Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Lengyel Menyhért: Indulás

Megrázó őszinteségében kevés dolog hatott úgy meg, mint Móricz Zsigmond felolvasása a Nyugat matinéján, melyben Osvát Ernővel való találkozását s íróvá avatását mondta el, a gyötrelmes esztendők és hiábavaló erőlködések sötét perspektívájával. Sok jövendő ifjú író fogja felgyúlt szívvel olvasni majd ezt a klasszikus visszaemlékezést, aminthogy a kezdő író kíváncsiságát mindig az izgatja a legélénkebben: a másiknak hogy sikerült? Milyen úton-módon jutott el más odáig, míg a kapuk kitárultak előtte s ő beléphetett álmai tartományába - ahol az igazi küszködések s kínok kezdődnek, mert az írás mindig újra kezdés és új megpróbáltatás. A Móricz Zsigmond remek történetével pontot is kellene tenni az első találkozások élményei után, ha nem kívánkozna elmondásra egy olyan eset, amely Osvát Ernőt nem mint felfedezőt mutatja be, hanem arról tanúskodik, mint bánt ő a más tájakról jövő - más úton-módon már felbukkant emberekkel. Mert: a felfedezettjei iránt való szeretet, és ahogy rendületlenül kitartott mellettük - az a legszebb, de nagyon érthető emberi és irodalmi erény. Ritka nemes tulajdonsága neki azonban az, hogy a nem az ő körzetében jelentkező, más tájakról jött embereket is ugyanolyan elfogulatlansággal s szigorú jósággal fogadott, mint a saját fiait. Nincs nevetségesebb, mint az az állítás, amely évekig állhatatosan tartotta magát, hogy a Nyugat egy klikket alkotott, melynek zárt kapujánál Osvát Ernő állt őrt. Soha nem volt még irodalmi csoport, melynek nyílt szívű, megértőbb szellemi vezére lett volna, mint amilyen a "Nyugat"-osok Osvát Ernője. Ennek bizonyítására mondom el a saját történetemet. Én a Tália tájékáról jöttem - mely tizenöt évvel ezelőtt földalatti titkos katakombákban - a New-York kávéház souterrain helyiségeiben tartotta próbáit s az orfeum kopott nézőterén nyilvános előadásait - vasárnap délutánonként. A Tália szerepe s története még megírójára vár, nagyszerű bátor kis társulat volt az, mely először hozott szint, mozgást a magyar színjátszás és színműirodalom az időtáj teljesen meddő atmoszférájába. Hogy mennyire a kellő időpontban jelentkezett s mily szükség volt rá, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy akik ellen harcot kezdett: a hivatalos színházak és a nagy magán vállalatok mohón szívták fel rögtön a Tália színjátszási módszerét, színészeit, rendezőit, íróit s a bátor kis társaság tulajdonképpen azért szűnt meg, mert összes jelentékeny erőit álmodtunk - akik pedig keservesen panaszoltuk akkor a Tália megszüntét. (Megint itt volna az ideje, hogy új törekvésekkel, új színészekkel s írókkal újból feltámadjon!)

Nekem tavasszal a Nagy Fejedelem című darabomat adta a Tália s ősszel már a Hálás utókorral debütáltam a Nemzeti Színházban. Külső látszatra gyorsabb érvényesülést tehát elképzelni sem lehet - másképp állt azonban a dolog belülről.

A két színdarab mögött írójának nyolc keserves esztendeje feküdt, melyek közül hetet vidéki magányban, egy hivatal rabságában töltöttem. Esztendeje voltam Pesten s az írókkal való érintkezésem csak a Nemzeti Színházi premierrel kezdődött s akkor is rém sután, mert a színészekkel még ment valahogy a közlekedés (a drága jó Ivánfi segített,) de az írókkal egyáltalán nem tudtam érintkezni, mivel haldokoltam az irántuk való tisztelettől. Vidéki életem a róluk való fantáziálással telt el s az annyira megnövesztette őket előttem, hogy amikor szembe kerültem velük, azon való roppant igyekezetembe, hogy értelmes lénynek mutassam magamat, olyan lámpalázat kaptam, hogy a torkomra fagyott a szó. Így kísérletezett velem egy este a Három hollóban Ady Endre - reménytelenül - s így buktam meg az Ambrus Zoltán s az Ignotus társaságában, úgy hogy - legalább nekem az volt a kínos érzésem - vagy nagyon korlátoltnak, vagy arrogánsnak kellett, hogy tartsanak, pedig nem voltam más, mint a napfénytől s az első sikerektől megijedt ember, aki éppen akkor tartotta a legreménytelenebbnek az életét, mikor külső látszatra legjobban kezdett menni a dolga. De a túl sok mondanivalótól nemcsak beszédben dadogtam, hanem írásban is - a színdarab dialógusán kívül minden más prózai írásom tulajdonképpen az egészen kezdő szárnypróbálgatása volt.

Osvát Ernőnek köszönöm, hogy színpadi arrivé létemre s ennek elismerése mellett annak kezelt, ami voltam: kezdőnek s ez szabadította fel azután a nyelvemet s a tollamat. Ezt ő talán nem is tudja már, - huszonöt éves jubileuma ritka alkalmát felhasználom, hogy megmondjam neki.