Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám

Thomas Mann: Willi, a médium

Részelt Thomas Mann legújabb "Okkulte Erlebnisse" című írásából, amelyet nemrég Budapesten is felolvasott, s amelynek legjelentékenyebb részét, a nagy író szívességéből, a kéziratból fordítva, a nyugat közöl legelőször. E tanulmány bevezetése és konklúziója az okkultizmus föllendülésével, Schrenck-Notzing báró munkásával, s főképp az író szkeptikus magatartásával foglalkozik. Az itt közölt fragmentum, amely magát a "séance"-ot írja le, valóságos novella. A fordítás Gyergyai Albert munkája.

- - - Elmondok mindent, úgy ahogy megtörtént. Látogatom jelentkezett, egy úr, művész, festő, rajzoló, akit egy élclap küldött hozzám, hogy megrajzolja a karikatúrámat. Csak tessék! Az orromat görbére rajzolta, s közben vígan csevegtünk mindféléről. Tudj isten, de egyszerre csak Schrenck-Notzing úrról kezdtünk beszélni. Hallottam-e, kérdezte a vendég, mialatt javában csúfolt az irónjával, hallottam-e, hogy új médiummal dolgozik. A médium fiatalember, félig-meddig még gyerek, S. Willinek hívják és fogtechnikus, amellett meg valóságos természettani ezermester, akivel Schrenk őrült jelenségeket hoz létre. Schrenck maga fedezte őt fel, Münchenbe hozatta, szállást és foglalkozást szerezett neki, s azonkívül egy csomó pénzt is letétbe helyezett a számára, és pedig azzal a feltétellel, hogy Willi kizárólag csak vele "üljön." Már egy éve dolgozik vele, pszichikai szempontból olyannyira beidomította, hogy Willi - egyenes ellentétben az eddigi médiumokkal - zavar és szinte csalódás nélkül tűri az üléseken jelenlévők állandó váltakozását. Ez pedig a propaganda miatt is fontos Schrenck-nek. - Kérdeztem, hogy vajon egyszer nem mehetnék-e el én is Schrenck-hez? - A festő ezt egyáltalán nem tartotta lehetetlenségnek. Ismerte Schrenck-et, s maga is kíváncsi volt. Csak bízzam rá, ő mindent előkészít.

Úgy is történt. Néhányszor még telefon útján tárgyaltunk, s egyszer este nyolc óra tájt, körülbelül karácsony felé, együtt mentünk, villamoson, a várva várt szeánszra, a szatirikus meg én, jókedvűen, merészen és kíváncsian mind a ketten, valami olyan állapotban a hetykeség és az idegesség között, ami - bocsánatot kérek a hasonlatért - kissé arra a hangulatra emlékeztetett, amelyben fiatal fiúk leledzenek, mikor először életükben, lányokhoz készülnek látogatóba.

Schrenck báró palotaszerű háza kiváltságos városrészben épült, a Karolinen platz közelében. Egy inas azonnal ajtót nyitott, s kőből faragott vestibule-ön s néhány lépcsőfokon át egy előcsarnok-félébe kísért mindkettőnket. Itt a háziúr üdvözölt bennünket, a született arisztokratának könnyed, kissé hűvös szeretetre méltóságával, s miután kalapot-kabátot levetettünk, egy közepes nagyságú könyvtár terembe léptünk, ahol már együtt találtuk mindazokat, akik az ülésre várakoztak. Csak egy embert ismertem köztük, s köszöntöttem, miközben elrejtettem csodálkozásomat, hogy ezen a helyen kell viszontlátnom. G. professzor volt az illető, zoológus és buzgó sportférfiú, ski-futó, vitorlázó és hegymászó, fiatalos, sima arcú, bár bizonnyal elmúlt negyven éves, afféle természet fia és a szabad levegő embere, - sose hittem volna róla, hogy rejtett dolgokkal bíbelődik. Egy-kettőre megismertük a ház többi vendégét is. Örültem, hogy megismerhettem a híres Reicher Emánuelt, ezt a kiváló színészt és "kötőjeles-amerikait", aki most Németországban időzik, s legközelebb ünnepli ötvenéves színészi jubileumát. Jelen volt még a médium háziasszonya és nevelő anyja, egy még jó karban lévő özvegy, névszerint P.- né. Azonkívül egy lengyel festő, szőke, borotvált, szeretetreméltó, meleg hanggal és kemény kiejtéssel. Aztán egy feketeruhás úr, fáradt szemhéjjal, dagadt könnyzacskókkal, s rokonszenvesen panaszos beszéd modorral, amelyen érzett a pfalzi dialektus, - ha jól értettem, egyik oszlopa a Schwabinger intellektuális körnek. Az orvosi- és természettudományos elem körülbelül egyensúlyozta a laikus értelmiséget. Volt még itt egy professzor, ugyancsak zoológia-tanár, szelíd és társaság kerülő tudós-típus, egy fiatal orvos Svájcból, egy hasonlóképp fiatal orvos, de német, asszisztens egyik müncheni kórházban, aki magával hozott egy apparátust a vérnyomás mérésére, s egy orvosnő, ideg-specialista, szőke és jókedvű...Sokaknak a jelenlévők közül újonnan jöttek voltak, mint mi is, Reicher is, de ő nem az okkultizmusban, hanem csak ebben a körben látszott annak.

A társaságtól kissé távolabb ült S. Willi, a médium. Vele is megismertetett a báró, s az "est hősének" nevezte, tréfásan, s azzal a szándékkal, hogy ily módon hathasson a fiatalember önérzetére és hangulatára. "Igen, ő az est hőse" ismételte a báró, mintegy baráti jóindulatért esedezőn drága és kényes, mert organikus instrumentuma számára. Mintha, az én esetemben, erre csakugyan szüksége lett volna! Jóindulatom határtalan volt, s a művésznek ezt értésére is adtam, biztosítottam, hogy nem vagyok ellenség, sem gonosz kém, sem szkeptikus, aki csak afféle leleplezésre, s diadalt üvöltő rajtaütésre gondol. Hadd tudja meg, hogy, ha szkeptikus is, azonban tényleges szkeptikus vagyok, aki örömét találja abban, hogyha valami sikerül. Csalás? Csalás és valóság között annyi az átmeneti fok, és egyszer és valahol úgyis csak egybeesik ez a kettő. És aztán talán valami természeti csalásról van szó, amit épp olyan joggal valóságnak is nevezhetünk? Azért jöttem, elfogultság nélkül, hogy lássam, amit látnom lehet - sem többért, sem pedig kevesebbért. Néhány szót S. Willivel is váltottam, és pedig abban a reményben, hogy így némi benyomást kapok a médium személyiségéről. S találtam egy tizennyolc-tizenkilenc éves, barna, nem éppen ellenszenves fiút, minden nemű tüneményes ismertetőjel nélkül, látszott rajta, hogy egyszerű származású, délnémet-osztrák dialektusban beszélt, s jóllehet igen tisztességes és barátságos modorú volt, egyáltalán nem iparkodott hamar rokonszenvet kelteni, buzgó és könnyű szavú udvariassággal. Tudakoló kérdéseimre inkább csak egy-egy szótaggal felelt, s látszott rajta a feszültség, s bizonyos titkolt izgalom, nyilvánvalóan lámpaláz, amely félénk fiatalságával természetes módon párosult, s mindenképp igen érthető volt.

Otthagytam a derék Willit, akinek a fiatal orvos a vérnyomását kívánta megmérni, s követtem a háziurat, aki a szomszédos laboratóriumba vezetett. Tágas szoba volt ez is, rendetlenül teletömve mindenféle apparátussal, fényképezőgépekkel, magnesiumfény-készülékkel, székekkel és asztalokkal, amelyeken különböző tárgyak hevertek, az egyiken zenélő szelence, a másikon fogantyús asztali csengő, a harmadikon írógép, itt-ott fehér nemezgyűrűk, - csupa olyan banális tárgy, amelyek Willi furcsa mutatványaihoz szükségesek, s amelyekről még sorjában szólni fogunk. Volt ott még egy kalitka is, finom sodronyszövetből, ebben őrizték olykor az ifjú urat, különösen szigorú tudományos-kritikai üléseken, tehát a mi jó Willinket még ez sem akadályozhatta meg abban, hogy rejtelmes dolgokat ne produkáljon. S végül itt volt a "fekete kamra," amelyhez annyi gyanakodás és pletykaság fűződött, s amelyre, sajnálatos módon, eddig még minden médiumnak szüksége volt. Belenéztem. Mindennapos látvány. Közömbös limlom hevert a függöny mögött, amely nem volt hosszabb egy ágyterítőnél, s amely a szoba egyik szögletét külön kis zuggá alakította. A "kamrára", szólt Schrenck doktor, egyáltalán nem lesz szükségünk. Willinek nem kell. Ő elég erős. Mindig szabadon ül a szobában, amikor bemutatja teljesítményeit. - Annál jobb. Az én tényleges szkepszisem még a fekete kamrát és vállalta volna, tehát így persze annál jobb, ha Willi csakugyan olyan erős. - Visszamentünk a könyvtár terembe, amelybe, szemközt, egy dolgozó szoba nyílt, íróasztallal, itt, ebben a szobában, öltözködött át Willi az ülésre.

Persze, ezt a az öltözködést nemcsak úgy magában végzi, hanem három embernek árgusszemű ellenőrzése mellett, az egyik maga a háziúr, aki, e kísérlet vezetésére, épp engem s a víg idegorvosnőt nevezett ki segédül. - Parancsára - bár e tisztre nem nagy hivatottságot éreztem. Csupa elnézés voltam és jóindulat, s nagy hajlamot éreztem arra, hogy ezt az egész ellenőrzést csak olyan formaságnak tekintsem. A gyanakvó kém szerepe nem az én természetemnek való, megszégyenít és ellenkezik egész emberségemmel. Annak, hogy az emberek inkább a jó oldalukról mutatkozzanak, bizonnyal nem az a legjobb módja, hogy előre föltételezzük valamennyiük gonoszságát. Mint is vetemedhetnék én arra ,hogy ezt a fiút, aki mostan nevezetes dolgokra készülődik, csúf gyanúval próbáljam lehangolni és már előre csalónak tartsam. Szkeptikus vagyok, az igaz, de oly szkeptikus, aki szívesen látja, ha valami csakugyan létrejön...De talán épp ez a legmélységesebb és legvégletesebb szkepszis? Talán épp én, hanyag és jóakaró néző, vagyok a leghitetlenebb mindannyi között?...E pillanatban ez mindegy volt. Csak öltözz át, barátocskám, majd én nézlek.

A báró kiterítette előttünk azt az egy darabból készült trikót-ruhát, amely Willi barátunknak nyakától lábfejéig érhetett. Felszólított bennünket, vizsgáljuk át alaposan, s tapogassuk csak meg a szövetet, - egyszóval erélyesen apellált kritikai érzékünkre. Gyapjú-trikót, rendben van. Ezen ugyan nyoma sincsen az árulásnak, s Willi most már nyugodtan felölthette barna gyerektestére. Felfogtam komoly és szemérmes pillantását, amelyet, öltözködés közben, kartársnőmre, a szőke orvosnőre vetett, de ez vidáman nézett a levegőbe...Persze, a vékony trikót-ruhában fáznia kellett a fiúnak, ez emberileg is igen világos, s ezért egy házi kabátot is adtak neki, a báró egy régi, selymes és vattázott kabátját, igen kényelmes ruhadarabot, amelyet szintén gondosan megtapogattunk, a zsebeit is, meg a bélését is. Derék, jó, öreg házi kabát volt - mehet, ezzel is rendben vagyunk. Csak egy furcsaság volt rajta, amit a báró mindjárt megmagyarázott. Szalagokkal volt végigszegve, mindenütt, az ujjain, a szélén, a varratain, keskeny, fehér szalagokkal, amelyek világító szalagok voltak, külön e célra preparálva, s valami sajátos masszával bekenve, ami a sötétben világított, s ily módon lehetővé tette, hogy Willi arcának körvonalit tompított világításban is figyelhettük. Ez már helyes és praktikus dolog. A jó Willi fejére is világítószál került, olyan volt, mint egy diadém, a lábát meg régi török papucsba bújtatták. Így hát végre elkészült, azonban, mihelyt készen lett, hirtelen feltátotta előttünk a száját, tágra, mint egy kapunyílás, s olymódon, mint egy oroszlán, mintha csak fel akart volna falni mindnyájunkat. Egy pillanatig meghökkenve s tanácstalanul álltam vele szemben, de aztán megmagyarázták, hogy a szájüreg ellenőrzéséről van szó. Ördögadta, a szájüregről bizony szépen megfeledkeztem! Volt benne egy aranyfog is, amely Willi mesterségét dicsérte. Egyébként kifogástalan szájüreg volt. Isten nevében, rendben van, hiszen még a nyeldeklője mögé is beláttunk. S átmentünk a szomszéd szobába.

Odaát barátságos hallóval fogadtak. A vendégek üdvözölték a jó Willit új jelmezében. Olyan volt ez, mint egy víg maskara, s maga Willi is bambán mosolygott, talárosan és papi fejszalaggal. Lássunk hát a munkához! A társaság a laboratóriumba özönlött, s a háziúr bezárta mögöttük a bejáratot.

Mindnyájan elkomolyodtunk. Ebben a furcsa szobában valami természet ellenesnek kell történnie, olyan volt, mint egy fotográfus műterme, gyermekeknek szánt játékszerekkel. Megvallom, hogy valami könnyű vonakodást éreztem, valami belső ellenállást és kételyt, hogy mi keresnivalóm is van ebben az egész vállalkozásban. Dehát, ha akartam, ha nem, a kísérlet vezetője rámbízta a médium ellenőrzését, azaz rám és P-nére, Willi háziasszonyára, s mindjárt oktatni is kezdett a praktikus teendőkre. Feladatom csakugyan igen-igen praktikus volt, amellett kimerítő és megnyugtató. Székemet a fiúval szemben, az ő székéhez kellett tolnom, azután a két térdét a térdeim közé fogtam, s a két kezét is a kezemben tartottam, míg P-né, a másik asszisztens, Willi kézcsuklóit fogta le. Így hát, be kellett vallanom, Willi biztos őrizetben volt köztünk, s így ültünk és néztük egymást balgán, mialatt a jelenlévők kényelmes csevegés között helyet foglaltak.

Mindez a függöny előtt történt, egy nem éppen teljesen, legfeljebb háromnegyed részre zárt körben, amelynek egyik végén a háziúr, másik végén pedig a médium ült, velünk, az ellenőrökkel. Ebben a legelső sorban nem minden vendégnek jutott hely, ketten-hárman, állva vagy ülve, a második sorba kerültek, kedvük és pillanatnyi szeszélyük szerint, köztük a sportoló zoológia-tanár, aki, nagy csodálkozásomra, kézi harmónikával volt fölszerelve. Művész volt ezen a hangszeren, gyakran játszott rajta kirándulásokon, vagy nyáréji kertünnepeken, s ezért is látták itt szívesen. Ugyanis a médium muzsikát kívánt a mutatványokhoz, szüntelen hangzó muzsikát - hangulati szükségérzet, amit illett számba venni, s feltétele a munkának, tehát meg kellett neki szerezni - s G. professzor hangszere nagy változatosságot hozott a programba, amely eddig kizárólag a zenélő szelencére támaszkodott, ez pedig csak egyetlenegy zeneszámmal rendelkezett, s az se volt éppen olyan vonzó...

A teremben mindeddig normális volt a világítás, fehér elektromos fény, s a báró emellett rendelkezett a kísérleti tárgyak között. Egy kis asztal is volt a körben, nem éppen a körközepén, közelebb a háziúrhoz, mint hozzánk és a médiumhoz, ettől meg másfél méter távolságra, amelyet maga a báró mért ki, - s az asztalon többféle tárgy hevert: egy kis lámpa, amely piros fényben égett, a kézcsengő, egy tányér tele liszttel, s egy palatábla egy darab krétával. Az asztal mellett nagy papírkosár, csakhogy fordítva, fenekével fölfelé, s erre helyezték a zenélő szelencét, de nem azt, amely a báró háta mögött egy kis faliállványon foglalt helyet, hanem egy másikat, egy kisebbet, s ezeken kellett bebizonyosulni a derék Willi képességeinek. Az írógépet, székéhez közel, a szőnyegre helyezte a báró, s a padlón, a körön belől, apró nemezgyűrűket szórt széjjel, vagy hogy pontosabban szóljak? Világító gyűrűket, mert ezek is, mint a ruhaszalagok, preparálva voltak, s nem egyen hosszabb világító zsinor is csüngött...Sőt, a nagyobb tárgyakat is, amelyek alkalmasak voltak erre, így például a papírkosarat, a kézcsengőt, a zenélő-szelencét, világító szalagok szegélyezték, - báró e találmánya, amellyel kérkedett is egy kissé s amelyet bőségesen alkalmazott....A világosság kialudt.

De mégegyszer kigyulladt, mert Willi, aki még éber állapotban és az én őrizetben leledzett, figyelmeztette a doktort, hogy valamit elfelejtett: "A tűket is, báró úr!" - Ez is valami ellenőrző s elővigyázatossági rendszabály volt, s e gentleman figyelme még erre is kiterjedt. A báró vastag tűket tűzdelt a házikabát ujjaiba és az aljába, fehéres fényű, nagyfejű gombostűket, - s néhányat még a függönybe is beleszúrt, a hasadéktól jobbra is, balra is, hogy aztán a sötétben minden kis mozgás láthatóvá váljon... A világosság kialudt másodszor is. A szoba most sötétpiros fénybe borult, amely részben a mennyezet pirosba és feketébe burkolt lámpájából, részben a kisebb asztali és ugyancsak pirossal borított lámpából áradt. A még gyakorlatlan szemnek ez ugyan édeskevés volt, de a báró kijelentette, hogy nagyobb világosságra, egyenlőre, a legjobb akarattal se kapott engedélyt. "Harcolnom kell - szólt - minden kis sugárért, s eddig, bizony, csak ennyit értem el." Tehát világított Willi, világítottak a nemezgyűrűk, aztán a szalagok az egyes tárgyakon és a tűk a függönyben. Ily módon jól áttekinthettük, a kisasztal lapja egészen világos volt. - A báró egy pillanatnyi csöndet kért, s ebben a csöndben hangzott most fel, tisztán és szinte gyermekesen, a zenélő-szelence egyetlen hangversenyszáma, valami apró dalocska, egyetlen rövid, szünetlen s mindig elölről kezdődő melódia, kecses és gyöngyöző kísérettel. Vártunk. Főleg én vártam, Willi kezét a kezemben tartva, se nem szorosan, se nem gyöngén.

Hirtelen, három-négy perc múlva, a fiú vonaglani kezdett. A testén görcsön remegés futja át, s karjai, az enyéimmel hadakozva. hol előre, hol hátrafelé törnek. Lélegzete rövid és gyors.

"Trance!"- jelenti szakavatott kartársnőm. Vagyis a fiú a kezeim között jutott transzba! Micsoda különös kaland. Eddig sose figyeltem meg ezt a furcsa állapotot, s mivel meg vagyok győződve, hogy az ilyen állapot messze ható érdekességű, szemügyre vettem, feszült figyelemmel. A dolog úgy történik, hogy, amíg ez az állapot tart, Willi, álom képzetében, "Ervin"-nek és "Minná"-nak nevez. Hókuszpókusz. Gyerekség. Senki se hisz komolyan Erwinbe és Minnában, de, a dolog érdekében, mindenki beleegyezik e szeszélybe, senki se ismeri többé Willit, hanem csak a két felét, akiknek váltakozó jelenlétét igen egyszerű módon érzékelhetjük, "Erwin" közönséges ripők. Jelenlétét Willi görcsös és robusztus rugdalózásával adja tudtul, azonban semmi érdemlegeset sem teljesít, s legtöbbször át is adja a helyét szelídebb és ügyesebb nővérének. Ha hihettem asszisztensemnek, most is Minna rázott bennünket, s ő szivattyúzott a karjainkkal.

"Minna", kérdezte a báró.

Igen, ő az. Megerősíti ezt Willi egyszeri s rövid kézszorítása. Ezzel fejezi ki az igenlést. "Nemet" meg úgy mond, hogy kezeit és felsőtestét ide-oda himbálja. Amellett beszél is az alvajáró, gyorsan erős suttogással, szenvedélyes módon, de akadozó nyelvvel.

A báró üdvözli Minnát. - Jó estét, Minna, így meg úgy, csupa jó barát van itt, a legtöbbet ismered, vannak ugyan újak is köztük, de, ugye, ez téged nem feszélyez?" - Tagadólagos himbálózás.

- "Ma ez és ez az úr az ellenőrző, igen rokonszenves ember, aki melegen érdeklődik irántad és a képességeid iránt. Remélem, igen szép dolgokat mutatsz neki?"

Kézszorítás, s a felsőtest rövid előre-hajlása.

- "Igen, Minna megígéri. (Együgyű módon, s önkéntelenül, már én is csak Minnát mondok.)

- Akkor hát, Minna, szedd össze magad!"

S kezdetét veszi a társalgás. Ennek meg kell kezdődnie, a médium kívánja. "Társalgás!" suttogja dallamosan, a fülemhez hajolva, és én tovább adom a parancsát. Láncot formálunk, kéz a kézben - ki tudja, talán organikus szükségérzetből. Willi, minden esetre, ragaszkodik hozzá, s több ízben suttogva figyelmeztet, hogy csak szorosra fűzzük a láncot. Bal szomszédom is érintkezik velem, jobb kezével a vállamon és a karomon. A homályban össze-vissza beszélünk mindent, s azt se tudjuk, ki ül mellettünk. A dolog nem is olyan könnyű, a beszélgetés mindig abba szakad, a téma összezsugorodik és elhal, mivelhogy a figyelem másutt van és nem ennél a kénytelen-kelletlen társalgásnál. Pedig a báró inkább azt tanácsolja, hogy ne nagyon kémlelődjünk kísérleti tünemények után. "Lebegő" figyelmet ajánl, mohóság s makacs türelmetlenség nélkül, és ezt a muzsika is elősegíti, amely belekeveredik a mesterkélt szóáradatba, a kézi harmónia muzsikája, amelyet a zoológus, a másodok sorban ülve, nagy készséggel, fujtató módra és szapora ritmusban nyeltet. Harsány indulókat játszik, szünet nélkül, egyet a másik után, s mindig tud valami újat. És ha egyszer abbahagyja, azonnal felváltja a zenélő szelence, gépiesen gyöngyöző dallamával. Furcsa kísérletezés, az biztos. Megértem, ha a tudomány, amely komolynak tartja magát, s megszokta szabatos méltóságát, a laboratórium józan hangulatát, az apparátusokkal és preparátumokkal való tiszta és elvont munkálkodást - az ily nagyon is emberi kísérletezést némileg visszataszítónak érzi. A laikussal sincs ez másképp. Ha szuggesztív hangulatot, ha szent és titokzatos atmoszférát várt itt, bizonyos, hogy csalódottnak érzi magát. Ami körülveszi, csak arra jó, hogy ízlésében idegenkedést, elméjében meg bizalmatlanságot keltsen, mivelhogy kellemetlenül emlékezteti az Üdvhadseregének banális érdek hajhászására. Hozzájárulnak még ehhez azok a bátorító kiáltások, amelyek a láncból a médium, jobban mondva Minna felé röpködnek: Halló, Minna! Csak bátran! Fogj már hozzá! Mutasd meg, mit tudsz, Minna! A helyzet egyetlen misztikus - és pedig nem kísértetiesen, hanem primitíven és organikusan misztikus eleme maga a küszködve dolgozó médium, aki suttogva, nyögve és lihegve hol ide, hol oda hánykolódik, s akinek munkája, állapota feltűnően, határozottan s minden kétséget kizáróan a szülés aktusára emlékeztet. A fejét hol hátraveti, hol a vállamra hajtja, hol még alább a kezemre, amely nedves a verítéktől a még szorosabbra fogja az övét, hogy ki ne csússzon. Úgy kínlódik, mintha vajúdna, rohamszerűen, nem állandóan, közben szünetek is vannak, tökéletes nyugalmi és érzéketlen állapotok, mialatt mellére csüngő fejjel s mintegy új erőt gyűjtve szunnyadozz. Ez a mély-transz. Majd fölriad, s újra kezdi vajúdó-teremtő munkáját.

Egy féri gyermekágyas szobája, piros homályban, fecsegő vendégekkel, harmóniával és víg bátorításokkal! Soha, amióta élek, hasonló dolgot még nem láttam. Annyi biztos, hogy nem jöttem hiába, még akkor sem, ha ezután semmi egyéb sem történik. És csakugyan úgy látszott, hogy többé már nem történik semmi. A "gyermek", az elmaradt. Nem kaptunk semmi rendkívülit. Voltak ugyan egynéhányan, aki túlságos mohóságukban, látni, sőt érzékelni véltek ilyesmit. Így például Willi talárjából két gombostű hiányzott, pedig a doktor ezeket is mélyen és erősen beletűzte, ott hevertek a szőnyegen, az egyik meglehetősen messze Willitől. Azt mondták: "kiszedték" őket, pedig hát sokkal lehetségesebb, s amellett valószínűbb is volt, hogy Willi vajúdása közben hullottak ki a talárból. De mi történt, ettől eltekintve, azzal a két világító-gyűrűvel, amelyek, ott hátul, közvetlenül a függöny előtt hevertek? Előbb még teljes egészükben a függöny előtt hevertek, s egész kerületükben láthatók voltak de az imént ez megváltozott, csak egy harmadrészük látszott, vagy a függöny lebbent előre, vagy a gyűrűk rukkoltak hátra, és ha sokáig néztük őket, - nini - megint helyet változtattak: újból láthatókká váltak, szabadon. Bizonytalan, jámbor kis tünemény. Ebben már meg kellett nyugodni. Azt a bizonyos hűs fuvallatot, amely a médiumból a körbe árad, s amelynek fellépte azt mutatja, hogy valami jelenség van útban - mégis csak éreznem kellett volna? - Nem, bármily szívesen is üdvözöltem volna ezt a bizonyos hűs fuvallatot, nem éreztem belőle semmit sem.

S az idő múlik. Nem könnyű megítélni, mennyi is múlt már el belőle, de azt hiszem, nem csalódom, ha három negyedórára becsülöm. Bizonyos, hogy a médiumnak akadályokkal kell küzdenie. meg is kérdezik ezt tőle, de nemet mond és fáradozik tovább. megkérdezik, rendben van-e minden, igen. Én azonban nem hittem neki, titokban magamat okoltam ezért a sikertelenségért. Már előbb is kétkedtem abban, hogy ennek a jó Willinek, az én természetemmel, segítségére lehetek a munkájában, s szinte biztosnak tartottam, hogy túlvilági énjében, ő is osztotta e kételyemet a helyzet alkalmatosságában. Ha tagadta, csak udvariasságról szólok. Az én megfigyeléseim szerint, az erkölcsi és humánus korlátozások föltétlenül. Azt suttogta:"Ha azt akarjátok, hogy a jelenségek gyorsabban jöjjenek..." - "Nos? akkor?" - Hallgatott. - Kívánja-e, hogy szünetet tartsunk? - Hallgatás. De mostan meg a lábával kezd dobogni, s vele számoljuk az ütéseket. Tizenötször üti meg a padlót. - Rendben van, tizenöt perc szünet. S egyelőre nyugodtan hagyjuk.

Mielőtt lámpát gyújtottak, időt hagytak a médiumnak, hogy magához térjen. Ez különös előkészületeket tett az ébredésre, mintha kezével s karjával a lágyékát vakarta volna, ami, az ő képzeletében, arra szolgált, hogy a már előbb kibocsátott, de még meg nem nyilvánult szerves erők újból régi helyükre térjenek. Végre fölébredt, vonaglón, s nekirugaszkodva s kábultan pislogott a fénybe. Bevonultunk a mellékszobába.

A társaság dohányozni kezdett. Willi is, a díványon ülve, békén szívta a cigarettáját. Megbeszéltük a kísérlet állapotát, amely, a látszat ellenére, egyáltalán nem volt reménytelen. Az ilyen időleges zökkenő, a kénytelen szünetelés nem tartozott a ritkaságok közé. Teljesen negatív ülésre Willivel még alig volt példa. Semmi se ment veszendőbe. Willi nevelőanyja, P.- né, a kedélyek felvidítására, mindenféle házi históriáról mesélt. Maholnap alig maradhatnak a lakásukban, a végén még el kell költözniük, a lakók miatt. A fiú körül, a bérházban, nem kívánatos dolgok történtek, spontán-tünemények, jelek és csodák. Egyszer ököllel kopognak a falon. Máskor meg emberi kéz nyúl olyasmi után, amire senki se adott neki engedelmet. Az ebédlő ajtóban egyszer egy kísértet jelentkezett. Még a szakácsné is látta, s ordítva menekült előle. - Jó, jó, csakhogy ezúttal mégis majd üres kézzel távozunk. A fiatal asszisztens, a vérnyomásmérővel, újabb mérést eszközölt a médiumon, s Schrenck doktorral tárgyalt az eredményről. - Tizenöt perc! A báró jelt adott az ülés további folytatására.

Mivel megvoltam győződve arról, hogy Willi a szünetet az ellenőr felváltása véget kérte, odafordultam Schrenck doktorhoz, hogy mentsen fel hivatalomtól. Azonban a háziúr hallani sem akart erről. Nem, nem szabad engedni Minna minden szeszélyének. Viszont az én benyomásaimra nézve igen fontos, hogy a médium kezét-lábát én magam tartsam őrizetben. Akkor hát azt engedje meg, hogy a második helyre üljek, vagyis P-né helyére. Valaki más jöjjön első ellenőrnek, Reicher, vagy K. úr, legjobb volna K. úr. - "Jöjjön csak, K.! ön majd dűlőre hozza a dolgot!"

K. úr a lengyel festő volt, a meleg hanggal s a kemény kiejtéssel, közvetlen és rokonszenves ember, a médium kedvelt ellenőre, s a laboráns legvégső menedéke, amikor egy-egy ilyen ülés már-már eredménytelenséggel fenyegetett. Ha ő fogta Willi kezét, s ő kezelte a médiumot, mindig létrejött a tünemény. - Szervusz, Minna, - no mi az? mi már csak mindig összekerülünk, azért vagyunk olyan jó barátok! No, most csak történik majd valami, s remélem, egy véleményen vagy velem. Látod, máris szorítod a kezem. Szép, szép, de ne olyan erősen, jaj, hiszen kirántod a vállamat, Minna hát így szeretsz te engemet, "- Ilyen stílusban. Willi szereti ezt a modort, s ez majdnem mindig segít a dolgon. A pirosló homályban egykettőre magnetikus álomba révült. A zenélő szelence felváltva játszott a harmóniával. A vajúdás folytatódott. Én előrehajol, minden hátsó támaszték nélkül, kényelmetlen testtartásban, de érzéketlenül az ilyesmi iránt, egyre csak Willi csuklóit fogtam s résztvevően személtem küszködését. Mindegyre ráz és szivattyúz bennünket, reszket, dobálódzik, lihegve suttog. "Társalgás!" "A lánc!" - A lánc! ismétli K. úr is, tréfásan kedves odaadással. "No mi az? Azt csak megkívánhatja az én Minnám, hogy szorosra fűzzétek a láncot, "- mennél tovább ülünk a körben, annál többször kell rántani egyet a társalgás elakadó, s már-már megfeneklő szekerén. A báró is tüzel bennünket. "Társalgást kérek, uraim! A. tanár úr, hiszen ön alszik. Mann úr, cseveg?" - Hogyne, báró úr, legjobb képességem szerint." összeszedjük magunkat, s telebeszéljük a homályt a legfölöslegesebb dolgokkal. Reicher, a színész, azzal segít magán, hogy mélyen zengő hangon csak ezt ismétli: "Rabarbara", Rabarbara. Kínszenvedés ez a muzsika. A zenélő-szelence dallamocskája már az idegességig fáraszt, de, ha a harmónia orgonázik, akkor meg e kíméletesebb zöngékre vágyunk. Ha Willinek nehéz a dolga, bizony a mienk se nagyon könnyű. A szünet óta már egy óra múlt el. Már fáj a hátam, de nem törődöm vele. A médium kapálódzva ébred mély transzából. Szenvedélyesen vonaglik, s mintha csak kiűzne magából, valamit, felsőtestének oldalsó hajladozásával. "Bravó, Minna!" hízelkedik K. úr. "Csak rajta! Csak ki vele! Látszik, hogy jó helyen fogod, csak szorosan, ne hagyd magad, micsoda mulatság lesz ebből, kétszer jobban szeretlek, mint eddig!" Hiába. Semmi se mozdul. Ma még K. úr jókedve is tehetetlen. Lemondás lopózik minden szívbe. És én mehetek tovább, nincs szerencsém a titkos dolgokkal. Ezután is, mint eleddig, lehetségesnek tartok majd mindent, látni azonban sose látok semmit. Annál rosszabb, úgy kell nekem. Voltak már itt megcsontosodott materialisták, ellenséges védői a csalás hipotézisének és haragos őrzői a fizikai iskola törvényeknek, - és lám, olyasmit láttak, ami másnap reggelig megingatta úgynevezett szkepszisüket. S az én szkepszisem, amely az övékhez képest szinte hit, hit mindenben és semmiben sem, hogyan is nevezzem pontosabban? - meddőnek, nihilistának fog bizonyulni. Láthatják, könnyű keserűség fogott el. Tehát tekintetbe kell venni az est benyomásait...

A háziúr most egy végső eszközzel próbálkozott. Szigorú húrokat pendített meg, és így szólt: "nem, nem, Minna, ez már több a soknál, itt ülünk már két órája, nem mondhatod, hogy nem vagyunk türelmesek. Azonban mindennek van határa. Adunk még öt, legfeljebb tíz percet. Ha addig sem történik semmi, akkor becsukjuk a boltot, az urak szépen haza mennek, s némelyik bizony majd az gondolja, hogy nem tudsz semmit, nem vagy képes semmire, aztán másnak is elmondja, s a szkeptikusok örvendezni fognak." - "Nem, nem," mondja K. úr, és segít a bárónak, mivelhogy úgy tesz, mintha ellentmondana neki. "Nem, nem, mit is beszél itt, báró úr, hiszen javában készülődik, és aztán ő tudja legjobban, mindig is ő tudta legjobban, az én Minnám, hogyha már a karocskáit eléggé kifejlesztette és kinyújtotta. - - - mi az? Mit mondsz? A zene hallgasson. Mit mondtál, kedves Minnám?"

A médium belesuttogott a szavaiba. A zene hallgat, mi is hallgatunk. Még egyszer megszólal, akadozva, dallamosan: "A zsebkendő! A zsebkendő! ismétli K. úr, parancsolón. Minna tudja, mit akar, meg is teszi majd, meglátják, mindent megtesz ma minekünk az én Minna barátnőm...

Természetesen, mondja a báró. Ha csak ennyi az egész. Itt a zsebkendő. S a kabátja felső zsebéből kihúzza nagy, fehér zsebkendőjét, még alig használta, megfogja a csücskét, s az asztalka mellett a padlóra ejti. Ott lenn hever most, alig fehérlőn. Mindnyájan előrehajlunk, s úgy bámulunk rá.

Az asztalt hátrább! suttogja Willi, akinek arca kezén nyugszik. Jó lesz így! - Nem, ne úgy. Nem lát semmit, csak álmában tudja, mi történik, s azt is, hogy nem minden úgy történik ahogyan ő szeretné. Minthogyha csak látná a bárót, türelmetlenül parancsolgat neki: az asztalkát még odább, előbb balra, aztán közelebb a háziúrhoz, úgy, most aztán jó helyen van. Az asztal és a zsebkendő közti tér nagyobb lett..."Lánc!" suttogja Willi, amire újból összefogózkodunk, "Társalgás!" suttogja tovább, s szót fogadunk, szolgálatkészen. "Igen, persze, Rabarbar, Rabarbara." Én is odafordulok szomszédomhoz, a lengyelhez, hogy valami közömbös témáról beszélgessek. De alig hogy megszólalok, hallom, hogy valaki, mögöttem, mesterkélt nyugalommal csak annyit mond: "jön már." persze, hátrafordulok...

Mindenki emlékszik Lohengrinben az első felvonás ama részére, amikor, Elza imája után, a kórus egyetlen hanggal rázendíti: "Nézd! nézd! milyen égi bűbáj! A helyzet egészen hasonló volt. A zsebkendő szépen lassan fölemelkedett a padlóról, s mindegyre magasabbra szállt. Mindannyiunk szeme előtt, gyors, biztos és energikus, sőt majdnem szép ívelésben szállt föl a homályból a lámpafénybe, amely pirosra színezte, fölszállt, ha mondom, bár rosszul mondom, mert nem úgy történt, hogy üresen s lebegve lengett fölfelé, hanem megfogta s fölemelte valami tevékeny támaszték, amelynek kézcsontszerű körvonalai apró kiemelkedésekben mutatkoztak, s amelyről a zsebkendő puha ráncokban omlott alá, belülről és elevenen manipulált valami a zsebkendővel, az rázta és szorongatta, mialatt ott lebegett a lámpafényben, - aztán megint a padlóra hullott, éppoly nyugodtan, s biztosan, mint előbb.

Ez, ő ugye, nem volt lehetséges és lám mégis megtörtént. Ha hazudok, üssön belém a villám. Megtörtént az én meg nem vesztegethető szemem előtt, és pedig nem is egyszer, hanem újból: a kendő, alig hogy a földre ért, megint fölszállt a lámpafényig, és pedig gyorsabban, mint első ízben, s ezúttal félre nem ismerhető módon láttuk, hogy belülről egy fogószerv az emberkéz, s karomszerű... Megint a földre és megint föl...Amikor harmadízben volt fenn, a kendőt valami láthatatlan erélyesen meglóbálta, s az asztalra hajította, de nem jól célzott, a kendő az asztal szélén maradt, s onnan a szőnyegre hullott.

Bravók és hangos magasztalások kisérték a tüneményt, s a báró többször megkérdezte tőlünk, újonnan jöttektől, hogy látunk, s jól látunk-e mindent. Természetes, hogy mindent láttam, hogyan is ne láttam volna. Be kellett volna csuknom a szememet soha még tágabbra nem nyitottam. Láttam én már nagyobbat, szebbet, méltóbbat is e földön. De azt, hogy valami lehetetlen, lehetetlensége ellenére, ilyen nyugodt biztonsággal, s ennyi főlénnyel történhessék, soha életemben még nem láttam s azért is ismételtem megrendülve: "Nagyszerű! Nagyszerű!", bár amellett, bevallom, némi kis émelyedést éreztem. Itt tartottam a kezemben Willi mind a két csuklóját, s közvetlenül mellettem a lengyel a térdeit tartotta fogva. Szó sincs róla, hogyan is gondolhatnám, lehetetlen, teljesen lehetetlen, hogy ez az alvó fiú tehetetlen, ami valamivel odább történt. Akkor hát ki, Senki sem. Nem volt itt senki, aki ezt megtehette volna, pedig hát mégis megtevődött. Ezért éreztem egy csöpp émelyedést.

Hallottam, hogy zsebkendő elevatiója nyitja meg mindig a tünemények sorát. Bizonyos, hogy a varázs megtört. A médium, aki a történek alatt különös módon csöndes maradt, egyszerre csak fölegyenesedik, remeg és suttogva így szól: "Vigyék el a zenélő szelencét. A csengő! - "A csengő! ismétli K. úr, forró elragadtatással. No mi lesz? Hol van a csengő? Oda, a kosár tetejére! No most, Minnám! - S a báró híven teljesíti a parancsokat, eltávolítja a szelencét, s a kézcsengőt a kosárra helyezi. Már ott is van, szalagjai halványan világítanak a homályban, s fémteste piros visszfényben ragyog. Willi most mind a két kezét, s velük együtt a miénket is, homlokára tapasztja. Felsóhajt. Most megrendül a csengő, s valami lehetetlen módon egy kéz fogja meg, a nyélnél, mert hát mi más lehet, ha nem kéz? - fölemeli, magasra tartja, kisé ferdén, egyszer erősen csenget vele, aztán ívesen viszi a térben még egy ízben csenget vele, s végül zajjal és lendülettel valamelyik szék alá hajítja.

Könnyű csömör. Mélységes csodálkozás, egy csöppnyi borzadállyal vagy nem is: inkább csak egy kis undorral. Minnát egyre és hangosan magasztalják. Az egyik újonnan jött felkiált: "hihetetlen! - Minna feje...mit is mondok...Willi feje egyszerre felém lankad, halántékát, mint egy gyermek, az enyémhez illeszti. Fiam, hisz mesébe illik, amit csinálsz. Megindultan és tisztelettel tűröm, hogy feje az enyémen nyugodjék. De a báró folytatja.

"Valami új dolog van nálam, Minna. Még nem ismered, de könnyen kezelhető. Nyomócsengő a neve. Felülről kell ráütni, így ni. Akkor szépen cseng. Próbáld meg, Minna. Itt az új csengő."

S odateszi eléje, a papírkosár tetejére. Várakozó csönd. S még halljuk is, mint tapogatják a csengőt - látni ugyan nem látunk semmit, de halljuk a tétovázó ujjgyakorlatot. Már fogják, már meg is rázzák, cseng, de halkan, ez még nem jó.

"Nem úgy", mondja a báró, bocsáss meg, de még nem értesz hozzá. El innen. Így kell ezt csinálni. S ráüt a csengő gombjára. - Lánc is! suttogja Willi az arcom fölé, egész testében remegve. Tehát a báró hogy formáljon láncot, s hogy kezelje a csengőt, egyidőben? Ezt Minnának is meg kell értenie. Alig ül le, máris halljuk a furcsa ujjgyakorlatot. Végre ez is sikerül. "Valaki" ezt is megcsinálja. "Valaki" felülről a csengőre üt, gyöngén, gyermeki módra, s ügyetlenül, tehát a feladata megoldódott, s szól a csengő.

"Bravó, Minna!" kiáltozzák körben. "Fantasztikus! mondja valaki. Abban nincs egy percnyi időnk érzelmeink elemzésére. A kísérlet folyik tovább. Alig vette le a báró a csengőt a kosárról, a kosár hirtelen inogni kezd. Valaki meglöki, himbálózik, felborul, majd egyszerre fölemelik a földről, magasra tartják fen a levegőben, ott lebeg négy-öt másodpercig, világító szalagjaival, a pirosló homályban, végül nagyot bukfencezik s leesik a padlóra.

"Látta ? jól látta? kérdi büszkén a báró. El kellett ismernünk benyomásainkat. Willi, mély transzban, oldalvást dőlt a széken. Érthető, ha nyugalomra vágyik, s álomtalan álomba süllyed, miután olyan feszülten álmodott, hogy egyetlen kivétellel minden álma megvalósult. Az az megálljunk! Csak gondolkozott! Szállj magadba és próbáld megsejteni, hol az a pont, az a mágikus sark, ahol az álomképzelet megvalósul, s a térben, másik szeme előtt, eleven valósággá válik, Újabb émely...Kétségtelen, hogy ez a pont nem tudatunk felszínén, s nem ismeret törvényeink között található. Ha valahol, akkor abban az állapotban lakik, amelyben most e fiút látom magam előtt, s amely bizonnyal kapu, de hova? A ház mögé, a világ mögé. De, belátom, ez nem gondolkozás, hanem afféle könnyebb émelygés...

Hogy ezt az akadályt is legyőzhesse, a báró a zenélő szelencéhez folyamodott. Amellett újabb ellenőröket nevezett ki. K. urat és engem mások váltottak fel. A homályban egészen a lánc végéig tapogatóztam, s Reichert mellett találtam helyet, mindjárt a háziúr közelében. Az asztalka ott volt az orrom előtt. S alig ültem le a székre, s alig hogy megleltem szomszédom kezét, egyszerre csak, az asztalon, "valaki" tapogatózni kezd a zenélő szelencén. A báró mindjárt elhallgattatja a hangversenyző szelencét. De ezt a másikat, itt a szemem előtt, amely semmit, de semmit nem lát, egyre kaparja s tapogatja valami, s mintha csak a csavarját iparkodna megfordítani. Ejnye, te rejtelmes, fénytől-írózó, s álomból és anyagból való valami, mit mesterkedsz itt az orrom előtt?...Ripp-ropp, a csavar megfordult, a játék szerkezet működni kezd. "Parancsolja, hogy hallgasson el!" indítványozza a báró. S egyetlen szavamra elhallgat. "Megint" s a szelence újra játszik. Ezt többször is kipróbáljuk. Mindannyian előrehajlunk, rendelkezünk a lehetetlennel s parancsolunk egy kisértetnek, egy kis félénk szörnyetegnek, valahonnan a világ hát mögül...