Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Schöpflin Aladár: Osvát Ernő ünnepére

(Elmondtam a vígszínházi irodalmi délutánon.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Most az egyszer a rendezőt hívják a lámpák elé a szereplők? őt ünnepeljétek, aki eddig láthatatlan volt előttetek, a kulisszák mögül irányította munkánkat úgy, hogy ti észre sem vettétek, velünk együtt vette ki részét, talán a miénknél is nagyobbat, a dologból, részt nem kérve, teljesen átengedte nekünk, részt nem kérve, a tapsokat. Ideje már, hogy egyszer rámutassunk: ha van a dolgunkban érdem, akkor ebből jókora rész az övé. Ezt az érdemet ünnepelni jöttetek ide, ma az övé legyen minden taps.

A Nyugat emberei között Osvát Ernő az egyetlen, aki nem írt a folyóiratba egy sort sem és mégis ő dolgozott a Nyugat emberei közül legtöbbet a Nyugat körül. Tizenhat évfolyam, az annyi, mint csaknem négyszáz száma a Nyugatnak, szép kis polcot betöltő sora a termetes köteteknek. A betűknek ez a hatalmas hadserege mind úgy vonult ki a nyilvánosságra, hogy Osvát Ernő előbb számon vette, megvizsgálta mindegyiket. Egy rövid időközt leszámítva, amikor a szerkesztéstől visszavonult, a Nyugat minden sora az ő figyelmes vizsgálata után került a közönség elé, ő volt kéziratainknak első olvasója, - gondos és lelkiismeretes olvasó, de határozott kritikus is, hibák és tévedések biztos szemű felismerője. Számtalan cikknek ő az értelmi szerzője, ő adta hozzá az íróknak a témát, az ötletet, ösztönzést, vele beszéltük meg a szempontokat, melyekből az egyes kérdéseket tárgyalni szándékoztunk és az ő tanácsait elfogadtuk, vagy nem fogadtuk el, de mindig komolyan vettük.

Ez azonban csak igen kis része az ő érdemének és munkájának, csak annyi, amennyit minden jóravaló szerkesztőtől meg kell kívánni. Osvát Ernőnek ennél sokkal nagyobbak a qualitásai. A Nyugatot a magyar irodalom és az olvasó közönség első sorban neki köszönheti, mert nálánál senkinek sincs több része abban, hogy a Nyugat létrejött és ma is megvan, hogy az a karaktere és súlya van, ami. Abból a nemzedékből, amely a Nyugat tulajdonképpeni nemzedéke, ő érezte a legélénkebben a szükségét egy olyan folyóiratnak, amely közvetítse a közönség felé ennek a nemzedéknek a törekvéseit és nyilvánosságra hozza munkáit. Ő érezte meg legélénkebb érzékkel, hogy itt valóban egy új nemzedék van érkezőben, olyan nemzedék, amely a maga céljaival, mondanivalóival s azok kifejezésének módjával nem tud beilleszkedni az akkori meglévő irodalmi szervezetekbe és orgánumokba, saját orgánumra van szüksége, hogy boldogulni tudjon és végrehajtassa az irodalomban azt a feladatot, amelyre hivatottnak érezte magát. Megteremteni ezt az orgánumot: ezt tűzte ki Osvát Ernő élete céljává. Mikor pedig az orgánum megvolt, ő érezte át és valósította meg legfőbb feladatát: felszabadítani a magyar írót az ebben a korban szokásos alkalmazkodások szégyenletes kényszeréből és visszaszerezni számára az eredményes munka legelső feltételét, a szólásszabadságot.

Először is sorra összeszedte azokat a már meglévő és a nyilvánossággal némi érintkezésbe jutott, többnyire egészen fiatal írókat, akik levegő nélkül fuldokolva keresték a teret, hogy kifejthessék önmagukat. Ezzel a kis csapattal indult útnak, a magyar Géniusz és a Figyelő rövid epizódjai után a Nyugat. Voltak a csapatban nevek, mint az Ady Endréé, Kaffka Margité, amelyek már akkor a jövendő nagyság nimbuszával csillognak az irodalmi fiatalság szeme előtt. A kis csapat számról-számra nőtt, Osvát Ernő gyűjtötte össze az embereket, szerkesztőségek lemosolygott kezdőit és elnyomottjait, tanári szobák rejtőzködőit, egyetemi padok ábrándozóit, - ha valakiben tehetség mutatkozott, nem tudott úgy elrejtőzködni, hogy Osvát Ernő észre ne vegye és be ne vonja a maga körébe. A Nyugat minden száma hozott valami meglepetést: egy-egy már félig-meddig, ismert írót, aki sokkal többet és jobbat nyújtott, mint amit eddigi munkája után vártunk tőle, egy-két teljesen új nevet, amely meghökkentett, gondolkodóba ejtett és arra kényszerített, hogy foglalkozzunk vele. Az egész folyóiratnak olyan szabad volt a levegője, olyan friss és bátor a hangja, amilyen addig ismeretlen volt a magyar irodalomban. A tehetséges fiatalemberek ekkor már felismerték ebben a levegőben a nekik való levegőt, ebben a hangban a maguk hangját és most már maguktól közeledtek a Nyugathoz. A szerkesztő olvasnivalója egyre szaporodott és ekkor mutatkozott meg Osvát Ernő legnagyobb kritikusi és szerkesztői erénye: a tehetség biztos felismerése. Szeme előtt nem maradt észrevétlen egyetlen tehetség és az ő révén nem került a Nyugatba senki tehetségtelen. Nem tudok egyetlen kivételt sem ennyire megbízható volt mindig az ő ítélőképessége. Szigorú bíráló volt a legkiválóbbakkal szemben, de jóindulatú bíráló a legkisebb kezdőkkel szemben is, ha valami jót lehetett várni tőlük. Akiknek tehetségéről meggyőződést alkotott magának, azokért exponálta magát, energikusan, makacsul, teljes azonosulással, még a Nyugat legközelebbi híveinek, legnagyobb tekintélyű munkatársainak aggályai vagy ellenállása dacára is. Ma ezek is mind kész, kifejlett írók, munkájuk, pályájuk a közönség és a kritika előtt van. Értékelésük, mint minden értékelés az irodalomban, lehet különböző, de egy sincs közöttük, akinek kétségbe lehetne vonni szólásjogát. És ma mind tudja és vallja, mennyit köszönhet Osvát Ernő biztos felismerő képességének, szerkesztői becsületességének, éles és határozott kritikájának. Nagyon sok írásmű került volna jóval tökéletlenebb formában a nyilvánosság elé, ha nem Osvát Ernő már indulásakor nem mutatta volna meg neki, mennyiben indult rosszul és merre kell jó úton mennie. És nem egy ma már a legkitűnőbbek között elismert író jutott volna sokkal nehezebb küzdelmek után, későn, talán el is késve a publicitáshoz, ha Osvát Ernő idejében fel nem ismeri és nem egyengeti az útját. Egy fiatal irodalmi generáció fáradhatatlan figyelmű és kifogyhatatlan jóakaratú nevelője volt ő, e tekintetben szellem alkotóan vegyült bele ennek a generációnak az egész irodalmi munkájába.

Csak az ő energikus ellenálló képessége tudta fenntartani a Nyugat színvonalát. Nem mindenki tudja, milyen nehéz elutasítani olyan emberek munkáit, akik pozíciójuknál vagy összeköttetésüknél fogva számot tartanak a kedvező fogadtatásra, mennyi sértődéssel, haraggal, érzékenységgel kell számolni annak, aki a kiváló írókat, érdemes munkatársakat is figyelmeztetni meri hibáikra. Osvát Ernőben megvolt az erre való energia és erkölcsi bátorság, de megvolt a tapintat is, amellyel távol tudta tartani a Nyugattól azokat, akik nem voltak odavalók és meg tudta óvni a tehetséges embereket a saját tévedéseiktől. Sokszor és sokan haragudtak rá, de utólag mind és mindig igazgat adtak neki. A magam részéről azokért a munkáimért vagyok neki a leghálásabb, amelyeket nem adott ki.

A Nyugatot lehet dicsérni és lehet szidni, kinek milyen az ízlése és észjárása, de azt nem vonhatja kétségbe senki, hogy a Nyugat a magyar irodalom legutóbbi másfél évtizedében márkát jelent, a Nyugatban megjelent írói munka egy bizonyos színvonalat. Ez a színvonal az Osvát Ernő műve, az ő kritikai tehetségének mértéke. Ő, aki fiatal kora óta nem írt kritikákat, a legintenzívebb, legeredményesebb, az írókra és a közönségre legnagyobb hatású kritikai munkát végezte valamennyiünk között. Megkönnyíteni a tehetségek érvényesülését, távol tartani az irodalomtól a hívatlanokat, magasabbra emelni a közönség igényeit az irodalommal szemben, - ez a kritikus igazi hivatása, ezzel válhat alkotóvá. Osvát Ernő a szó igaz értelmében alkotó kritikus. Soha más nem vezette, mint az irodalom érdekéről való őszinte meggyőződés, ítéletében, állás foglalásában nem ismert soha mellék szempontokat. Munkája, pályája példaadó mindenki számára, aki érezni tudja az irodalmi erkölcs becsét egy nemzet kulturális életében.

Mi, a Nyugat régi munkásai, folyóiratunkat sohasem tekintettük csupán irodalmi munkák közlő orgánumának, irodalmi érvényesülés eszközének. Többet és nagyobbat láttunk benne: ügyet, amelyért küzdeni, szenvedni és amelyhez ragaszkodni kell és amely a magyar irodalom ügye, a magyar gondolat szabadság ügye, nemzeti ügy. Ez az ügy valamennyiünk között legpregnánsabban Osvát Ernőben inkarnálódott, ő volt legjobban áthatva tőle, ő dolgozott érte legtöbbet és legkitartóbban, ő azonosította vele legtökéletesebben egész életét. Erről akartunk tanúbizonyságot tenni Önök előtt, mikor Osvát Ernő ünneplésére hívtuk Önöket.