Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Hatvany Lajos: Ady világa
Aki a tegnapi embert magyarázza, nem magyarázza meg Ady Endrét. Mert Ady, a sok tegnapi embert között, egyetlen Ady Endre volt. Aki ezt az egyetlen embert magyarázza, nem magyarázza meg Ady Endrét, a költőt, aki közülünk elmúlt emberi lényétől oly független, el nem múló emberi életet él. A régi és modern bírálat, a költő költői mivoltának sok burokba hurkolt, mélyen rejlő titkát mindenképpen megkerülni igyekszik. Inkább megírja a költő életrajzát, a művek vonatkozásait az élethez, meg a költő érzelmi életét elemzi, világnézetét kihántja, verseinek technikáját lesi el, nyelvének sajátságait figyeli meg, az egyetlen művésznek alkotásait elődök és kortárak műveivel hasonlítja össze, tartalmakat mond el, jellem rajzokat feszeget, alapeszmét hánt ki, csak épp a titkok titkát, a költő művésziségének és a költő költői hatásának titkát, szóval épp a költőt nem figyeli meg a költőben.
Fromentin, a hollandus festészet legáhítatosabb tolmácsolója, ha tudom, Rembrand képeinek szépségeit akarja megmagyarázni, egy hosszú tanulmányban s a művészi szerkesztés, fény- és árnyelosztás, színezés részletes elemzésébe bocsátkozik. Végül belefárad meddőnek érzett kísérletébe és evvel a felkiáltással végzi boncolgató tanulmányait: Je vous jure que c`est beau! Esküszöm, hogy ez szép!
Ahol Fromentin elhagyta, ott szeretném kezdeni. Mi az, ami a műélvezőt gyönyörrel tölti el, mi az, ami a műélvezőt ilyen felkiáltással bírja! Figyeljük csak meg, amint két ilyen lelkes olvasó a versek könyve fölé hajol, - vajon miről beszélnek?
Nem is szavak beszéde ez, hanem karok, kezek izgatott taglejtése, örömes, tagolatlan kiáltások, a versből kiragadott egyes jelzők előtt való elcsodálkozás, könyv nélkül elmondott, kapcsolat nélküli sorok, azután hol itt, hol meg amott folytonos lelkendező fellapozása a versek megszentelt könyvének. Közben nyelvek csettintgetése, szem hunyorgatása, ki-kitörő sikongatás. Az ilyen művészi megérzés, a művészi teremtől ihlet visszája.
Már pedig, a költői ihlet nem egyéb, mint intuitív erő, mély a szavakat a benyomás frissességében leli meg s ugyancsak a benyomások fürgeségével kapcsolja össze. Alkotó erő nem egyéb, mint a világ képeinek együtt látása, a világi hangok együtt hallása s a világi jelenségek egybe foglalásának épessége.
Ezt a szárnyalva kapcsoló költői erőt, mint sirály a vitorlát, úgy kíséri a művészien megérző kritikai megértés.
Goethe a verset a templomok színes ablaküvegéhez hasonlítja. Ha kívül állsz, józan filiszter, szürke üvegtábla, - de ha benn a szentélyben szemléled, csupa árnyalatos szín, csupa alak és színekből, alakokból, ragyogásból feléd izzó legenda. Ésszel felfogható értelmétől függetlenül, illetve avval titkos kapcsolatban, a művészi alkotás minden szavának helyzeti ereje, minden mondatának kötése, minden rímének fölcsendülése, embereket, arcokat, tájakat, korokat, tengerek, erdők és életek viharját, napok omló fényét, éjszakák csillagtalan sötétjét jelenti. A költő intuíciós kapcsolási képességétől függ, hogy ezekből a titkokból mennyit fejez ki, a bírálóétól, hogy belőlük mennyit ért meg.
Enélkül az intuíciós képesség nélkül, melynek rejtelme a tudós kutatók számára mind eddig rejtelem maradt, a legmélyebben érző lélek kritikai munkája, csupán művének külsőségeiben, de éppen nem művésziségében közelíti meg a művészt. Már pedig a művész művészi voltának, az úgynevezett artisztikumnak rejtelmes fogalma - úgy érzem - veleje a művészi kérdésnek és minden művészi munka erejének és hatásának igazi nyitja.
Mielőtt e nehezen megközelíthető fogalomnak pozitív meghatározását megkísérelhetnénk, próbáljuk meg visszára, a negatívumból való definiálást.
Vörösmarty, a legművészibb magyar költő, amikor műveit német fordításban olvasta, ijedten csapta össze kezét. Nem ismert magára. Ez az ijedelem bizonyára nem fogta el Eötvös Józsefet, aki a német szónak elébe tartott tükrében pontosan ráismert a maga nemes és szép elméjére. Ez annyit jelent, hogy Eötvös gondolatot és érzést fejez ki szavával, ellenben Vörösmartyban a gondolaton és érzésen kívül rejlik még egy, fordításban föl nem oldható maradék, titokzatos valami, ami élet és halál, föld, ég és kerengő csillagok. Ez a minden lüktet a Vörösmarty versben még akkor is, ha legközkeletűbb igazságot századszor mondja el. A vers, mint művészi mű fejezi ki az érzésen és gondolaton túlszárnyaló nagy sorshirdetést.
Ha Vörösmarty leírja egy fiatal leányról: Hordta szelíd kötelét a leomló szőke hajaknak...akkor a kötél szó merész zamatában, a szelíd és szőke, három jelzőjének, minden hajadon nőisséget, suhanást feltűntető könnyedségében, valamint a vibráló daktilusok után, a sor végébe hátravetett "hajaknak" szinte a hátba vetett női konty fürtjeinek arany zuhatagos táncát festő és kényszerítően szemléltető erejében rejlik a vers szépsége. Mind ő az Árpád sírja előtt harsogó Dunáról harsogja a Vörösmarty epigramm: "Zengj hadat álmaihoz...", Arany figyelmeztet a szúfolt kötés népvándorlási erejére. Még hallani vélem agg Gyulai Pált, amint egy-egy verssor igézetétől megbűvölve, napokig dúdolgatja magában Vörösmarty epigrammát a méhről:
Hulló harmatnak szeretője s az illatos ágé,
Mézalakú kis raj, nyugszom e rózsa megett.
Engem az illatnak szédíte meg árja, csapongót,
S melyet nem sejték, a tövis éle megölt!...
Vajon a gondolat újságában rejlik-e az epigramm szépsége? Nem, bizonyára nem. A méhike sorsát az ókor óta ezernyi hasonló versike döngicséli. Mi mámorítja meg a versek barátját? Mi nyűgözi le napokra? A szavaknak, sőt mi több, a betűknek, életet mondó és mutató, játszi, bár nem játékos, mert a tárgy lelkéből és lényegéből forrt egymásutánja. Az első sor 1-jei a méh röptének könnyedségét fejezik ki, az ág remeg és billen a nyugalmas lassú spondeusok után, hirtelen nekilendült és a szavakat ketté törő (...nak szere:...fője s az) daktilusokban - a második sor z-je, r-jei, halk rezgés, rózsa mögött keringő rajnak csöndes zizegése, - a harmadik sornak felkavart szórendje, az illat ár szédületét bőségesen ontja, - végül a negyedik sor a gyilkos pentameter, melynek ceruzás szótagja: "ték", gyilkos tövis, melyen a méh fennakad, s melynek második felében a tövis éle megölt, a zümmögés, kerengés a vers bevégző l és t csendjébe, mint álomba, halálba be- és kivész.
Ady Endrében a saját melódiái zúgtak, mégsem tudott menekülni Petőfi versétől, melynek szépsége sokszor hívta föl barátainak figyelmét:
Egy hattyú száll fölöttem magosan
Az zengi ezt az édes éneket -
Óh lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...
Ha ezt a négy sort s a belőle kitündöklő fiatalon érett géniusz, alapeszmébe vagy alapérzésbe zsugorítom, - mi marad belőle? Semmi. A vers a versben, a szavak zöngedelmes és megérzékítő egymás utánában él.
Goethe a legnehezebben megközelíthető filozófiai eszméket fejezte ki költeményben. De az eszmék nem Goethe eszméi, hanem Spinozaéi. Csak a vers Goethéé. Az eszmét képben és énekben kifejező hatalom teszi Goethét. Mégis az állatok és növények metamorfózisáról írott, disztikonoknál, a Gott und Welt isteni magasából leomló minden stancáknál többet nem mond arról a csodáról, hogy élsz és vagy, hogy lélekkel és érzed s hogy te, aki ma hegyek ormán, a ritka, könnyű légnek szívod be tiszta azúrját, holnap ményen a föld alatt fekszenek: az Uber allen Gipfeln néhány sora. Ahogy azt ist Ruh-ra a spürest du felel, ez a hegyek riadt csöndje, ahogy a rövid kaum einen Hauch után a Vögelein schweigen im Walde hosszú sora hirtelen kinyúl, mintha széles erdő terülne szét, hunyt szemű madárkák hallgatásával minden ágon, ahogy a Warte nur balde-ben visszafullad a lélegzet s a Ruhest du auch-ban megszegik, - ez a múlás, ez a vég, ez a halál...
Az szokás mondani, hogy az ilyen megfigyelések nagyon is pehely könnyen illannak s hogy nem lehetnek bírálat alapja. Ez lemondást jelent. Azt jelenti, hogy a műértő a maga minden idegben felujjongó lelkesedését nem foglalhatja szóba. Azaz, hogy a műbíráló csak épp azt nem írhatja le, amit a művészetről érezni és mondani szokott s hogy a művészetben való legtitkosabb és legmegrázóbb élményeiről nem szabad beszámolnia.
S habár tényleg eddig a kritika el is mulasztotta ezt a beszámolást, mégis bizonysággal megállapítható, hogy a bírálók közül kiknek voltak ilyen élményei s kiknek nem. Lehet valaki legélesebb elme, egyes művészi jelenségeket legszélesebben összefoglaló vagy a legszélesebb általánosításból legegyénibb jelenségekre vissza vezethető, százezernyi hasonlóságok és vonatkozások tudós felfedezője, azért a művészi teremtő asszociációt mégis híján lehet. Aristoteles híján volt ennek a képzelemnek, Plátó ellenben, mint méh az akác szirmát, úgy szívta be a szavak misztikus mézét. Ezt tették Quintillianus és Longinus is. Mindannyiunk fölényesen okos és minden szépet szürcsölő barátja, Horatius, a szavaknak helyzeti értékét és sorsokat mondó értelmét mérlegelte az Ars poétikában. Boileau, a hajporos fejű írta le ezt a sort: Du mot mis a sa place sentir le pouvoir, helyén való szónak érezni hatalmát, s evvel a művészi érzéssel lerázza fejéről a pedáns hajport. lessing inkább aristotelese elme, mint plátói. A tizenkilencedik század kritikai nagymestere: Sainte-Beuve, ki ugyancsak az írók jellemrajzait s életrajzait írta, mégis titkos és csak halála után kiadott füzeteket töltött meg verssorok, szavak, rímek, fogalmak képét és illatát magán viselő kifejezések és szórendek fölött érzett gyönyörűségeinek feljegyzéseivel. S bár a teremtő emlék osztályozó rendszerét tűzte ki vizsgálódásainak céljául s bár ez a rendszer, mely ki sem alakult, nem is nagyon érdekel bennünket, mégis, mert titkos mérgező öröme minduntalan kiütközik életrajzi és pszichológiai tanulmányaiból, minden Sainte-Beuvei-i bírálat a művészi ihletes érzés örök frissességében virul. Ellenben a legokosabb Macaulay és a legtudósabb Taine összes költő-portréi, e titkos képesség híján, mennyire beszáradtak! Míg például Lamaitre játszi elméjének alakalmi szülöttei, a legapróbb kritikai tárcák is élnek, mert ez a játszi elme a művészet művészi volta iránt volt a legfogékonyabb.
A magyar kritikában először Arany volt, ki a költőnek szórendező, szavak egymásutánját felziláló és új rendben újra költő feladatát, nemcsak mint ihlett művész vállalta, hanem mint kritikus el is magyarázta. Csak ki kell nyitni Gyulai könyvét Vörösmartyról és nézni, ahogy Gyulai a Vörösmarty-eposzok értékét nem a kompozícióból, nem a meséből, hanem az egymás mellé görgetett szavak gyémántjainak szikrázásból magyarázza, ahogy a Csongor és Tündének, a formák leheletszerű játékában megelevenült mesevilágát érzi, - és mindjárt megsejtjük Gyulai kritikájának kiválóan artisztikus alapját. Péterffynek, műgondosa, valamint Ignotusnak, újságba való sietéssel és szeszélyes önkénnyel megirt kritikája ez artisztikus megsejtésen nyugszik. Ellenben az a meghatóan gyöngéd lélek és finom elme, aki Ridel Frigyes volt, mindig messze járt a művészi kérdések titkos lényegétől. Széles háló vont a költő körül, az egyes költő egyes verseinek magukkal és más költő műveivel való összehasonlításából megfigyelt sok lényeges és jellemző vonást, de amikor arról lett volna szó, hogy a hálót összefogja, hogy a művészi jelenség pikkelyesen ragyogó és viszkózusan eleven zsákmányát fogja ki, akkor a zsákmányt kiejtett finoman font hálójából. Riedl az egyetemi szemináriumban ilyen kérdésekkel jelent meg: "Mit jelent a Vörösmarty-féle: Zokog, mint malom a pokolban?" Bírálói asszociáló képzelete híján Riedl föl nem érte Vörösmarty költői asszociációit. Nem tudta, hogy a malom szörnyű robaját költői fül rémes zokogásnak hallja s nem tudta, hogyha a költő e rémnek rémségét fokozni akarja, akkor a malmot a pokolba helyezi. Van-e ennél, a pokolban robajos malomnál rémségesebb robaj, illetve zokogás? Így dolgozik öntudatlanul a költő, így követi öntudatlan tudatossággal, ihletes logikával a bíráló.
Ami eddig minden eleven bírálatnak szunnyadó alapja volt: a költői eszme- és érzés társulásnak, bírálói szeme- és érzés társulásban való nyomon követését s az összefogó művészi alkotó asszociációnak nemcsak gondolati, hanem szórendi, ütemi és hangzati tünetekben való megfigyelését szeretnénk a szunnyadó mélyből felszínre vonszolni. annál is inkább, mert a nagyszerű médium, melyen kísérletezünk. Ady Endre, a legszilajabb, igen gyakran alkoholos önkívületben szökellő szó, érzés és gondolat kapcsolások művésze.
*
Azt vethetné valaki ellenemre, hogy szintézisekre törekvő korban a legegyénibb ízlés hangulatos önkényére alapítom kicsinyesen szétbontó kritikámat. A vádat vállalom.
Úgy tapasztaltam, hogy a vers megértők nagy szabad kőművessége minden országban egyformán érez és gondolkozik. Minden országban és minden nemzedékben. Ha Gyulai Pállal, ha Péterffy Jenővel, ha Ignotussal vagy Szép Ernővel, ha Alfred Kerrel, ha Anatole France-szal beszélsz versről, bármilyen nagy eltérések választják is el az egyes temperamentumokat, bármint érzi is ki-ki a maga nemzete vagy kora kifejezőit erősebben s bármint veti el a magától idegent: az egyéni nagy különbözések ellenére a megérzők megérzési módjában bizonyos egyformaságot és közösséget látok. S ez az ihletes ízlésbeli közösség, ez a friss, qualitées-érzék - úgy érzem - valóbb valóság minden elvont formai tételeknél. Ebben a közösségben új, általános érvényű szintézisek lehetősége rejlik. Ezért számolom a műértő ütőerének verését s ezért mérhetem bízvást az ő fellelkesült örömében a műértéket.
Tíz Ady-kötettel szemben úgy áll a bíráló, mint a dirigens Beethoven műve előtt. Ez a könyv azt jelenti, hogy az első Ady olvasó nemzedék egyik jellegzetes tagja így dirigálja Ady Endrét.
Jönni fognak mások, úgy idegűek, új dirigensek. Ám jöjjenek!
*
Ez a könyv tehát mindenek előtt a költőt mint művészi jelenséget bemutató esztéta könyve lesz. De bizonyára hívatásos munka volna a sorok, szavak, rímek, ritmusok, képek, jelzők különösségét és erejét, mint puszta külsőségeket, esztétikai ínyenckedés léha tárgyait fogni fel.
A művész mögött az egész embert keresi a pszichológiai bírálat. Az emberből az egész művészt vonja ki a "l`art pour l`art" bírálata. A mi kiindulásunk is az artisztikus elem vizsgálata lesz. A művészi munka leganyagibb és leglégiesebb, de amellett legrejtettebb, bár leglényegesebb alkatrészeinek tüzetes megvizsgálása. Mindazon által ez a vizsgálat csak kiindulópont és nem öncél. Mert minden új hangzatú rím és ritmus, a mondatokat szétvető vagy összezsúfoló mondatkötés indulatokat jelent, gondolatokat jelent, egy-egy embernek külön világát és élettörténetét jelenti.
A kör ismét önmagába zárul. A "l`art pour l`art", a "művészet a művészetért" elvét csak a végig nem gondolás választja el a "művészet az érzésért" és a "művészet a gondolatért" elveitől. A rózsa minden csattanó pírja és halvány tea sárgája, minden bódulatos illata, ugyanannyi és ugyanaz, mint a rózsa töve, gyökere, sőt tüskéje. Egy-közös életelv szökkenti szárba és fakasztja bimbóba és bomlasztja virágba az egész élő-eleven növényt. A pálma levelének és a pálmatörzs háncsának, a sejtnek és testnek, a csigolyának és koponyának egységét Goethe ismerte föl a padovai füvészkertben. Ady versein szeretném bemutatni az érző és gondolkodó, a látó, halló, minden érzékével élő embert, aki lényének minden sajátosságával benne él nemcsak a kifejezett részében és gondolatban, hanem egyszersmind minden rímben és ütemben, minden szóban és szórendben, mint Vörösmarty vagy Ady, Arany vagy Petőfi szókincse, verskezelése vagy síntaxisa. Az ember és művész, mint a homorú és domború egy köralakban, egyetlen alak, melyet egyetlen tükörben foghatsz fel. Nagyszerű egységben együtt élnek, külön választhatatlanul.
Ezeken az általános célokon kívül még egy harmadik, kiváló cél is vezet. Olyan cél, mely nem csupán a költészet és lélek tanát, hanem csakis az Ady - ismeretek tanait érinti legközelebbről.
Aki ezeket a sorokat írja, hív csatlósa volt Ady Endrének, amíg a költő élt. Amikor a Vér és Arany megjelent, házról jártam vele házra. Fejcsóválók, tamások, sőt gúnyos kacagók közé mentem a kötettel. Felolvastam egy verset, fel kettőt, hármat, négyet, addig olvastam, magyaráztam, hevültem, lelkesültem, míg a kacagás elállt, míg a gúny elismerésre, míg a tagadás csodálatra változott.
Tudom, hogy Ady ma már közkincs. A harcot megharcoltuk. Új harcosok, új jelszóval állnak új porondon. A toborzásnak nincs célja többé. Aki Adyt még ma sem érti, az sohasem fogja megérteni. A mi programunk tehát nem felhívás Ady nevében való sereglésre, hanem inkább az Ady-hívek mind szélesedő táborában öntudatossá tétele sok öntudatlan örömnek, figyelmeztetés sok rejtett, föl nem fedett Ady-versre vagy eddig föl nem tűnt Ady-szépségre. Mert egy nagy - s az élő Adyval szemben immár jóvátehetetlen - mulasztás terheli Ady leghívebb híveinek lelkiismeretét: a "Minden titkok versei"-nek megjelenéséig kitartottuk mellette, a "Ki látott engem?", a "Menekülő Élet", a "Magunk szerelme" költőjét elhagytuk. Fejünket csóváltuk. Még Ignotus kritikája is megéreztette ezt a véleményt Adyval. A legnagyobb napilap hivatott kritikusa meg éppenséggel hanyatlásról beszélt. Magán leveleim a költőhöz nem voltak kíméletesek. Me cupa, nostra culpa!
A Halottak Élén megjelenése mindenkit földig hajító, új és utolsó diadalt jelentett.
Ez a kommentár, amint Ady szövegébe először merült bele, meg akarja menteni az átmeneti kor Adyjából, ami menthető. Munka közben ki-kivilágosodtak a sorok s rábukkantam e három, még mindig alig-alig ismert kötet pazar kincsére. Ady munkájában nincs törés. Az a nagyon elterjedt babona, mely Ady munkájának elején hirtelen felfénylett csodát lát, mely élete és termékenysége java korában e fénynek elhomályosulását s a halál előtti verseiben a csodafénynek még egyszer, utolszor való kísérteties észak fényes szerte ragyogását vélte látni, - ez a nagyon elterjedt irodalmi babona nem áll meg. Ady motívumai, formái folyton-folyvást, fokról-fokra fejlődnek a végső, nagyszerű kifejlésig. Ezt a fokozatos evolválását szeretném versről-versre követni Ady minden kötetén keresztül.
Az Ady-olvasók tábora, úgy hiszem, nyerni fog kommentárom által. Ez a tudat adott néha olyan aprólékos, pepecselő munkámban kitartást.
Munkánk aprólékos lesz és pepecselő. Mégsem pedáns. Még csak rendszeres sem lehet, föntebb már említett okoknál. Ötletesen itt is, ott is, hogy egy-egy verset fogunk kiszemelni, hogy pedig a verseknek egy-egy csoportját foglaljuk össze, amint a sokféle megvilágító magyarázat kívánja. Ady világa - adtuk a könyvnek kevés joggal fennhéjázó címéül. Mi a rendszeres könyvnek, mely a címet majd joggal viselheti homlokán, ma még csupán szükségszerűen töredékes és ötletszerű, szerény bevezetését írhatjuk meg.
[+]