Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám · / · Figyelő

Krúdy Gyula: Arany János emlékezete
(Egy nap Arany János életéből. Írta. Dóczy Jenő)

Szeretem azokat a könyveket, amelyekből tegnapi emberekről, akiket a valóságban soha sem láttunk, de mégis úgy gondolunk rájuk, mintha ifjúságunk boldog, aranyfoltos napjait az ő társaságukban töltöttük volna egy nagy fa alatt.

Még itt hevernek a régi újságok, amelyek május havában szorgalmasan bejelentik, hogy Arany János akadémiai titoknok megkezdte üdülését a Szent Margit szigetén...még találkozunk ezüstfejű úri asszonyságokkal, akik kislány korukban kezet akartak csókolni a mogorva, mélázó költőnek amott a tölgyek alatt abban széles karosszékben...még ballagnak közöttünk varjú-színű vénemberek, akik a céhmester-léptekkel haladó Aranyt a fürdőház körül várakozni látták...még él az öreg asztalos a szigeten, aki látta a jómódú költőt, amint ezüst huszaskáit aggodalmasan olvasgatta: vajon kifutja-e belőlük egyszerű ebédje ára ott a felsőszigeti vendéglő teraszán, ahol Törzs Kálmán, a tárca író mindennap rákot evett...Olyan közelről csapongnak a fejünk körül az Arany János-toronynak emlék-madarai, hogy színe a kezünkkel megfoghatnánk némelyiket, mégis emberöltők választanak már el a nagy magyar költőtől, akinek emlékezetét nem szivárványosítja egyetlen pajkos női kaland sem, de nem is homályosítja se szilaj vagy könnyelmű cselekedet. Mintha minden időkre megmutatná a magyar költőknek életmódjukhoz az irányt ez a presbiter, ez a komoly, szentéletű költő, aki se az öregedő poéták vörös orrával, se a kis szoknya ráncok után való nevetséges epekedéssel nem ismerkedett meg életében. Tiszta volt, mint az ünneplő kabát, mogorva volt, mint a vén sas, többnyire hideg vizet ivott, mielőtt azokat a szépséges betűket leírta, amelyeknek kelleme a lúdtollból való, amellyel Petőfi Sándor is írt. Soha sem fordította meg a fejét, amikor a pajkos, lobogó Weiszmann-kisasszonyok a szigeti bokrok közé elbújva, hangosan szavalták Toldi estéjét. (Még Vajda Jánost, ezt a gránit-obeliszket is gyanúsítja a hagyomány a piros képű hentesnével, akinek állítólag egyszer megsimogatta a hátát, miközben agglegényes vacsoráját a hentes boltban megvásárolta. A század elején pedig mindenfelé találkozhatunk asszonyságokkal, akik hervadt szoknya-fodraik közül a legtiszteltebb neveket, politikusokét vagy költőkét, könnyedén kirázták. Arany Jánost nem emlegették sem a pince tulajdonosok, sem a női bájak egykori birtokosai.) Ami történt tehát azon egy nap akadt Arany Jánossal, amelyről Dóczy Jenő a jó angol írókra emlékeztető pontossággal, korhűséggel és jól végig játszott hangulat-melódiával könyvecskéjét írta? Egy nap eseményeibe rekonstruálta Arany János negyven őszét, negyven tavaszát, mint ahogy régi várak dicsőséges-korát megmintázzák építészeink. Hálás műfaj ez az értő toll alatt, könnyedén kaphatja itt hálójába az író az olvasó lepke-érdeklődését, és elsősorban nagyon dicsérendő Dóczy Jenő úr azért, hogy keze alatt nem vált panoptikumi viasz-figurává a nagykőrösi tanár, nem mozgatja csizmáját vagy száját zsinóron, hanem elevenen, patika szagúan, keservesen és sáros lábtyűben hozza velünk szemközt a kálvinista professzort a körösi piacon. Természetesen mindvégig nem tarthatja meg e könnyűnek látszó, de voltaképpen legnehezebb irodalmi műfaj: a kezdet hímporát és üdeségét, csak azokról a hősökről lehet kiadósan forralni a hangulatos szirupot, akik egy nap alatt nőkkel vagy férfiakkal is csatáznak, Arany pedig egyiket sem tehette, csak vendégeket látott asztalánál, hörcsögös Gyulai Pált, szenvedélyesen szomorú Kemény Zsigát és másokat, szócsaták folynak, amelyekből jobban megismerjük a kort, mint sok unalmas könyvekből, öreg asszony szavainak egyetlen költeményt sem, mint az akkori "emelvényekben" szokás, nincs szerelmi lángra lobbanás, legfeljebb a messzi pest iránt, cigányozás helyett aludni térnek a vendégek, míg a házigazda elfoglalja helyét mindennapi virrasztó társánál, az íróasztalnál. És ezt a szellemi élvekben szüretelő, betűszerelemben gyönyörködő, még csak csípős pletykákat se mondogató vendégséget mindvégig oly érdekesen írja le Dóczy úr, hogy könyvecskéjét az utolsó levélig elolvashatjuk. Nem érzünk csalódást, mint annyi könyvnél, amelyre botorul éji nyugalmunkat pazaroltuk, nem kergeti el nyugtalanság az álom pelyheit szemhéjunkról, csak csendes megelégedettséggel nézünk bele a szégyenkezés nélkül való magyar múlt időkbe, ahonnan tempósan, mélabúsan, a két lábán (és nem a feje tetején!) lépked elő a legtiszteletreméltóbb költői alak a kiskortyokban iszogató, de hordó bőséggel költő, az egykedvűsége alatt csendesen epedő, álmatlan Arany János. - Szép kis könyv ez a gyűjteményben, amelyben a magyar költői korona gyémántjainak leírása foglaltatik.