Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Deák Gyula: Charlotte ébredése és örök álomba indulása

(A "Charlotte" című romantikus drámából, mely 1834-ben történt, s melynek itt 3. felvonásbeli első jelenetét adom, tanítványi szeretettel ajánlva Osvát Ernőnek)

Charlotte: (kézimunkázik. Néha, hosszan kibámul a hóesésbe, s a hangján ekkor türelmetlen várás.)

Klaudius: (a kandalló mellett) ...A nagy tó is befagyott éjjel, s délben már ellepték a korcsolyás hölgyek és urak...Wimpfen és Klasinger, úgy hallom, zenét is rendeltek délutánra...Nem volna kedve kijönni?...

Charlotte: Késő van, Klaudius...Nemsokára esteledik...

Klaudius: Fáklya ég körbe a parton...S nézze, milyen szép odakint...

Charlotte: Innen is látom...

Klaudius: Mindent csak innen, a szoba szögből...

Charlotte: Ide fut minden a szembe...

Klaudius: De laposan, kuszán, s elnyomorodva, mint a gyermeki rajz...

Charlotte: Mint az emberi élet...

Klaudius: ah, ah, ez új illat a bájteli csokron, melynek a neve: Charlotte...(körül fürkész, s lassan) A repkény, melynek kedves a tél, pár hete, ím, az őszre figyel, s a szárnyak, a szárnyak langy libegéssel mérik a földet...(kis szünet, majd rajtaütve.) Engedjen meg egy kérdést, Charlotte...

Charlotte: Nos?

Klaudius (Stiegliz könyveire mutat) A nagy mű megjelent. Tetszett. Tetszik. Költőnk maholnap divatos. Ünnepi körben, víg matinékon zengik a hírét, - s dalra ihleti Spannert, bár Spanner nem zeneköltő, s mollban pengi a bordalt...Szóval, szép a világ...De Ön, Charlotte, valahogy bús dacosan, kitépi magát e víg döcögésből, - s fanyarul nézi a sárkányt, melyet olyan büszkén illegetett, s mely, íme, száll...

Charlotte: (ölébe ejti a kézimunkát, s elgondolkozva maga elé) Ünnepi körben...Thobelék, Dreyerék ünnepein...S iskola-vizsgán...(fölnéz, s fojtottan, keserűn) A "Nefelejcs" egy szót se írt...Se méltatást, se gáncsot...

Klaudius: (vigasztalóan fitymál) A "Nefelejcs" főurak s bankárok lapja...

Charlotte: Clauren szerkeszti...Clauren!...ki öccse a könyvkiadónak...

Klaudius: (zavartan hümmög) Indolens fráter...Meg kellene piszkálni kissé...

Charlotte: (Feláll. Kinéz az ablakon. Majd Klaudiushoz lép) Ön naphosszat járja a várost. Nyíltszemű. amatőr. Jó barát. Rokon...Mit hall Ön Henrik műveiről?...

Klaudius: (tüntető hévvel) Szavamra, Charlotte, mind csupa jót...Ha szóba jön, így mondják: Stieglitz, a költő...Sőt: Stieglitz, a kitűnő költő...S legyen Ön nyugodt: Claurent még ma este fölkeresem, s a "Nefelejcs" ünnepi számban fog zászlót hajtani Henrik előtt...

Charlotte: (maga elé, mély szomorúan) Egyszer...Talán évek után...(más hangon, fenn, halkan és gyorsan) Beszéltem Claurennel...Fölkeresném...Megkérdezném nyíltan, s ő felelt...(emlékezve, vontatottan, ismét maga elé) Különös, szürke és tompa és száz hangból és színből kovácsolt ember...Percekig nézett, s mélyen, a homlokom mögött éreztem szúrós szemeit...S mintha a szemei szóltak volna...(a homlokára simít))...itt vannak most is nyers szavai: "Stieglizből lehet még költő, ha végig ver rajta az élet, s fájdalmas, fekete ekével fölhasogatja a szívét..."

Klaudius: (kis szünet után, erőltetetten fölnevet) "Nefelejcs"-frázis!...Szózuhatag!...Harsog, zeng, de nincs veleje!...

Charlotte: (a fejét rázza, s elmélyedten maga elé) hetek óta forgatom e szókat...Leírom, nézem, közéjük ások, mélyen, a szó gyökeréig...

Klaudius: (meglepődve, komoly halkan): S mit lát, Charlotte?

Charlotte: (sóhajt) Az igazat.

Klaudius: (mint fent) Ön, ki e versek remegő anyja, szerelmes hitvese, harcosa volt, aki a lelkét adta el értük, s virrasztja őket a szolga soron - igaznak látja a fekete szókat, a virrasztott versek gyilkosait!?...

Charlotte: (elgondolkozva)... Ősszel,...egy este,...valaki jó barát, messzi utas, isten, vagy árnyék, ah, mit tudom én...egy könyvet adott a kezembe...Versek. Idegen költők. S az ékkövek foglalatául: Goethe-szonettek...Hajnalig olvastam. Másnap is, estig. És hajnalig újra és mindig, most is...mint ama gyilkos fekete szókat...S most már látom a vers gyökerét, s a fölszántott, szakított szív-sebeket...S olvasván, óh, már nem a szó, nem a rím ringat, s nem az én könnyem sírom, hanem az idegen fájdalomét, mely lelkembe szökik a vers küszöbén, s a rímeken át...Óh, most már tudom, óh, hogy csak most tudom, mi az a vers...

Klaudius: (lázasan figyelt, s mohón, fojtottan veti a szót) S a versek, az idétlen meztelenek, a fölkavart, kikotort fészek alatt?...A versek? A sohse volt versek? Az "Ősz "? A "Keleti képek"?...

Charlotte (magának, bánatosan) Szegény kis családom...Szép lassan eltemetem...

Klaudius: S ha üres a fészek és elnémult minden és senki és semmi a fészek alatt,...

Charlotte: (kis szünet. Beteges, vad mosoly s dacos faj kapással) Új fiat nevelek benne. Sasfiókát. Igazat. Goethei fajt. Claureni vérben és jajban fogantat. De azt én fölnevelem!...

Klaudius: (más várt. Bosszúsra fordul) Hogy aztán, gyötrelmes évek után, torzan, talmian, tolla veszetten hulljon a földre, a fészek alá...

Charlotte: Tanultam, s nem félek immár. Tudom a verset s nem feledem...

Klaudius: (gúnyosan) S az ekét, a fekete vasboronát, mely fölrántja, veti a szívsebeket, - hol veszik adják? ...Claurennél? Vagy a "Griff"-nél?

Charlotte: (már érez, már lát valamit. Homályos, szorongó, bánatos, s mosolyos halkan) Végtelen nagy, s meglepő az élet boltja Klaudius...

Klaudius: (mérgesen) És, sajnos, nincs olyan ostobaság, melyre ne lenne - vevő...