Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám

Gyergyai Albert: Flaubert levelei [+]

Ezeknek a soroknak semmiképp sem az a céljuk, hogy részletes képét adják Flaubert regény költészetének, vagy hogy apróra boncolják, sőt értékeljék levelinek eszme menetét. Az első munka majdnem fölösleges, Flaubert ma már szerves része a magyar irodalmi műveltségnek, a Ambrus Zoltán magyar Bovarynéja és két Flaubert-tanulmánya óta egész kis Flaubert irodalmunk keletkezett, elsőrangú fordításokkal, s alaposan tájékoztató értekezésekkel. [*] Viszont a másik feladat kényes, sőt úgyszólván megoldhatatlan: nemcsak azért, mert e levezést máig sem ismerjük teljesen (a Louse colet-hoz írt levelek fel, a Bouilhet-hoz intézetek zöme a Du. Camp-féle levelezés tetemes része kiadatlan, s a máig ismert levél anyag részben kegyetlen megrostálás, részben kegyes feldagasztás eredménye) - hanem mert az ismertek is túlontúl gazdagok és változatosak, hogy sem csak futólag is érinthetnék témakörüket és tanulságaikat. Amellett míg e levelek Európában, s főképp a németeknél, egész író nemzedékeket tápláltak (gondoljunk Tonio Krógerre, vagy Heninrich Mann Flaubert kultuszára), otthon, Flaubert hazájában, Brunetiére óta folyik a vitázás ugyan ezeknek a leveleknek formai és eszmei, sőt erkölcsi értéke félő, ami persze nem annyira külső vagy belső egyenetlenségük, mint inkább és mindenek előtt, roppant életerejük bizonyítéka...Mindezeknél sokkal fontosabb és vonzóbb Flaubert központi problémája, belső állásfoglalása és transcendens magatartása, ahonnan, mint egy enyhe magalatról, az egész flaubert-i tájon végigláttunk, kertjeivel, homokjával, gátak között duzzadt folyóval és kiégett vagy még forrongó vulkánjaival...

E levelezés problémája kettős. Egyrészt egy nagy íróművész magánleveliről van szó, amelyekben közvetlen közelségből vizsgálhatjuk a művésznek és a műnek, az életnek és az alkotásnak, az írásnak és a gondolatnak kettősségét, azt a bizonyos bifurcatiot, amely az új kor művészének talán legfájóbb témája. Másfelől e levelek nem csupán a tipikus nagy művészt, hanem magának Flaubert-nek művészetét, az ő egyéni életét tükrözik, azt a bizonyos Flaubert-ét, akiről ma már mindannyian tudjuk, hogy regényeinek hézagtalan s úgyszólván egy darabból való tökéletessége, hosszú-hosszú vajúdások és vergődések eredménye, s csak az a kérdés, mily előzmények szülték, mily körülmények táplálhatták, s micsoda belső meggondolások érlelhették ezt a tökélyt, amely, magában, semmit el nem árul, Minderre a levelek adnak választ: megjelölik a környezetet, amelyben Flaubert született és felnőtt, bemutatják családját, barátait, szerelmeit, beszámolnak útjairól, olvasmányairól, írói kísérleteiről, számot adnak művészete lassú kikristályosodásáról, élete döntő eszményeiről, életformája törvényeiről, egyszóval feltárják azt az ösvényt, amely az élet, s a vér korlátai között, arra a magaslatra vezet, ahol az élet művészetté tisztul, a gondolat írássá rögződik, és az eleven ember alkotó művésszé absztrahálódik...Olyan ez a levelezés, mint egy tagolatlan dráma, amelynek legnagyobb része a földön, s vége mintegy a mennyben játszódik, hőse a múlt század derék fiatalembere, a született hódító, aki korlátlan birtoklásra, az élet teljes kievezésére, a szépség és az igazság közvetlen megismerésére vágyik, s mindezt felváltva s tétovázón, a szerelemben, a barátságban, az álmodozás kábulatában, a glória ragyogványában, a szépség meddő imádásában, s végül a tevékeny műalkotásban véli megtalálni. Igaz, hogy sokszor csalódik, egy-egy perc istenülő mámorának örökös kétkedés az ára, s mint egyik hősének, Szent Antalnak, az ő súlyos nyugalma is inkább a fáradtság beletörődése, mintsem a győztes erő pihenője, azonban, mint Szent Antal, mégis csak győz a kísértésen s a rouen-i kórház orvos álmatag, tétlen, műkedvelő fia, Louise Colet robusztus kedvese, s a croisset-i remete hajlék pepecselő, pletykázó és verejtékező lakója úgyszólván kortársai szemeláttára nő hőssé, kegyes legendák szentjévé, magává a Művésszé, s minden írónemzedék patrónusává...

Az ifjú Flaubert, kezdetben, alig különbözhetett társaitól. Apjának orvosi hivatása, gyerekkora, kórházi emlékei, lelkének csak a felszínét súrolhatták, futólag s szinte nyomtalanul. Fiatal volt, romantikus és amellett vidéki, harsányan és rajongva visszhangozta a fénykorát élő romantika credoját, kissé elkésve is talán, de annál makacsabban és féktelenül s minden mintaképét túlszárnyalón. A romantika: lázadás, amely, főleg első formájában, lemondással, visszavonulással, szelíd és tétlen búsongással, későbbi, harciasabb formájában pedig egyezménnyel, megalkuvással, külsőleges vívmányokkal végződött. Flaubert nem áll meg félúton, ébredező vágyainak minden jelszó valóság, minden olvasmány forró élmény s az irodalom szivárványhíd a hívogató éle felé. utazgatna, mint Childe Harold, szeretne, mint Antony, nyomorogna, mint chatterton, bujdosna akár üldözötten, mint a titokzatos hernani s tér, élmény és kedvező körülmények híján, patetikus és sugárzó melankóliába burkolózik, életundorról szavakat, s hisz is benne, szabadon Hamlet és Faust, René és Rolla után s mindezt első kísérleteibe, a Bolond Naplójába, vagy Novemberbe, s főképpen és mindenek előtt áradozó leveleibe önti. A romantika, bizonyos szempontból, az irodalom apoteózisa, minden emberi tevékenység, a történelem, a mindennapi élet s minden rokon-művészet is csak téma, csak nyersanyag, csak háttér és mulandó játék az irodalom egyeduralmában, a kor hőse az alkotó s még inkább talán az álmodó művész, akinek a tervezés mámora is elegendő, mivelhogy minden teljesülés csak határoltság, a korlátlan ábránddal szemben, és így a fiatal Flaubert egyszerre két tant szív magába: az irodalom mindenhatóságát és az ábránd magánvaló becsét. A legapróbb élmény és futó érzés könyvbeli kalandra emlékezteti s irodalmi alakításra ösztönzi. Mintha minden: a barát, a könyv, az utazás, a mindennapi élet s a várva-várt kaland híján maga az unalom is csak arra volna jó, hogy tetszetős tirádává, hangulatos levéltémává kerekedjék. Kamaszkori levelei tudatos írásműveknek tetszenek, barátai meg afféle csöndes irodalmi csatlósoknak, akiket heves és tirannkkus szeretete önmagával egy szintre állít s akiknek, mint Midas a nádnak, minden titkát és tervét elmeséli. E korban főleg kettővel levelez, az egyik, a derék Ernest Chevalier, úgy látszik, hamar hátat fordít a romantikának, buzgón tanulja a jogot, állást, rangot, feleséget szerez, más szóval "nyárspolgár" és "eretnek" lesz, a másikat, az idősebbet, Alfréd Le Poittevin-t, előbb a korai házasság, azután a korai halál választja el barátjától, ez már nem csak poéta, hanem filozófus is, drámai költeményt ír Beliálról s metafizikai problémákon töpreng. Flaubert egyik legszebb levele az ő haláláról ad számot, a virrasztás leírása, a hű eb, a távoli kürtszó, a víziók és a költői idézetek egybe hangolása a legjobb romantikus mintákra emlékeztet s mintha valami távoli s láthatatlan muzsikára, az irodalomra hallgatna egyre, mintha ez áradna be a halottas szoba nyitott ablakán s könnyű, hamvas gőzében a fiatal Falubert arca oly elszántnak és elbűvöltnek látszik, mint régi képek álmatag szentjei, valami puha és glóriás felhőfoszlányban...

Mi lesz vele? így nem maradhat. Még oly egész, annyira egy és megosztatlan, - követi, követheti-e vajon társainak példáját, s belépve az ember társaságba, amelynek céltudatos tülekedést most még csak kívülről nézi, habozva és érzékenyen? Hű marad-e kamasz ábrándjaihoz, amelyeket a többiek ideje korán faképnél hagytak, míg neki végleg a lelkéhez nőttek, konokul és le nem rázhatóan? Hozzáfog, hozzáfoghat-e az alkotáshoz, nem falják-e föl egymást álmai, s nem falják-e föl gazdájukat? Legjobb volna, talán, az álomélet: szépséges tervek szövése, semmittevés, keleti gunnyasztás a napon, valami nagy-nagy beleolvadás az anyaföldbe, szabadulás a különléttől, mindennel szemben-állástól, csönd, pihenés, egység és megsemmisülés...

Akkor, jóval innen a harmincon, híján minden állandó, külső vagy belső kötöttségnek, unatkozva, várakozóan, sóvára és élménytelenül, egy vidéki "barlangja" s a főváros "királysága" között tengve, Pradier-nak, a szobrásznak műtermében, márványtorzók és délszaki pálmák között, megismerkedik "Múzsájával," az asszonnyal, aki várt, vagy akit csak a sors sodort felé, és akiben egyszerre karolhat át minden eszményt, szerelmet, a szépséget és az Irodalmat is. Louise Colet költőnő, híre, szépsége teljében, barátnője Bérangernak, Hugo-nak s főképp Victor Cousinnek, koszorúsa az Akadémiának, szalonja van, imádói vannak, verseiben a szenvedélyt, a szív költészetét magasztalja, gyűlöl minden előítéletet, a formát, az értelmet, a műgondot, mindenféle gondot, élni, élni és szeretni akar, viharosan, pogányul, fáradhatatlanul, s úgy árad el szeretőjén, mint a megtestesült Romantika, az érzékek, ösztönök csábító, csalfa, rossz romantikája az, amely könnyű, bőséges termést, dicsőséget, csillogó megalkuvást ígér, az életnek s az álomnak egybeforrását az ölelkezésben, a szépség testi, végleges valóságát, s a léleknek és az érzékeknek azt az együttes kéjét, aminőt, ha elérhető, csak az ily Meluzinák adhatnak. A kísértés oly erős - Falubert megszédül, enged, elmerül, aztán megint betegség csömörével, hol hálásan, hol gyanakodva, hol a mámor diadalával, hol a betegség csömörével, hol hálásan, hol gyanakodva, de mindegyre érettebben, edzetten, s szende elepedve valami tisztább, égibb italért, ami nem kábít és nincs iszapja. Szerelme legszebb perceit is hervasztó kétkedés keseríti, mintha szerelmét, a szerelme süllyedésnek, tehernek, megalázásnak tartaná, tilalmas bűnnek, merényletnek a testetlen ábránd ellen - örökös meghasonlásban él önmagával, vágyódva gondol kedvesére, akinek forró ölelése "még a halottat is feltámasztaná" viszont kedvese karjai között, mint Frédéric és kiirthatatlan rajongásával, bűnbánóan s mintegy térítői eltökéltséggel. Olyan ez a vergődés, mint Baudelaire hajnali szonettjében a test és a lélek birkózása, a test sötét, öngyilkos kéjén, s pállott nehéz tunyaságán egyszerre földereng az Ideál:

Dans la brute assoupie un ange se ráveille,

s a kínlódó léleknek megnyílik a mennyek kékje. Most már mind tisztábban látja, hogy a Művészet lesz a megmentője, ez váltja meg a megalkuvástól, az érzelgéstől, a pátosztól, a személyes, határolt, kizárólagos szeretettől, és ez lendíti abba a határtalan régióba, ahol a fájó egyéniség egyetemessé tágulhat, a szűkös földi szeretet transcendens könyörületté tisztul, és az alaktalan álom tartós formában kristályosul. Itt, e meggondolásban rejlik Flaubert-i művészet titka, az ő művészet-elmélete nem játék, nem élet csinosítás, s nem is cifra kiállítási bódé holmi hiú élmények mutogatására, hanem véres hódítás, évek fájó küzdelmével kikényszerített élet-értelem, szabadulás a köznapi lét olcsó mámoraitól, nyugalom, teljesség, uralkodás, - s a "Múzsához" írt levelekből ma is e harc illata árad, sajátosan erotikus és spirituális fanyarság...Ebben a viharos szerelemben, amely hosszabb szakítások, elhidegülések és félreértések ellenére majdnem nyolc esztendeig tartott, s a fiatal Flaubert-ből minden romantikus sallangot kiégetett, nem hagyva benne, csak a lényeget, de ezt aztán gyémántos keménységében - szinte minden levele magán hordja e viadalnak nyomait, vért, könnyet, az álmok selymét, az érzékek követelőzését, elégett illúziók hamvát, s a rég sejtett Művészetnek remegő, sápadt körvonalait. Most, mikor, egyrészt, művészi erőpróbáit legfeljebb barátai ismerhetik, s mohón kap minden alkalom után, hogy látva-lássa és mutassa önmagát, másrészt meg szilaj barátnője addig-addig rázza renyheségét, míg csak fel nem kavarja benne azt is, ami már rég elült, azt is, ami még csak erjedőben - most minden, azon nyersen és közvetlenül, e zsúfolt levelekbe árad. Ha dadogva, ha pongyolán, ha olykor bántó nyíltsággal is el kell mondania mindent: a múlt apró szerelmeit, gyermeki ábrándjait a hírről, önelemző gyötrelmeit, az önmegismerés makacs vágyát a szeretett asszony tükrében, koravén kétségeit a szerelemről, amelyben mind a ketten érzik, hogy nem azt kapják, amit várnak, antik álmait, vándorkedvét, fájó nosztalgiáját minden után, ami a múlté, vagy messze van, oktalan élet-csömörét, magány-érzetét, barátkozó kedvét, amely csak meg-meg újuló kísérlet magánya széttörésére, nyugalomvágyát, fatalizmusát, sajátos szemlélet-módját, amely érzéketlen marad minden közvetlen jelenséggel szemben, épp oly átható rokonszenvet érez egy-egy fűszál élete vagy egy vad néptörzs pusztulása, mint nagy népek, s modern birodalmak sorsa iránt, s mindent, tájakat, embereket, históriát és jelenkort, sőt még a tulajdon álmait is jelenséggé, homogén képpé, irodalmi anyaggá merevíti...Bretagne-i kóborlásai, s főképpen keleti utazása teljessé érlelik e víziót, pateizmusa, akár szerelme, az egyedüllétből való kikívánkozás, a romantikus én roppant kitágulása, a mindenségbe-olvadás, amikor testvérének érez mindent, a kavicsot, a fát, a tevehajcsárt, s a piramisban senyvedő múmiát, s amikor formája és egyben formálója az egyetemes életáradatnak. Az irodalmi rajongás termékeny extázissá hevül, s amikor első nagy regényével, Bovarynéval birkózik, amelynek témája, alakjai testének-lelkének idegenek, hirtelen túlvilági elragadtatással érzi a teremtés gyönyörűségét, ló és lovas, asszony és férfi, napfény és falevél egyszerre, alkotó, aki korlátlanul ölelkezhet alkotókedve szülötteivel. Az ilyen égi orgiák mellett mi marad a földi örömöknek?

Szerette-e Louise Colet-t? Louise Colet azt mondja: nem,* [3] s keserű megvetéssel beszél kedvese irodalmas szeretkezéséről, amely a szeretett asszonyból "fenséges hermafroditát" formálna, s az örökös ölelkezés kéje helyett a magányt, a türelmes munkát, a művészi Szépet magasztalja. Melyiküknek van igaza: neki-e, a "Múzsának", aki nem azért asszony és romantikus, hogy ne egész mivoltával, testestül-lelkestül szeressen, az aki, mint Salamon előtt az anya, tiltakozik a megosztása, a ketté vágás, az elhatárolás ellen? vagy Falubert-nek, aki kezdettől fogva érzi szerelme, minden szerelem múlékony és meddő voltát, s talán mert korán betelt vele, talán hogy megmentse legjavát, talán mert csak így tud szeretni, testvériséggé, szellemi szövetséggé, szelíd barátsággá finomítaná?...Szerette-e barátait, - így, ebből a korszakból útitársát, a mozgékony Maxime Du. Camp-t, vagy Louis Bouilhet-t, a jámbor poétát, vidéki vasárnapjainak osztályosát? Az elsőtől, e fáradhatatlan írótól és utazótól, aki az irodalom értelmét a nyilvánosságban, a közlésben, a könnyű termelésben látja, hamarosan eltávolodik, bár sohasem annyira, hogy egy-egy fontosabb alkalommal ne éppen hozzá intézze szinte legérzelmesebb leveleit és így a szokás, az emlék hatalma, az ösztönné vált ragaszkodás győz az önérzet idegenkedésén és az értelem meggondolásán. A másik, a poéta, valóságos echója Flaubert-nek, tanulékonyan ismétli meg nem alkuvó tanait, óvatosan csillapítja temperamentuma túlzásait, akár szerelmi viszonyáról, akár írói kísérleteiről van szó, s mint egy lelkiismeretes orvos, Szent Antal féktelen álmai és Egyiptom homokja helyes, józan normand tájékot s polgári drámát javasol barátjának...Nagy kérdés, hogy a baráti szeretet, amely részben érzelmi, részben csak külsőleges egyezésen, sokszor a körülmények erején, olykor valami felsőbbrendű rokonságon, legtöbbször a szokáson, többé-kevésbé anyagias érdekeken, többé-kevésbé érzéki vonzódáson alapul, együtt jár, együtt járhat-e mindig a megértéssel, a kölcsönös megismeréssel, az értelmi, értékbeli, egyszóval lényeges egyezéssel? Aki Falubert levelezését mai szemmel olvassa, kinek szavalása és színészkedése ellenére csupa szomjas szeretet és vibráló érzékenység, csak oly szerető jutott, mint Louise colet, s csak oly barátok, mint Du. Camp, vagy Bouilhet, viszont maga is közömbösen megy el Lecontede Lisle, sőt Baudelaire mellett, akiben pedig, éppen ma, Flaubert-nek mintegy lírai mását véljük látni, s akit ugyanez a Falubert, banális bókokkal tart távol, századrészével azoknak, amelyekkel kedves Bouilhet-jét isteníti...Viszont, ha kortárait halljuk, őt sem ismerhették jobban: Taine, akinek fejlődése annyira rokon a Flaubert-ével, csak a vizionáriust látja benne, a finomkodó Goncourtokat harsány temperamentuma bántja, Sainte-Beuve jobban szereti Feydeut, a Fanny című regény szerzőjét, Zola csúfolódva beszél "avatag" szépség imádatáról, s még a jó öreg George Sand is "emberszeretetről" prédikál neki. Beszélhetünk közelségről, elfogultságról, távlathiányról, mindez nem gyöngítheti meg a közvetlen tapasztalat, az érzéki észrevétel, a baráti megismerés iránt táplált kételyt. - "Ki látott engem"? - kérdi nem egy költő, a magába szállás perceiben, ki látta Flaubert igazi arcát, s láthatók vagyunk-e másnak, legigazibb mivoltunkban, amikor egyetlen léten belül százféle létet szeretnénk kiélni, s mimikrist játszunk a változó körülmények s változó vágyaink kénye szerint. S talán ezért is történik, hogy congeniális szeretet híján beérjük a véletlen rokonszenvekkel...

Mindegy, annyi bizonyos, hogy a negyvenes-ötvenes évek Flaubert heroikus évei. Azelőtt, huszonöt éves koráig, csak álmodott csak tespedt, csak várakozott, hangja nem az ő hangja, fájdalma nem az ő fájdalma volt, s leveleiben s ifjúi műveiben kedvelt olvasmányai beszéltek. De most, a szerelemben és keleten, a rajongó novícius művésszé, harcos férfiúvá érik, hangja oly mély zengéssel, s oly ittas diadalérzettel árad, hogy nemcsak a Bretagne-i útban, s nemcsak az első Szent Antalban, hanem itt-ott Bovarynéban is széttöri művészete korlátait. Ez a vizuális teremtés kora: csirában, tervben, elgondolásban minden nagy műve készen van, az egykori sejtelmek ideákká tisztultak, s a könyvből sarjadt vízió testi valósággá teljesült. Most valóban hódító úr, szeme a mindenségben fürdik, s előtte az egész világ, valami mozdulatban elbűvöltségben...

A művész győzött: elszakadt anyagától, hogy annál szabadabban formálhassa, de, mintha az életelem nem benne, s nem is anyagában, hanem kettőjük kapcsolatában rejlene, az anyag szemlátomást merevebb, s a művész fokról-fokra szikárabb lesz. Ami ezután következik, az inkább Flaubert regényeinek, mint magának Flaubert-nek története, szíve-elméje legjavát műveinek tartogatja, még pedig oly maradéktalanul s oly féltékeny kizárólagossággal, hogy levelei, ebből a korból, főképpen műhelye titkairól, külső, írói életéről, futó pajtáskodásairól, s legfeljebb ideg életéről adnak számot, arról ahol Párizsban ágáló, hogy Croisset-ban remetéskedő literátorról, aki a lényeges Flaubertnek csak imbolygó, alaktalan és mozgékony visszfénye. Itt-ott néhány asszonyhoz, egy-egy ábrándos könyvfalóhoz, és főképpen George Sandhoz mintha most is a lelkéből szólna, a nohant-i nagyasszonyban anyát, nővért, barátnőt lát egyben, s valami maradék illúzió fényén még egyszer kiönti neki a szívét, haragjait, ideáljait, növekedő magányát és főképpen szépség eszményét, megérti-e? nem tudja, de legalább meghallgatja, jóságosan és értelmetlenül...Ekkor már Flaubert Louise Colet halálhíre egész múltját felkavarja, a hetvenes háború s családi vagyonának veszte külső-belső létét megingatja, s néha-néha két-kedve kérdi, nem tévesztette-e el életutját. Talán, de a kételyek elültével újból csak a munkához lát, türelmesen, áhítattal, s érzéketlenül a külső világ iránt, akárcsak utolsó könyve hősei, az újkori Don Wuichotte-ok, Bouvard és Pécuchet. E küzdelmes, agglegényes életalkony nagy benső extázisok takarója, s lényegében, a torz felszín alatt, az ifjúi vízió teljesülése, az én, a lélek legmélyén élő vágy, megváltást, formát, kifejezést talált, amelyben - s főképp az utolsó műben - "az érzelmek eszméket s ez eszmék érzelmeket szülnek." S az irodalom, amely Flaubert-nek mámort, uralkodást, életértelmet jelent, egyúttal időleges magányát is megszünteti, s életében és azóta olyan hatalmas, maradandó és messze ágazó családot teremt neki, hogy akik itt, a Duna mellett, az irodalom útjait járjuk, a Könyv, Flaubert könyvei és e levelezés révén, mi is az ő példáján bátorodunk...

 

[+] A Documenta Humanaban legközelebb megjelenő Flaubert-kötet bevezetése.

[*] Így pl. Horváth János tanulmánya a Budapesti Szemlébe (1905), Kőnig György kis könyve az Olcsó Könyvtárban (1912), Benedek Marcell összefoglaló műve a XIX. század francia regényéről (Etika-könyvtár 1921)...

[3] 3 *"Lui" című regényében, amely 1859-ben, tehát a szakítás után jelent meg, s amelyben részben Flaubert-al, részben Musset-el való viszonyát szépítgeti.