Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Figyelő

Halász Gyula: Jó hinni
- Reményi József regénye -

(A Magyar Írás kiadása, l922.)

"A regényírótól emberséges szívet várok" - jegyzi fel naplójába Barth Jancsi, a regény ifjú hőse (akinek gondolatai olykor már Jánoséi.) Ha mi is ezzel a várakozással fogunk bele Reményi regényének olvasásába: nem csalódunk meg. Ez a regény emberséges ember, érzékenyen rezonáló lélek munkája. Fantáziája a szív, mélységeibe bocsátja le hajszál gyökereit. Az ilyen fantázia nem tud elszakadni szív talajától, hogy játékos könnyűséggel száguldja be velünk a mindenséget - de annál melegebb fénnyel ragyog fel benne az a kis világ, amelyet szívünkben hordozunk. (A könnycseppben is benne remeg az óceán.) Reményi József ennek a mikrokozmosznak a kutatója. Ha itt-ott talán járt ősvényen törtet is előre, egy-egy magasba szökő pompás faóriás becsalogatja a rengetegbe és új csapásokat vág a sűrűségben. Igaz, nem tudjuk, hová és merre visz fáradságos utunk, hol bukkanunk megint napsütötte tisztásra. A cél ismeretlen. De nem ilyen-e tulajdon életünk?

"Gyönyörű az élet, még ha a szenvedés próbára teszi is a Szépségbe vetett hitet...De jó hinni!" - ezzel az útravalóval bocsát el az író regénye végén és ezzel vág neki a tizennyolc esztendős regényhős, apja, anyja ravatala mellől az életnek, amelynek "ízét, zamatát a szájában érzi", de amelyre két éven át egyre csak készült gyötör kíváncsisággal. Isten szolgálatáról is azért mond le, mert kíváncsi az életre.

Barth Jancsi lelki fejlődésének rajza, két diák esztendő keservein és gyönyörűségein keresztül megkapóan érdekes. Ez az út - így szemléltethetnénk - a hitoktató szárnyai mellől a történelem tanárhoz vezet. Hogy ez a történelemtanár szocialista és börtönbe kerül, a regény szempontjából nem fontos. Barth Jancsi különben is túlnő a tanárán, kiábrándul a szocializmusból, másfelé kanyarodik s mindvégig nem tudjuk meg, hol fog megállapodni. A befejező szavak: "De jó hinni!" - mintha azt sejtetnék, hogy vissza fog térni, mint eltévedt juhocska, a vallás járó szalagjához. Én nem féltem ettől, bár, mondom, a szerző némi bizonytalanságban hagy. Jancsin annyi csalódás, megpróbáltatás zuhog keresztül, és minden férfias öntudatossága mellett oly fogékony lélek, hogy valóban a szerzőtől (vagy az olvasótól) függ csupán, mit nevel belőle. De hisz ez mellékes. Ez már a harmadik kötet vagy egy új regény feladata lenne. Elégedjünk meg két év pompás rajzával. És bízzuk sorsára a fiút.

De nemcsak Barth Jancsi, aki körül forog a regény, - a többi alakok is majd mind élő, eleven figurák. Szinte testi valójukban érezzük őket. Amikor regényalakokról ezt mondjuk, tulajdonképpen keveset mondtunk. Hiszen a jó regények alakjait rendszerint jobban ismerjük, mint az élőket, mert - jobban érdekelnek. Ha azokat, akik az életben körülvesznek, ennyire ismernénk, ennyire beléjük látnánk, jobban kellene szeretnünk, vagy - megvetnünk őket. Regényben szigorúbbak és - elnézőbbek vagyunk. "Legjobb barátainkból kiábrándulnánk, ha regényben olvasnók őket" - fakadt ki egyszer keserűen e sorok írója egy "legjobb barátja" előtt. Kárpótlásul viszont mennyi szeretetre-méltóságot fedeznénk fel másokban, akik mellett idegenül megyünk el az életben!

A regény vádoló tükör, mely az élet képét mutatja. Igaz. De van valahol Új-Zélandban egy regényes erdei tó, (úgy hívják: Mirror Lake), amely híres arról, hogy olyan tisztán tükröződnek benne a parti fák, hegyek, a legkisebb fűszálig, hogy a róla felvett fényképet bátran felfordíthatjuk, nem tudunk külön különbséget tenni, melyik kép a valódi és melyik a tükörkép. A regény nem ilyen tükör. A fotográfián a tükörkép csak éppen olyan jó, mint a valóság. A regény tökéletesebb a valóságnál. A természet utánozza a művészetet. A természet olyan, amilyennek látjuk. És olyannak látjuk, amilyennek a művészet láttatja. Mert a természet tévedhetetlenül csak az igazi természetet utánozza.

Nekem mindig gyanús az olyan ember, akit nem érdekelnek a regények "költői a földön" él, mit bánja ő, mit irkálnak össze figyeltem: az ilyen embert élő ember társai sem érdeklik. Csak önmaga. A jó regényíró jótevője az emberiségnek, közelebb hozza szolidaritásunkat. És a szolidaritás - igaza van Kropotkinnak - szélesebben átölel, érzés, mint a szeretet. Nagyobb jelentősége is van (és lehetne) az életben, mert ha a szeretet mélyebb is, csak szűk körre szorítkozik, a szolidaritás ösztöne azonban az élők egész világát egybe forrasztja - dörögjenek bár ellene az ágyúk és a torkok. (Szolidaritás nélkül - háborút és fajvédelmet se lehetne dörögni. No de ez másfajta szolidaritás.

Nem merő véletlen, hogy Reményi regényéről szólván, jutnak eszembe ezek a dolgok. A Jó hinni az emberi szolidaritás regénye. Lelkes és eszményi törekvésű, hittel és hévvel, tele. Sok barátja lesz és sok ellensége. Én szeretem ezt a könnyből és mosolyból született kedves vidéki diákregényt. De Barth Jancsi nem tud egészen a szívemhez nőni. Miért nem zavartalan a gyönyörködésem a Jó hinni ragyogó tehetségű diákhősében, ebben a kitűnő, melegszívű, gyöngéd, férfiasságában is naiv gyermekifjúban, akit bármely anya büszkén vallhatna fiának. (Nem hiába, hogy angyali anya szülte.) Barth Jancsinak az a baja, hogy egy kicsit túlságosan érzi az életet. Már pedig: "folyton tudatában lenni az életnek, ez idegbaj." Ezt ő maga túl sötéten állapítja meg, igyekszik is szegény kilábolni belőle, mert hiszen: "Az erő jóság. Az erős ember türelmesebb a gyengénél, tehát jobb is nála." Ne féltsük Barth Jancsit. Akkora adag életkedv lakozik benne és olyan fiatal, hogy nem győzi agyon filozofálni az élet örömeit. A szerző sem fukarabb hozzá a gyönyörűségek kimérésében, mint szokott lenni az élet a kamaszévek idején. Egy lázas, érzékiségében is egekbe emelő szerelemmel és egy másik szabályszerű diák szerelemmel találkozunk a regény lapjain. Mind a kettőben őszintén gyönyörködtünk, abban is, amelyik fölött egyes kritikusok illőnek tartják majd, hogy fejüket csóválják. Ezektől a szerelmektől bátran elolvashatják a regényt Barth Jancsi kortársai. Csak épülhetnek belőle. De a könyv néhány lapján - tíz-húsz sort - örömest cenzúráznék ki a második kiadásból, ha nem irtózna még jobban a cenzúrától, mint attól a néhány ifjúkori ballépéstől, amely ha már megesett, baj, de túlzott lelkiismeretességből meg is örökíteni, több volt mint bűn - hiba volt. és fölösleges.

Mindez nem érinti a regény érdemét. Még a meséje se fontos, bárha egy ilyen szélesen hömpölygő folyónak hirtelen elapadása a regény végén sajnálatos. Vannak folyók, amelyek egyenesen a tengerbe sietnek, vannak, amelyek zuhatagokra szakadozva bukdácsolnak és földalatti barlangokon bujkálnak keresztül, hogy ismét fölbukkanjanak. És vannak, amelyeket elnyel a sivatag homokja. Kár, hogy a regényíró egy ilyen életet választott tárgyául. Vagyis pontosabban szólva, úgy vágta ketté a történetet, hogy megoldatlanul marad az élet problémája. Lehet, hogy tévedek, de engem nem elégített ki a befejezés. Sőt kiábrándított. A végső jelenet, Barth Jancsi furcsa, zavarodott viselkedése az orvos szobájában, apja halálakor, egyenesen megdöbbentett. Nem hiába, hogy az orvos is "fejcsóválva követte" a fiút, amikor a szoba faláról leakasztott Ádámképet "úgy szorította melléhez, mint anya a csecsemőjét." Mi is fejünket csóválva tesszük le a könyvet kezünkből - a könyvet, amely két vaskos köteten keresztül majd mindvégig gyönyörködtetett.

Magvas mondások, költői ötletek özöne kínálkozik tollam alá Reményi könyvéből. Ezekből az idézetekből - "gondolat zsuzsúkból" - lehetne (és talán kellene ) nem is megírni, hanem egybefűzni Reményi József regényének érdemleges és igazságos ismertetését. Lapidáris mondások (néhol kissé kezdetlegesen faragott) köveinek tiszteletreméltó talapzatán nyugszik a regény egész derekas építménye. A baj csak az, hogy maguk a falak is majd mind ilyen kőszikla súlyú vagy legalább kősziklát utánzó anyagból valók és csak hellyel-közzel futja be üdítő repkény az épületet. Ilyen repkény az élet forró szerelme, amely ki-kicsap a regényből és vissza-vissza fiatalítja a kissé koravén regényhőst azzá a kedves és okos fiúvá, akinek látjuk néha hamvas szerelmében. Kár, hogy Kerner Juliskából is olyan hamar ki kell ábrándulnia. Ő persze az életben ismerte a kislányt, nekünk meg regényalak.

Az író ereje és gyöngéi egy forrásból erednek: könyörtelenül boncoló, önkínzó írói és emberi lelkiismeretéből.

"Költőnek lenni nem vidám dolog."

Ugyanabban a betegségben szenved, amiben Barth Jancsi, aki szomorúan mondja el magáról: "gyermeknek lenni nem vidám dolog."

"A művészi igazságnak mindent szuggerálni kell és semmit sem szabad bizonyítania." Ez ellen a tétel ellen, amelyet önmaga idéz valahol könyvében, senki se vét annyit, mint Reményi, aki "a létet egy vaskos kötetben" (kettőben), "akarja elemezni." Van a regényben egy fiatal író, Orlódy, akinek ambíciója megírni ezt a minden elmondhatót magába sűrítő lélektani regényt, de fél tőle, hogy könyvét "unalmasnak fogják mondani."

Reményi regényét megmentette ettől a megjósolt végzettől a tulajdon izmos tehetsége. Igaza van: csak az lehet művész, akiben a részvét egyenértékű a tehetséggel. Reményiben mintha a részvét lángjában olykor a művészet nemes érce is megolvadna. A forma művészeté mindenesetre. De ha lesznek is olvasók, akiket idegesít az író örökké résen álló érzékeny sztetoszkópja: ezeket is bőven kárpótolni fogják a finom szívhangok, amelyek tisztán hallhatóan - ha néha kissé harsogó erővel is - csapnak ki a regényből.