Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

F. Kernách Ilona: Találkozások

Osvát Ernőnek küldöm

- Dolgozol?

- Nem.

- Miért nem?

- Mit írjak?

- Hogyan...te nem tudnád, hogy mit kell neked írni?

- Hazudni nem akarok, az igazat pedig nehéz megírni.

- Ne csak magából írjon az ember. Komponáljon, törje magát, az az igazi írói munka.

- Ha azt úgy lehetne...Múltunkat, életünket egyszerűen félre tolni az útból, író asztalhoz ülni és másokról csevegni.

Ervin furcsán mosolygott:

- Pedig lehetne, és mégsem lehet. De miért nem.

- Ennek okát is érdekes lehet kutatni. Úgy látszik, a tehetség maga még nem elég, kedv is kell hozzá, türelem, kitartás. Te is író vagy, magadról tudhatnád, hogy miért hallgattál el mégis. Veszni hagyod a tehetséged, Ervin. Elprédálod magad, időd is eltelik...Mindig csak a mások munkái érdekelnek. Minden és mindenki érdekel. Miért nem dolgozol inkább - vetette fel János nyíltan a kérdést s barátja szemeibe nézett, melyek kemények voltak és áttörhetetlenek, mint a köd:

- Most, mikor az úton jöttem, én is gondoltam arra, hogy csinálni kellene valamit. Valami szép egyszerűt írni. Még azt sem mondhatnám, hogy nem szeretnék. De nem tudok. Meg vagyok átkozva. Mintha a szép, ami bennem van, meg volna dermedve, és akik szerettek, sem tudtak segíteni rajtam, inkább őket is magammal rántottam, és ők is szerencsétlenek lettek.

A barátok sokáig hallgattak. Alkonyodott, a hegyek rajza csak homályosan vált ki az ég hátteréből. Ervin egy hirtelen mozdulattal levette szemüvegét, s János íróasztalára tette, mely barátságuk egy ideje óta olyan kopár és rendes volt, mint az övé. Elkomorodott. Fejét lehajtotta, kemény arcéle, meredek homloka kicsit elmosódott, csak sötéten csillogó szemeinek fénye tört keresztül a homályon is, kutatva és szomorúan:

- Mostanában különösen rossz állapotban vagyok - mondta kicsit mentegetődzve. Egy idő óta már semmit sem alszom, sokat fáj a fejem, nagyon ideges vagyok, legjobb barátaimat sem tudom elviselni, s már beszélgetni sincs türelmem mással. Csak ha veled lehetek, pihenek egy kicsit. Pedig tudom, hogy dolgozni szeretnél, s egy idő óta csak feltartlak téged.

- Nekem nincs más dolgom, ha együtt lehetünk és elbeszélgettünk - felelte János, és szelíden mosolygott. Maradj még Ervin. És mondj nekem valamit...Magadról.

- Mit mondjak? Nekem nincs semmi közölni valóm még barátaimmal sem magamról.

- De valamit csak gondolsz - vetette fel János, s hosszan és kérdőn néztek egymásra. Keményen és tisztán kapcsolódtak össze a tekintetek. János tekintetéből alig észrevehető fény villant, Ervin arca sápadt volt, szemhéja gyengén vibrált, kicsit lejjebb ereszkedett, látszott, hogy gondolataiba merült, kicsit fájón mosolygott később, mintha képeket látna, s már csak a szavakat keresné hozz:

- Arra gondolok most, ami velem történt, mikor még fiatal voltam. Húszéves lehettem, az egyetemre jártam, és sokat olvastam. Az út, amelyen akkor jártam, egy könyvesbolt előtt vezetett el. Oda mentem be mindig, egy-egy könyvért, amit el akartam olvasni. A boltban rendesen ketten voltak, egy fiatal ember és egy leány. A fiatalember kiszolgált, a lány pedig a pénztárnál ült. Össze tartozhattak, azt hiszem testvérek voltak. Sápadt, kicsit beteges külsejű lány volt, csak a szemei voltak feltűnően szépek, de feltűnt nekem az is, hogy mikor ránéztem, a lány mereven nézett rám vissza, anélkül, hogy tekintetét levenné rólam. Ez a tekintet furcsa volt, s egészen szokatlan. Először még azt hittem, talán fixírozni akar, de később láthattam, hogy ez képtelenség, mert viselkedése máskülönben szelíd volt és tisztességes, s inkább szomorúnak látszott, mint kacérnak. Ez a különös nézés mindig újra megismétlődött, s elég gyakran is, mert sokszor jártam arra és bementem hozzájuk. De én a lányt mindig csak néztem, anélkül, hogy az ismerkedést kerestük vagy beszéltünk volna egymással: de azért tekintetéből éreztem és kiolvastam, hogy sokat gondol rám és közel áll hozzám. Később hirtelen úgy alakult a helyzetem, hogy már nem arra jártam, másfelé volt dolgom és nem is gondoltam rá, csak mikor egy idő után, magam sem tudom hogyan és miért, látszólag egész véletlenül, arra vetődtem újra, s a bolt előtt megálltam: eszembe jutott a lány is. Bementem és egy könyvet kértem. A lányt már nem láthattam, csak a fiatal ember volt a boltban, s mikor megismert, zavart feleletet adott, mintha nem tudna, vagy nem akarna kiszolgálni. nagyon rosszul nézett ki, látszott rajta, hogy sokat szenvedhetett, szemei vörösek voltak a sírástól, úgy tetszik gyászruha volt rajta, arra kellett gondolnom, hogy itt valami szerencsétlenség történt, s éreztem, hogy a leány már nem él. Miközben ennek okát kutatva néztem rá, feltűnt, hogy ő is, mialatt tekintetem a tekintetébe kapcsolódott, ugyan olyan mereven nézett rám vissza, mint azelőtt a leány, anélkül, hogy szemét, amíg én néztem, levette volna rólam. De ez a szem ijedt volt és vádaskodó, mintha félne tőlem, és a leány halála miatt engem vádolna, aminek, ha nem is beszéltünk róla, de egészen biztosan és világosan éreztem és tudtam, hogy én vagyok az oka. Anélkül, hogy még bővebb felvilágosítást kértem volna tőle, sietve köszöntem és elmentem. Azóta évek múltak, sohase jártam többet arra, nem is találkoztam vele, s látszólag el is felejtettem az egészet. De a napokban nagyon nyugtalan voltam, a fejem is fájt, s ahogy így az utcán mentem, gépiesen megálltam, felszálltam egy villamosra jegyet, váltottam és leültem az egyik üres helyre. A kocsiban sokan voltunk, s mikor körülnéztem, láttam, hogy kicsit távolabb tőlem a fiatalember ül velem szemben. Rögtön megismertem, mert egészen olyan volt, mint mikor utoljára láttam, semmisem változott és nem öregedett a tizenöt év alatt, mely azóta eltelt. Sőt, amint így ránéztem, ugyanazzal a régi merev és ijedt tekintettel nézett rám vissza, azzal a különbséggel, hogy szemrehányás helyett inkább megdöbbenést és részvétet olvastam ki szeméből. Ő is láthatta, hogy megöregedtem azóta, s milyen rossz állapotban lehetek most én is. Hirtelen felállt, még zavartan, mintegy önkénytelenül köszönt, s meg se várta a legközebbi megállót, hanem sietve leszállt. Tehát nem tévedtem, úgy volt, s ő is megismert engem.

- Érdekes történet, mert jellemző, s az emberben rejlő nagy képességekre vall, melyekkel meg lehet ölni valakit úgy is, hogy hozzá se értünk, s egész öntudatlanul - mondja János elgondolkozva.

- Ezt valaki meg is írhatná egyszer - vetette fel Ervin halkan.

- Igen, már én is gondoltam arra, nem volna-e tényleg okosabb, nyílttá tenni a titkos tudományokat. Mert gondold meg Ervin, hiszen ilyen értelemben csaknem mindnyájan ölünk! - fordult felé János éles fájdalommal. S ami bennünk a legjobb, azzal tehetjük a legrosszabban is sokszor.

- Igen - felelte Ervin tompán, - s ezt el kell viselni. - Felállt, a nyitott ablakhoz ment és kinézett a messzeségbe. Meredek homloka, mozdulatlan arcéle most keményen rajzolódott az ég hűvös hátterében. Az árnyékok arcán elmélyítették vonásait, s szomorúságában nagy jóság ömlött el rajta.

- Szép itt nálad, az, hogy ilyen nagydarab eget látni. Az ember úgy él a világban - mondta később szelíden, barátja felé fordult és különösen nézett rá, hosszan, mélyen, egyre keményebben, s rendkívüli akarat ereje s érzéseinek mélysége, mely fejlett és finomult idegrendszeréből barátja felé áradt, szinte fizikailag érezhetővé vált e pillanatokban, s felemelőleg hatott rá. János jóleső érzéssel felsóhajtott és lassan kiegyenesedett.

- Persze, hogy dolgozni kellene - suttogta alig hallhatóan. - Te fogsz is dolgozni.

- Te még most is hiszed, hogy én író vagyok?

- Én tudom, hogy az vagy, igazi író. S ne bántson az téged, hogy mostanában nem tudtál dolgozni. Azért ez nem elveszett idő. Én nem vagyok bűvész. Az elvetett magból idő kell, míg fa lesz - mondta kicsit mosolyogva, s egymásra néztek.

- Te kimozdítottál a helyemből.

- Csak megismertem a tehetséget benned, - mondta látszólag nyugodtan, s magára hagyta barátját. János a csukott ajtóra meredt, aztán az ablakhoz lépett és kinézett. Ott ment Ervin, a túlsó oldalon, úgy látszik, megérezte tekintetét, mert hirtelen az ablak felé fordult, s még intettek egymásnak. János szemét elhomályosították a könnyek. Nézett barátja után, amint a város felé tartott, amíg alakja el nem veszett a többi járó-kelők között.

Egyedül maradt. Íróasztala mellé ült. Ervin utolsó szavaira gondolt és magába merült.

- Dolgozni! zúgott fel hosszú és dermesztő csend után egy meleg áradás benne, szíve jó, erős gyönyörűséggel telt meg. Dolgozni...szépség, élet győző erő sugárzott e szóból, amint hangosan kimondta, erő, ami álmatag mélyekből levegőre, világosságra ragadja e bágyadt fájásokból, céltalan, helykereső idegenségéből, sehova tartozásból. Nem szerelmek kellettek neki az élethez, hanem erők és akarások, melyek kiemeljék e zsákutcából: tisztult lélekkel szállni merész teljesedések felé. Karját feje fölé emelte, hűs szeméből meleg fény világított, mintha soha ki nem mondott szavak felé nyújtózkodnának idegei, fiatalsága, erői, szerelemhez hasonló kívánkozással: dolgozni. A munka lázába feledkezve, a gondolatban feloldódni és beteljesedni.

Kinyitotta íróasztala fiókját, s a szétszórt lapokba nézett. Gondos betűk, és kuszált, idegesen elvonagló sorok. Darab részletek, megkezdett novellák, abba hagyott feljegyzések, lázas zavartságok, csupa nyugtalan kezdés, befejezetlenség a szétszórt vázlatokban. Karok, vállak, konok férfi fejek, asszonyi torzók, nagy össze-visszaságban, mintha egy benső, zúgó áradás vetné ki őket, s még itt sincs az egyik, már újakat vet fel az újabb hullám, s vad harcban és táncban, élet és halál tusa között zajongják felé: élni! élni...

Lehúzzák álmai sokasága, képzelő ereje féktelensége. Ki kellene ragadni egyet a sok közül, s menni vele a csendbe, magányba, az elvonultság zavartalan áhítatában új életre kelteni a halottak élni vágyó lelkeit a szóban...De hol a visszaparancsoló erő benne? Az önbizalom, fölény, fegyelmezettség, rendszerbe fogva összetartani az anyagot, csoportosítani, logikus következetességgel jóleső harmóniába olvasztani az ellentéteket, egységes egészbe, készbe.

Élni! Élni! zúgják minden oldalról felé az árnyéka, köré fonódnak, húzzák le, s szédülő fejjel borult arccal szétszórt írások közé, mint hullámok csapkodnak össze fölötte a gondolatok, s nehéz, tompa zsibbadtságba jut minden.

Csak sokára és nehezen emelte fel fejét. Sápadt volt, karjai erőtlenül hulltak alá. Mennyi idő telt el? Hol volt? Mit csinált? Dolgozni akart, s már megint csak álmodott, nem csinált semmit, csak prédálta az időt. S ez így megy már mióta...Idegenül nézett körül a szobában, mint aki messziről jött, elkészül innen, messzire, vagy csak vár talán...hogy mi jön. A nagy csendben most lassan mélyül, tágul minden, egyre nagyobb távolságok nyílnak meg, hangok verődnek hozzá, a ködös homályból lassan kialakul az egyszerű szoba mély hátterével, s megmozdulnak benne az élők. Ott áll az ember, s nem messze tőle néz reá az asszony. Látja szemük villanását, ránduló izmukat, halántékuk lüktetését, amint halkra fojtott, rövidre edzett szavakban tör fel a lélek örvénylő mélységeiből az indulat. Mintha láthatatlan tűzpatakban az ő életéből örvénylene a szemükben lobogó láng, az ő szívéből szakad ki szavukban, hangjukban a konokság, gőg, alázat, tiportság, sorsuk, érzésük feszültsége, fojtottsága. Egész élete felzúg egy szóban, egy kiáltó hangban, az ő nevetése reszket, az ő könnyei hullnak, az ő vére folyik az ereikben, s lüktet erükben az eleven, fájó, bennrekedt élet.

A feje szédült, mikor letette a tollat. Rég nem írt már ennyit egyfolytában. Kicsit még bódult volt utána, de sokkal nyugodtabb. Az ablakhoz ment. Kint is csendes volt minden. Magányosan álltak a hegyek, s merengve nézte, hogy milyen halkan és szépen borul le mindenre az éjjel.