus a szép írásokat, ha pacnis volt, azt se igen bánta.

A Pali írása egyre csiszolódott, a kert napról-napra züllött. A kertész felé se nézett. A virágok lekókadtak, a szárak rokkantan töredeztek és minden levél fonnyadtan tükrözte az egész üzlet állapotát, mert a lányok csak tessék-lássék munkálták, hisz örvendeztek, ha az unalmas, illattalan kert rideg gazdája bármi csekély kárt is vallott. Az pedig délelőtt pipázott és karszékében üldögélve a verandán vagy láthatatlan gondolataiba merült, vagy feleségével diskurálgatott, ki közben a konyha ügyes-bajos dolgait intézte. De ebéd után alig fojtott izgalommal várta holmi iskolás teendők végezetét, hogy fura meséit megörökíthesse, gazdag, csokoládés ajándékokkal táplálván a Pali gyerek itt-ott lankadó buzgalmát.

A kert lassan-lassan rongyolódott, mialatt a kertész ismét kivirágzott. Külseje visszanyerte régi, erőteljes pompáját, de lelke új fényben ragyogott és fényét rávetítette környezetére. És az asszony növekvő ámulattal és boldog, noha akart feledkezéssel sütkérezett e szokatlan fényesség melegében.

Mert a nő nehezen felejtett. Ösztönös távolbalátással megérezte, hogy fontos dolgok rejteznek itt, a kertész lelke hamvait nem ő őrzi szekrénye mélyén, krematóriumi urnában, hanem tetszhalottként nyugszik az a robosztus lélek, valahol, a föld szintjéhez közel és ideje egyszer annak is elkövetkezik. Nagyon kiismerte ő már azt a lelket...És a kert, Miből élni? Oly szilárd lábakon állna a kertész gazdagsága?...Nem, amíg lehet, szó se, csak élvezni, álmodni, áhítatos hálával e nyugodalmas álmot...

De hiába, egyszer csak ki kellett nyitni az erőszakkal lezárt szemet. A kert illatozni kezdett, az őszi esők kimosták a hagymákat és gyökereket s bomlás és rothadás szagával telített felhők homályosították a csendes megbékélések derűjét.

Az asztalnál történt, vacsora után.

Az öreg lámpa halkan árasztotta banális félhomályát és az eső, mint végtelen, üres óraketyegés kopogott unalommal. Lomhán szétfolyva terpeszkedtek, az öntudatlanok biztonságával, a komótos bútorok, ilyenkor esemény a pipáragyújtás gyufalángja is. Enyhe meleggel fűtött az emésztés láza és jóízű ételszaggal szívódtak tele a ruhák. A kertész a pamlagon hevert, szélesen, valahogy jó volt tudni, hogy van, biztonságot és támaszt sugárzott, az erőszakos, összetartó kapocs közte és az asszony között, melynek félelmetes szorítása félemberöltőn át gyötörte a nőt, simogató bársonyszalaggá szelídült íme...Most...talán...igen, ez volna a pillanat, a rég várt, hisz a kertész más, egészen más, bizonyosan egészen más! Ősi és nyugalmas, mint a hold, elöntött tenger, amint itt elterül, bölcs miniszterelnöke egy kis közösségnek, mely nem érhet fel az ő bonyolult, mindentudó gondolataihoz. Milyen szép ez így...A hatalmas magvető, a férfi, lágy megértéssel a boldog, szenvedő nő és a két komoly, harclátott gyerek, amint lerázva az örökös lidércnyomást, élvezi a béke áldásait. Az egyik olvas, a másik rajzolgat, tintapacnikat dolgozgat ki, arcocskáját az asztallapra fektetve. Olyan ügyes, ha belefárad, a másik arcocskára fekszik és balkezével folytatja a rajzot. Óh, a legidősebb, az volt csak a lángész, szegény, drága, drága, szerencsétlen

"...és mondd kérlek, mi lesz a kerttel, miből élünk, hiszen ez így..."

Nem akarta így mondani és nem ép most akarta mondani. De mit lehet tudni a gondolatok néma és titokzatos összefüggéseit, melyek egyszerre csak kibuggyannak, ártatlannak tetsző, de valamikor, az idők távlatában jól meglátott szavakban. És akkor, valamikor kezdik ölni gazdájukat a szavak, mert akaratlan, őszinte és valódi mélységből törtek volt fel...mégsem, vagy éppen azért: "...nem így kellett volna mondanom, de kár, hogy mondtam és nem kellett volna semmit mondanom..." de ekkor, helyrehozhatatlanul késő van már...

Kifakadt e mondat, mint lüktető, túlérett pattanás, spontán erővel lövelve a kezdetet, hogy a kertész szeme villanására lassú csurgása is ijedten elapadjon. Pillantása mélyre fúródva, mint a dinamittal robbantott szikla szilánkja, égetett és mart, a művész nézhet így, áldott munkálkodása közben, a rátört végrehajtóra, mint ahogy a kertész nézett a nőre. Pedig végre is, az jót akart csupán, családja és saját maga javát, ezt sem mondhatja hát a feleség a férjnek, ki igaz, gonosz kutya volt világ életében, de egy...egy...egy...rettentő esemény...oly...tökéletesen...megváltoztatta,

a régi csendet és azt a tekintetet nem lehetett tovább bírni. Záporos zokogás tört ki a nőből, a gyerekek ijedten ugráltak fel, egy szék hanyatvágódott és feldűlt a tinta. Az asszony védően és egyben pajzsként vonta magához a két gyereket, kikben régi jelenetek kínzó lángja kezdett fellobogni és riadt szemükből ellenségesen tört a kertész felé. Láthatatlan és áthághatatlan fátyol ereszkedett ismét a család és a kertész közé, ki elhagyatottságában mozdulatlan és néma maradt, csak összeszorított, remegő ajkai árulták el, hogy kikívánkozó és igaz szavakat fojt bele egy tehetetlen, önkínzó akarat. Aztán szúró tekintete befelé fordult, felmérni lelkét és életét, mint az éjben eltévedt a fellobbanó villám fényénél a vidéket, majd arcára hamis csodálkozás torzult, de lassanként visszatért a csend, csak az asszony szaggatott pihegése rezgett. Ekkor azonban

a kertész felállt és nyakába borította fekete malaclopóját...

A keshedt lebujban, ott a sötét, sáros utak mélyén, nemes szórakozással telt ezen az estén az idő...

lassanként rendbe jött a kert is, de a kertész, hiába...rossz ember maradt.