Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Figyelő

Rab Gusztáv: Gaál Andor: Lejtőn

Olyankor, amikor elhibáztunk valamit és elfelejtettünk úgy cselekedni, ahogy kellett volna nem is az élet nagy fontosságú perceiben, hanem jelentékteleneknek látszó, kicsi pillanatokban: utólag jó későn az otthoni magányban ráeszmélünk arra, hogy is kellett volna akkor hangunkkal, szavunkkal, szemünkkel és két karunkkal tennünk. Bosszúság fojtogat, fantáziánkban egymást kergetik a lehetőségek és arra eszmélünk, hogy mi mindent elfelejtettünk megtenni, amit kellett volna, mennyire hibáztunk, mennyi mindent elszalasztottunk végérvényesen és visszavonhatatlanul. Máskor pedig örülünk, hogy szerencsés kezűek voltunk, mert jaj, mi minden rettentő iszonyat történhetett volna velünk. Amikor kezembe vettem Gaál Andor lejtőn című regényét, mellyel az Athenaeum legutóbbi regénypályázatán a nagydíjat nyerte meg, már az első lapoknál az volt az érzésem, hogy a szerző a regényében azokat a lehetőségeket, azokat a lehetőségeket, azokat a vissza hozhatatlanságba veszett eseményeket, szándékokat, elképzeléseket és kínokat vetette papírra és foglalta a regény egységes szerkezetébe, amelyet ő, az író a sors furcsa játéka folytán nem élhetett át, nem markolhatott meg és így nem mondhat a magáénak és amelyek mégis az övéi. Nem régiben jelent meg egy kiváló kritikusunk dolgozata, amelyben azt a problémát feszegette, vajon kell-e a kritikusnak személyesen közelről ismernie annak a műnek az íróját, amelyet kritika tárgyává tesz. A kérdés érdekes és az idők során többen hozzászóltak részint igennel, részint nemmel. Mind a két pártnak igaza lehet a maga szempontjából, mert sajnos, egységes szempontokat nehéz felállítani és vannak, akik közvetítő felfogást fogadnak el. Nekem egyrészt megkönnyíti, másrészt megnehezíti feladatomat az a körülmény, hogy a pályadíj nyertes regény szerzőjét több mint egy év óta ismerem, számtalanszor bepillantottam legtitkosabb gondolataiba és legbelsőbb életébe. Sokat tudok róla, amit a regény olvasói nem tudhatnak és így akaratlanul is az ő néha furcsán megvonagló arcán át szemlélem mindazt, amit hőse, Rasin Nikolajevics Pál, a cári gárda ezredkapitánya különös és komplikált érzésekkel átszőtt élete során művel - öngyilkosságáig. Mindaz, amiből összetevődött ez a tragikus végű élet, azt mutatja meg nekem, amit az író nem tudott, nem akart, nem mert vagy elfelejtett megélni.

Sajnálnám, ha elindulásomat valaki félre értené. Amikor elszalasztott élményeket mondok, akár az agyban lezajló csatákat, akár térbeli mozgásokat, arra gondolok, amit mindenki átélt amikor így motyogott magában:

- Ejnye te bolond, nem azt kellett volna tenned, hanem ezt és így, meg úgy és akkor az történhetett volna, hogy...

Vagy:

- Nagyon jól tetted, okosan, különben megeshetett volna az a borzalom, hogy...

És itt működni kezd a fantázia, amelynek ezek a legtermékenyebb pillanatai.

A Lejtőn témája ezekben a pillanatokban fogamzott meg az író agyában. Izgalmas olvasmány és még izgalmasabb azok számára, akik az írón keresztül olvashatják.

Egy férfi furcsa, beteges szexualitásának a rajza, akit a nők visznek lejtőre. Pál erős, szép férfi. Gazdag és előkelő, akinek minden útjába akadó nő behódol. Az író nem magyarázza meg különösebben, hogy a nők szemében mi óriásítja leküzdhetetlenné és ellenállhatatlanná a férfit. Rasin Pál egyszerűen az a férfi, akit minden nő megszeret és talán épp az teszi betegessé, kiszámíthatatlanul szeszélyessé, hogy minden nőt a magáénak tud, minden nőt megkaphatónak tart. Monte Karlóban, ahová egy árbaj következményei miatt küldte az apja, három szeretője van egyszerre, akiket hangulata szerint cserélget. Csodálatos szerencsével játszik a rulett-asztalnál és egy éjszaka undorában és csömörében az összenyert aranyakat a játékosok fejéhez vágja. Hazautazik Moszkvába apja temetésére, majd birtokára menekül, ahol új életet akar kezdeni, de útjába akad egy muzsik lánya, akit erőszakosan megrabol szüzességétől. A tizenhét éves lány a tóba ugrik. Ezóta üldözik Pált moszkvai volt szeretőjének párbajban megölt férje, mint kísértet és a muzsiklány iszapos, halottszem. Visszamegy Monte-Carlóba, ahol egyik otthagyott szeretőjének a tizenhat éves lányát, úgy érzi, tiszta, becsületes, házasságra csalogató szerelemmel megszereti. A lányt nem bántja, de az anya testét kívánja és a lány akkor lepi meg épp éjjel, amikor az anya ajtaján bekopog. Pált szaggatja az a tudat, hogy nem képes becsületességre és minduntalan felé mered a borzalmas, iszapos szem. A birtokáért kapott pénzt elszórja épp úgy, mint szeretőit és a szeretett asszonyok képét utcai lányok festéke alatt keresgéli. Tépetten, kifosztottan kergeti az arcokat, nyakalja a konyakot és egy este lefekvéskor piros pettyeket pillant meg a mellén. A luesz adja meg neki az utolsó lökést a halál felé, amelynek gondolata mindig felmerült benne, még akkor is, amikor duzzadó életkedvvel és hajrázással új és új életet akart kezdeni. Az orosz tehetetlenség, amely olyan rokon a magyarral és a beteges szexualitás a percekben jelentkező tartalmat habzsolta mindig és hagyta, hogy azt tegyen vele, amit akar.

Gaál Andor regényében nem fontos az orosz keret és mégis okának kell lennie, hogy ezt a keretet választotta. Talán az orosz mesterek iránti szeretet ez, akiknek nevelése megérzik rajta, gyakran a modorban is. Görbére csiszolt tükör Gaál regénye, amelyben torzítva mutatta meg magát és az őt legjobban izgató problémát: a szexualitást. Szörnyű lehetőségek víziója a csömör, a lezüllés, a luesz, az öngyilkosság és az író maga a regény az, akinek kivételes tehetségét ott érezzük minden sorban, aki megszenvedett a maga életében azért, hogy termékenyen szenvedhessen az írásban, talán nagyon szeretett úgy, amint Rasin Nikolajevics Pál szerette a tizenhat éves Madeleine-t, elmerült a szerelem szövetének boncolásában, kérdések, rejtélyek gyötörték és most vallomást tett a másik énjéről, arról, amelyik megszólalt benne olyankor, mikor elhibázott vagy okosan tett valamit. Úgy érzem, önmagát írta meg az író a hősében, azt a torz énjét, aki az élő és eleven Gaál Andorban az élet minden mozzanata után számítgatta a lehetőségeket, hogy mi történt volna akkor, ha minden másképp történik. Összegyűjtötte mindazokat a szexualitásban gyökerező gyönyöröket és borzalmakat, amelyek megtörténhettek volna vele is éppen úgy, mint mással. Megformálta Rasin Nikolajevics Pált és mintha testéből kiváló test volna, végig csináltatta vele távoli országokban mindazt, amit ő, az író meg szeretett volna csinálni és mindazt, aminek az átéléstől ő, az író verejtékezve borzadt.

A vágy és a borzadás egyformán erős és mélyen szántó érzés. Ők szülik ketten együtt a legszínesebb, legtarkább és legijesztőbb víziókat. Ők izgatták az író képzeletét és ők voltak munkatársai a Lejtőn meg-megírásában. A munka, amit végeztek, értékes és Gaál Andor, aki ezzel a regényével nagyra nőtt, becses nyeresége a magyar irodalomnak.