Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Figyelő

T. Halmi Margit: Käthe Dorsch

Azt olvastam róla, valamelyik színházi kritikában: "Több mint Mayen Mária? Talán!" Én azt mondom, több. Érzéseiben emberibb, kifejezésében egyszerűbb, egyszerűségében művészibb.

De ha már összehasonlítom valakivel Käthe Dorsch-ot, az semmi esetre sem lehetett Mayen Mária, akinek nagyon sok nagyszerű kvalitása van ugyan, de nem szolgálhat zsinór mértékül a Käthe Dorsch felbecsülésében.

Duseval kellene, illetve, dehogy kellene, sohasem kell, de nem szabad színészt egy másik színészen keresztül felbecsülni, összehasonlítani. Käthe Dorsch, emberi érzéseiben, egyszerű asszonyiságában annyira egyéni, annyira művészi, ő maga az Igazság, s valami fájdalmas gyönyörűséggel áthatott hálaérzés fog el s köszönöm Neki és egész kiváló társaságának azt a tiszta, zavartalan élvezetet amit nekem a játékukkal szereztek.

Magasztalni, dicsérni nem merem, mert minden jelző, minden dicsérő szó banális lenne vele szemben. Új szavakat kellene kitalálnom, hogy kifejezhessem azt, amit éreztem, mikor láttam és hallottam. Hiszen ha csak rá gondolok a harmadik felvonásbeli szavak nélküli gügyögésére, az utána feltörő kétségbe esett sikoltására, elfutja szememet a könny és megmarkolja szívemet a szánalom.

Egy régi francia darabban, amit nagyon szerettem, azt kérdezik a hősnőtől, hogy szereti-e a kis húga a vőlegényét, mire az asszony igy válaszol: "Ez a szó már olyan sok közönséges és szégyenteljes érzelem kifejezésére szolgált, hogy az ember igazán nem tudja, merje-e használni vagy sem?"

Így vagyok én a dicsérettel. A kritika már olyan sok silány, értéktelen produkciót magasztalt, hogy az igazán nagyokkal szemben érezzük az elcsépelt kifejezések erőtlenségét.

Käthe Dorsch Krisztinája ("Liebelei") olyan meleg, csupa szív: az első és második felvonásban annyira szerényen igyekszik eltűnni a többi szereplő mögött, hogy aztán a harmadik felvonásban annál felejthetetlenebb legyen annak, aki láthatta.

A "Lóré" kedves, fiús, szemtelen humora elragadó. Az ember szeretné lekapni a színpadról és összeölelni, csókolni.

Käthe Dorsch újból meggyőzött arról, hogy a sok új irány, szimbolizmus, expresszionizmus és a többi izmus dacára, az egyszerű emberi érzések egyszerű emberi kifejezése áll legközelebb a szívünkhöz és hogy az őszinteség, az igazság az örök szép a művészetben.