Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Rab Gusztáv: Idegenben

Osvát Ernőnek ajánlom, aki a "Mocsárláz-at kikotorta a kéziratok halmazából.

Veszedelmes, bolond éjszakát szenvedett el Zsigmond a villában, ahová elhívta egy ember, akihez semmi köze nem volt.

Az utcán imbolygott bárgyú, tétlenkedő gondolattalanságban, nem akart semmit, nem várt semmit. Az az állandó, szálkás, száraz érzés lapult benne, amely készen fogad mindent, akármi érkezzen is.

Így élte ő a napjait régóta. A tegnappal nem törődött, a holnap sem érdekelte. Csak imbolygott bámészan, elmosódó, közönséges arccal, zsebbe süllyesztett kézzel. Ha ismerőssel találkozott, majdnem szolgaian alázatos, kedveskedő mosoly rándult végig az arcán. Erről a maga simulékony, minden rosszindulattól mentes alázatosságáról tudott. Nem hibáztatta magát miatta. Benne volt, megvolt, az övé volt. Lustaságát agyon kellett volna vernie, hogy száműzni tudja magából azt az alázatos jóságot, ami legordítóbb bűne volt - önmagával szemben. Titokban megállapította: Ez, hogy alázatos, csendes, szerény jóember, ez az évek óta folytatott bűnözés, ez sikkasztotta el őt az emberek között, akik megérezték, hogy ma bűnös öngyilkosság az az emberi alázatosság, amit a szentek prédikáltak. De ezt senki nem merte kimondani, mert megkövezték volna azt, aki kibömböli. A roskadozás pokoli zűrzavarában azok, akik szelídek és türelmesek, a lezuhanó gerendák alá kerülnek és hasra esve az erényesség kiabálása nélkül erényesei maradnak a jó időkben megfogalmazott erénynek. Azok pedig, akik új erényt faragnak a könyörületességből, kifosztják a roskadozó épületet. Zsigmond néha idáig jutott el elmélkedéseiben. Végig nézett magán, megállapította, hogy neki így is jó és már csak ez a kérdés maradt számára:

- Ugyan ki tudná eldönteni, hogy kinek van itt igaza?

Ekkor megállt az agya. Nem firtatott tovább. Rászakadt a bárgyú tétlenkedés és csak ment, ment az utcán úgy, mint azon az estén, amikor szembe találkozott azzal az emberrel, aki életes számító volt, aki új erényével villát szerzett magának.

Amint meglátta ezt az embert, szellem tüstént megmoccant. Az ember csak azt látta, hogy Zsigmond szerényes mosolyog rá és örül neki, pedig Zsigmondnak nyájas üdvözlés helyett ezt kellett volna mondani.

- Épp úgy megnőtt az autók és az igazgatók száma, mint a szegényeké. Minden új autó: száz új szegény. Én nem irigylem tőled a nyakkendődet, barátom.

Zsigmond hosszan szorongatta nyirkos kezével az igazgató kezét, és nem beszélt neki. Félt, hogy amit gondol, nem tudná úgy elmondani, ahogy benne él, hogy otrombaság volna ezt a derék embert ilyen bódító nyakatekertséggel untatni. Tekintete bele kalandozott a lámpák fényébe, és az utca zajló hullámzásába és rövid, ostoba, szelíd mondatokat motyogott az igazgatónak, aki hallgatott. Zsigmond fecsegett és egyszerre csak észrevette, hogy milyen különös az igazgató hallgatása. Furcsának találta, hogy csak bámul rá és hogy nem hagyta még faképnél.

- Te ma este haza mégy - mondta csendesen az igazgató.

Zsigmond értelmetlenül nézett rá és kutatta, hogy mit akar az igazgató.

- Szoktam néha haza is menni - nevetgélt félszegen.

- Jöjj hozzám aludni.

Zsigmond szó nélkül igent intett és nem kérdezősködött. Úgy gondolta, hogy az igazgató majd csak elmondja, hogy mit akar vele.

Mikor a kocsiból kiszálltak a villa előtt, Zsigmondot az bántotta, hogy piszkos az inge. Szerette volna ezt megmondani az igazgatónak bocsánat kérést hebegve. De nem merte. A száraz, szálka érzés, amely közönyösen fogad minden lehetőséget, megkeményedett benne.

Az igazgató kulcsot vett elő a zsebéből és kinyitotta a kert rácsos kapuját. A zár csattant és az igazgató rikácsolva mondta:

- A feleségem...

Zsigmond félig megsejtette, hogy miért rikácsol rekedten az ember. A rikácsolás néha a panaszos nyögés elfojtása.

Mikor benn voltak a kertben, az igazgató bezárta a kaput, amely nagyot zörrent. A villa ablakaiban nem égett világosság.

Zsigmond a sötétben kényszeredetten mosolygott.

Az igazgató belemarkolt Zsigmond vállába és durván rákiáltott:

- Te ismered a feleségemet...

- Hogyne, hogyne, - motyogta zavartan Zsigmond.

- Azt is tudod, hogy én szeretem.

- Tudom. Hát persze...Na lám...

- Tudod, hogy szép.

- Nagyon. A te feleséged.

- Azt is tudod, hogy megcsal.

- Na már...

- Veled is!

- Dehogy...ugyan...

- Az én feleségem! - ordította rekedten az igazgató. - Épp úgy az enyém, mint a cipőm, meg a házam. Dög! Utolsó ribanc! A feleségemet nem adom. Tudom, mit akar. Vissza ahhoz a másikhoz az én pénzemmel. Azt akarja, hogy megüssem, hogy válni tudjon. Hogy pénzt vigyen annak.

- Nem, nem...

Az igazgató belekarolt és most már nyögve mondta:

- Ne engedd...Könyörgök neked, ne engedd...

- Én? Mit tudok én

- Ne engedd!

- Te kérsz engem?

- Én.

- Hogy ne engedjem?

- Ma megütöm, érzem, tudom. Ma halál is...Nem bírom tovább.

- Jó, én vigyázok, - mondta reszkető hangon Zsigmond.

A kavicsos út recsegett a talpuk alatt. Zsigmond úgy érezte, hogy valaki csúfolja a sötétben. Valami fakó bágyadtság fogta el, ami nyomta. Most még nem tudta pontosan, mi ez, csak ez a szó kalapált benne: jó ember.

Tűrte az igazgató rettentő bizalmasságát:

- Gondoltam, éjfélig eltöltöm az időt, mert nem mertem haza jönni. Kínlódtam. Jó, hogy beléd botlottam. Majdnem éjfél van már. Most, ha meghallja, hogy érkezem, felkel az ágyból és valamit mond, ami a fejembe kergeti a vért.

Benn leültek a villa egyik szobájában. Az igazgató cigarettát kotort elő és leült mellé. Sárgán meredt rá nézéstelen szemmel. Arcizmai megfeszültek és minden idegével az ajtó nyílását leste. Zsigmond gyámoltalanul ránézett szürke, nagy ajtó fényes rézkilincsére. Az igazgató is ijedten oda lesett.

- A hálószoba - súgta.

A cseléd jött be a másik ajtón és ágyat vetett Zsigmondnak a díványon. Amíg a cseléd a párnákat rázta és paskolta, hallgattak. Zsigmond szomorúan lehorgasztotta a fejét.

Az igazgató szájszéle reszketett, körmével az asztalterítőt kapargálta.

Mikor a cseléd kiment, ránézett Zsigmondra és látta, a maga kínjával való küszködésébe is bele döbbent, hogy a fiú arca törődött és vonásai kuszáltan, csomósan megnyúltak.

- Sajnálsz? - kérdezte élesen.

Zsigmond összerázkódott és gyerekesen mosolygott.

- Én mindenkit sajnálok és most véletlenül magamat is sajnálom - mondta halkan és izgatottan Zsigmond és alig, hogy elhallgatott, nagyon elszégyellte magát.

- Hát mégis igaz?

Zsigmond legyintett a kezével és nevetett.

- A feleséged és én? Mindenki más, csak én nem. Én?

Az igazgató nyögött.

- Nem jön ki. Alszik - súgta az igazgató és míg így szólt:

- Feküdj csak le. Én bemegyek.

Már indult is a rézkilincses ajtó felé.

Zsigmond félszegen felállt, visszatartotta az embert és akadozva így beszélt:

- Engedd meg, hogy elfussak innen. Én most nem akarok... és nem akarok mások kedvére lenni. Én jó ember vagyok és megteszek mindent, amit kérnek, de most fáj. Nem tudom, miért. Hagyj engem. Én mindig bele keveredtem a mások életébe. Engedtem, hogy rakosgassanak, mint valami sakkfigurát. Én segéd személyzet voltam mindenki életében, akihez véletlenül odadobódtam. Én tűrtem, hagytam, én tűrök és hagyok magammal mindent mindenkitől, csak most kérlek: hagyd, hogy ne hagyjam most magamat. Én nem alszom itt ma éjjel.

Az igazgató riadtan bámult Zsigmondra és idegesen hörögte:

- Ha itt halál lesz, elbírod? Elbírod a vádat? Mást kértem volna meg, vigyázz, mást hívtam volna, ha tudom ezt!

- Te erősebb vagy, mint én - mondta csendesen Zsigmond és az igazgató kérésre megesküdött, hogy nem szökik meg a villából.

Az ember halkan kinyitotta az ajtót és bement a hálószobába. Zsigmond hozzáfogott a vetkőzéshez. Valami kép villant meg benne, egy nő, aki valamikor mindene volt, akit eloroztak tőle, egy csütörtököt mondott revolver, ájult kábulat, folytonos céltalan kallódás, vágytalanság, hallgatás, csend, közöny...Mindenki csak becsapta, mindenki szerette egy ideig s aztán már nem kellett senkinek, de felbukkantak mások.

Az igazgató feldúltan, a dühtől ököllel vágta ki az ajtót. Az asszonyt sehol nem találta. Az ember leroskadt egy karosszékbe, kezébe temette az arcát és a tenyerét harapta. Tagolatlan szavakat nyögött a feleségéről, a piszkos rongyról, aki most nyugodtan be fogja vallani, hogy a szeretőjétől jön, de ő nem engedi el, megtartja, nem adja oda a nyomorultat.

Zsigmond hallgatott. Az órára nézett. Éjfél elmúlt. Az ember kirohant a szobából és Zsigmond hallotta, hogy őrjöngve ordít a cselédre.

- Miért kellett nekem ide jönnöm? - kérdezte magától bágyadtan Zsigmond. - Én jó vagyok másoknak és mások nem jók nekem. Én még soha senkitől nem kértem semmit. Most látom, hogy én mindig csak oda adtam magamat, de soha nem kaptam semmit. Kapni? Hát kell nekem valami, nem jó ez így, ahogy van, Most szenvedek? Miért?

Zagyván kavarogtak a fejében a kérdések.

Az ember bejött. Arcán csurgott a verejték. Nyakán félelmetesen, lilán kidagadt a nagy ér. Zsigmond úgy érezte, hogy most hallgatnia kell.

Eltelt egy óra. Az asszony még mindig nem jött és ők hallgattak. Zsigmond melléből anélkül, hogy ellenkezni tudott volna, egyszerre csak valami nedves forróság kúszott fel a torkába. Ez a nedves forróság zagyva szavakat hozott fel magával. Zsigmond érezte, hogy ezek a szavak nem a fejében születnek, hanem ott lenn, a válla alatt, mélyen.

- Baj, fájás, kín, csata, ez több, nagyobb, igazibb, mint a semmi. Igazibb, mint én. Én csak nézem és elfejtettem. Volt egyszer. Kimerültem. Most a semmi. Nem élet. Halványkék batiszt, szőke szemöldök. Két aranyfog. Csipke ing. Voltak És még sok minden. Rajtam is vasalt ruha. A nagy kínok. Aztán elfelejtettem. Jött a semmi. Itt a semmi. Undok bűz, közöny. Másokat látni. Mosolyogni, mint a hülye. Mások kedvére. A magam semmiségének semmi.

Élesen belehasított a csendbe a csengő.

Zsigmond nézte az érkező asszonyt. Büszkén, fitymáló mosollyal jött. Nem köszönt. Arca sütött az egészségtől. Hencegő nyaka világított. Az ember ráordított, hogy hol járt. Az asszony gúnyosan felkacagott. Fényes fogsorából kiragyogott apró aranyfoga. Bement a hálószobába. Az ember az öklét a térdére vágta.

Megint csend.

A hálószobából az asszony ruhájának a suhogása hallatszott és egy leejtett cipő koppanása.

- Feküdj le! - súgta rekedten az igazgató és az asszony után ment.

Zsigmond sajnált bebújni a tiszta, fehér ágyba elszürkült ingében és piszkos gatyájában. Fülelt. A hálószobából hang nem érkezett. Mégis belesüllyesztette fejét a csipkés párnákba. Aztán úgy hallotta valakitől, hogy neki el kell innen szaladnia. Félősen, dideregve lapult meg az ágyban.

- Röhögd ki magad és ne ijedezz - súgta neki a nagyszájú hang. - Nem ezek az utolsó percek. Szent vagy, de nem kerülsz bele a Szentek Életébe. Nézz szét, jó messzire. Te olyan kicsi ember, kicsi piszokpetty vagy. Nem elég ez, Hiszen neked nem kell semmi...Majd valaki lemos a földről egy vizes csutakkal. Addig aludj itt, jó az ágy, csinos a szoba. Ne figyelj az ajtóra. Dögöljenek meg...

Állati, ocsmány sikoltás hasított ki a hálószobából. Úgy csapott le Zsigmond halántékára, mint valami őrültnek kitörő, vacogó, röhögő és rémült sikoltása. És még egy másik horgú, átkozódó, tompa hang.

Zsigmond kiugrott az ágyból, elfeledkezve földszínű fehérneműjéről és berohant a hálószobába.

A földön feküdt az asszony csaknem meztelenül, egy szál ingben, mely felgyűrődött a nyakáig. Rajta térdelt az ember és fojtogatta. Az asszony domború, csupasz, fehér hasa vonaglott és életért esdekelt.

Zsigmond nyakon ragadta az embert és hátra rántotta olyan erővel, hogy az ember feje a padlóra koppant.

Mint a részegek, vizes szemmel, tántorogva tápászkodtak fel. Zsigmond közöttük állt.

Az asszony csapzott, szőke haja alól ránézett, összerándult, feljajdult és az ágyba vetette magát.

Az ember szeme dülledten forgott és ráordított:

- Elég!...Ki!...Köszönöm...

És sírt.

Zsigmond visszabújt az ágyába. Reszketett. Félősen hörögte bele a párnába:

- Elég volt...

Ott látta maga előtt az asszony szőke szemöldökét és alatta azt a bénult, tébolyos, kavargó szemet, ami olyan más volt máskor és egyszer, egyetlen egyszer ugyanilyen: a kéjtől, a szorongó, szűzi felszabadulástól elborult és ködös. Egyetlen egyszer. Lebomló haj, megfeszült karok, kitátott, szagos száj. Egyetlen egyszer. Aztán elorozták.

Zsigmond fülelt. Mindenütt nagy, széles csend. A villanyóra kattogott csak valahol messze. A csendben kis pillanatok hoztak neki a múltból mindent, ami volt. A csendet betöltötte az elvesztegetett múlt szava, rátátogott a semmi, a kietlenség, a közöny és csúfolódott benne a jó ember, aki mások kedvéért van.

Csend, csend, csak az ő szűkülő lélegzése, az övé. Végig simította a selyem paplant. A paplan sziszegett.

Most valami megmozdult a hálószobában. Csendes, nyöszörgő megmozdulás volt. Odabenn a párnák szuszogtak és öleltek két embert, akik ellenségesen, feszülten fonódtak össze, hogy megbékéljenek.

Zsigmond keserű vigyorgással hallgatta a párnák zenéjét. Most már rá semmi szükség sem volt.

Két ember kizuhogó, majdnem síró sóhajtása reszketett át a rézkilincs ajtón. Aztán ismét nagy, sima csend lett.

Zsigmond bután kocogó vacogással rebegte.

- Csak én nem...más mindenki...

És nemsokára elaludt.