Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: A költő sorsa és magyar helikonok

Az Írók Bemutató Színháza (Eskütéri Helikon) nagy sikerrel mutatta be 1923. áprilisában a magyar közönség részvétlenségét írói iránt részint a színpadon, ahol Ady, a legnagyobb mai magyar lírikus. Móricz, a népszerű és nagy epikus és Kuncz, a gondolatokban gazdag esztétikus egy-egy dramolettjét játszatta el válogatott kis színészgárdával, részint ugyanekkor a nézőtéren, ahol a távol maradt nagyközönséget "quand méme" lelkes írók kis csapata helyettesítette, megadván a módját néhány kritikussal.

Szimbolikus előadás volt minden tekintetben. A színpadról a magyar költő sorsa, vigasztalan vége és küzdelmes pályakezdése, gyötrődése, vívódásai szóltak le hozzánk, a nézőtér és Móricz egyfelvonásosa - ez a szörnyű remek, Ház az erdőben, amely a maga grandguignol szerűségében és realizmusában van olyan kitűnő, mint az olasz Lupa, mit tudom én, milyen itáliai írótól, amelynek főszerepét egykor az egyetlen Jászai Mari magához méltó feladatnak látta megjátszani - a magyar költő közérdektelenség ellen vívott hiábavaló küzdelmét mutatta elénk.

Mindig mondom én, hogy nomád nép vagyunk. A nomád nem becsüli szellemi értékeit, mert folyton változtatván lakóhelyét, történeti hagyomány kialakulására nincs szüksége. Testben megtelepedtünk, de lélekben még mindig nomadizálunk. Egyszer latin nyelvű és gondolkozású nép vagyunk (Mátyás király, a régi állam nyelv!) másszor anglomániába esünk (a szabadelvű kiegyezés kora), aztán francia-imádás hajítja gerincünk (a romantikusok 48 előtt), megint németül élünk és cselekszünk (a hármas szövetség!) most meg, mivel Balkánná akart a nagy Entente, Balkán-nép módjára tengünk-lengünk.

Mindegy! Szántsuk fel, kapáljuk meg ki-ki a nekünk jutott részt a magyar ugaron s várjuk el fölöttünk a jövő ítélkezését.

Még boldogok azok, akik alkotnak és alkotásuk rögtön elomlik a kimondott szó elhangzása után, a színészek, akik oly kiváló követeiket küldték ki e helikoni délelőttre, mint T. Halmi Margit, Bacsányi Paula, Toronyi Imre, Bánky Róbert, Makláry Zoltán s mind a többiek, harcosok, vesztők s vesztve győzők.

Nagy Endre, aki maga egy élő műfaj, konferanszié a szó finom párizsi értelmében s mégis magyar - nem tudom, miért, Attila görög testőr kapitánya jut eszembe, árja szőke eszme, sárgabőrű mongol akaratban megnyilvánulóan - talán legszebb és legkerekebb, legművészibb "csevegés"-ét mondta el, az emlékezetes előadás bevezetéséül magáról és Adyról, a realitás fekete gyöngyeit valami csillogó szimbólis selyemszálra fűzve. Történelem volt és legenda, szí és fantázia - múlt történelem e zsúfolt történelmű jelenben, irodalmi legenda ebben a mai politikum életben, fantázia a mai gondolattalanságban és szív és szív általános alkonyán.

Az írók megtapsolták, de tudomást vesz-e vajon róla a közönség, akinek elmondódott?

Ady Endre darabja következett aztán. A műhelyben, darabnak suta, de mégis valami csodálatos belső jó szerkezetűvé érzett elvetélt apróság, aminek azonban életrajzi értéke épp oly felbecsülhetetlen, mint Arany János esetében a Bolond Istók II. éneke vagy Petőfinél Az apostol.

Az írók meghatódtak rajta, de tudomást vesz-e róla az élő irodalomtörténet?

Móricz darabját nem témája, de írója neve hozta és fűzte a matiné egységébe. A vadőr embert akar gyilkolni nem "hetven forintjáért", mint az alföldi balladában, hanem 58.000 koronáért s a kutyája, amely arra van tanítva, hogy csendőrökért rohan, ha gazdája harcol, fejére hozza a csendőrt, a bilincs, a sikertelenséget. Magisztrálisan nyugodt drámai alkotás.

Az írók döbbenve kísérték lihegtető fordulóit, de kerül-e nagy színpadra?

A harmadik darab "látomás." Vitéz Mihály a halál révén. Keserű lírai sóhaj, amely megnyilvánulásához kitűnő drámai formára lelet. Csokonai haldoklik. Ott van az ágya mellett a barátság és a nyomor. Eljön hozzá a társadalom, a tudós professzor, a "halál legátusa" képében, eljön hozzá a gondoskodó hív szerelem Erzsébet asszony alakjában, de Csokonai - mint a Háború és béke felejthetetlen haldokló Andréja - most is most is költői, színes buborékú, de vérből buborékoló szavakat fűz ébren álmodássá, mint addig is, mint mindig, mint mi mindnyájan, Helikonon és Helikon tövében, számkivetve és megalázva, szégyen és nélkülözés babiloni fogságaiba hurcoltan, mert magyar írónak lenni prófétaság, s azok is, akiket prófétákul nevezünk ma, hajdan zagyva beszédű, láza szemű kis rongyos rabszolgák voltak, a fényes, a hódító, a gazdag, a viharosan élő Babilonban.