Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- Kis regény - (2)
V. "Előttem a határ, utánam a zsandár..."

Mária a szék alatt, amelyen az imént az öreg uracska üldögélt: egy hajfésű darabot talált. Megismerte, hogy az ő fésűje, amelyet hanyagságból vagy fiatal nőknél szokás babonaságból, mint értéktelen tárgyat a Szuhay Benedek lakásán felejtett. Elpirosodott, mert nagy sérelemnek vélte a dolgot, hogy az öreg úr ilyenformán felmondta a gondolatbeli barátságot.

- Vessél nekünk kártyát, mama! - törleszkedett anyjához Mária, midőn este a konyhában mindennapi vacsorájukat, a kávés bögréket szopogatták.

Szarvashegyiné szívesen tett eleget gyermeki kívánságának, mert ilyenkor úgy érezte, hogy gyermekei hisznek az ő tudományában. Esténként ilyenformán kikottyantotta azokat a dolgokat, amelyeket napközben a látogatóitól hallott, mert mint afféle kis fantáziájú nő nem tudott egyébről beszélni, mint ami körülötte volt. Ez estén természetesen a kincsről volt szó, amelyről az öreg úr kérdezősködött. Szarvashegyiné sokszor megnyálazta hegyes ujjait, miközben házias csemcsegéssel, családi meghittséggel rakosgatta kártyáit, amelyek a kenyérkereső komótosságával terültek el a konyha asztalon.

- Azt mondja, hogy bizonyosan van kincs valahol elásva Budán... duruzsolt az öregasszony. - Ha megtalálnánk, legelőször is olyan nagy családi batárt vásárolnék, kövér lovakkal és öreg kocsissal, amilyenen az öreg Wahrmanné jár a Stefánia-útra. Fejkötőt viselnék és gyöngyös mantillát, amely harangozna, amikor járok. Ki látott már olyan úri dámát, akinek nem muzsikál a ruhája?

Szarvashegyiné elábrándozott kártyái felett, amíg a lányok felvetették az ágyát a konyhában. Ők maguk az udvari szobában aludtak...Azaz, dehogy is aludtak, hiszen mielőtt a házmester bezárta volna a kaput, a folyosói ablakoknak az üvegtáblái halkan megkoppantak, mintha éji lepke csapódott volna ide az éjszakából.

- No, te Sobri Jóska! - hangzott az egyik ablakszárny mögött a Mária hangja.

(Ilona, aki a zörejre felemelte fejét a díványról, csalódottan visszafeküdt. Vajon, hol jár Kálmánfi? az egyik hajfürtjét, amelynek babonás erejét már többször kitapasztalta, szorosan az ujja körül csavargatta. És erősen húzta a haját. Ezt a fájdalmat meg kell valahol érezni Kálmánfinak s ide kell sietnie.)

- Te Sobri Jóska, te, - suttogott Mária. - Megint egész nap csavarogtál. Hallottam az anyád hangját többször az emeletről. Csak olyankor szokott kiabálni, mikor te nem vagy itthon. Hol jártál?

- Kenyérkereset után is kell nézni, - felelt egy mogorva, de fiatalos hang. - A Májusi hendikep napján már tetőtől-talpig új ruhában akarok előtted megjelenni. Nem hiába Sobri Jóska nevem, nem hagyom magam víz alá meríteni ebben a tolvaj városban. Charlottenak "feltartva," hosszakkal kell megnyerni a hendikepet mai futása után.

- Már megint Sárlott? - susogott a lány. - Boszorkány az vagy versenyló?

A hang lelkesen felelt a folyosó sötétjéből.

- Már többször elmondtam neked, hogy Charlotte egy titok, amit csak néhány beavatott tud idáig Pesten. A hazai verseny szabályok szerint francia lónak nem szabad a mi pályáinkon futni, mert azok a paripák mind megannyi táltosok a mi verseny lovainkhoz hasonlítva. Charlotte pedig francia ló. Ma gyalog mentem ki alagra, hogy a lovat láthassam.

- Természetesen az apostolok lován jöttél vissza, mint afféle műkedvelő sportemberhez illik?

- Ördögöd van, Estella, eltaláltad, Estella.

- Miért nevezel Estellának. Az egy város Spanyolországban.

- Nem, Estella, a legjobb nőnemű csikó, aki valaha a földön zabot evett. Ő anyja Charlotteonnak, mint alagi nézelődéseim között egy fapipás embertől megtudtam.

Mária elkomolyodva ingatta a fejét.

- Nem szeretem a legújabb mániádat, Sobri Jóska, mert csavargóvá tesz. Jobban örültem, amikor lovászlegény akartál lenni a cirkuszban a Renz-kisasszony kedvéért, vagy "Katonaság-népség" voltál a Népszínházban, hogy Pálmait közelről lássad. A sportman-pálya nem való jó családból való fiatalembernek, azokhoz a gigerlikhez méltó, akik luftballont árulnak vasárnap délután, hétköznap a városliget bokrai között alusznak.

- Hát az öreg Blaskovics?...hát a fiatal Szemere?...hát Rohonczy Gida?...Azt hiszed, hogy minden lótulajdonos a versenyistállóban születik, mint a messiás? Nem, Estella, te tévedsz, amikor azt hiszed, hogy nem lehet alulról kezdeni a pályát. Minden életpálya nehéz. Lásd: Csávolszky, akinek négy fekete papáját mindennap látod az Andrássy-úton száguldani, valaha olyan szegény volt, mint a templom egere: saját maga hordta az újságát a pékhez, fűszeresekhez, tejesekhez és más korán kelő előfizetőkhöz. Gyakran mesélte ezt az apám, amikor még az Egyetértés munkatársa volt. - Így van ez a sport terén is. A minap a Kerepesi-úti Kincsem-kávéházban volt dolgom...tudod, azon a helyen, ahol a kávéslegény is ismeri a versenyszabályokat, ahová maga Sárkány úr, a Vadász- és Versenylap szerkesztője is eljárogat titkos tippekért...hát itt, a turf professzorai jól tudják, hogy Szemere Miklósnak egy fityingje se volt, amikor néhány év előtt megtelepedett az Arany Sasban. Szerencsére éppen atyafia és barátja Szombatfalvi Albert volt a detektívfőnök Pesten, az szerzett neki kölcsönt uzsorára, mint a professzorok mondják, kétszáz pengő forintot Árvaitól, a kecskeméti Ház vendéglősétől. Ebből a pénzből száz forintot tett fel tétre, száz forintot helyre a Szerecsen-utcai irodában. A Kincsem-kávéház főpincére szerint éppen Kincsem angliai győzelmére. Kincsem nyert és Szemere ettől a naptól kezdve gazdag ember lett. - hát Rohonczy gida? - folytatta neki hevülve a folyosói hang. - Legfeljebb korcsolya kereskedő lehetne a turf ismerete nélkül...

Mária kinyújtotta a kezét, mintha valakinek a szájára akarná tenni a tenyerét.

- Ezek mind nagyurak és nem a piarista gimnázium nyolcadik osztályos növendékei. Nem gyerek-emberek.

A hang megcsuklott:

- Ez a ő bajuk volt, későbbi korukban lettek gazdag emberek, mint én leszek. (Ezután ismét lángolni kezdett a suttogás, mint a réten futó tűz.) Mert én nem maradok szegény ember, még ha összedől a Bazilika...Elég volt látni szüleim nyomorúságát, boldogtalan atyámat, aki az írói pályán félig megvakult és anyámat, aki a színésznői-élet nyomorúságát hagyta el, hogy még nagyobb szegénységbe zuhanjon. Én sokszor gondolkozom, amikor nem tudok aludni. Lehet, hogy azért látom szomorúbbnak, de igazabbnak az életet, mert világ életemben szegény fiú voltam. Te, Estella, nálunk az volt a karácsony, amikor a papáról végre lecibáltuk a zöldre kopott szalonrokkot és újat tudtuk húzni a helyébe. Te, Estella, nálunk az volt a pünkösd, amikor a papa zsibárus-pápaszeme helyet vadonatúj cvikkert tett fel, amelynek zsinórját nem engedtük a füle mellé tenni, hanem kis csattal a mellényéhez erősítettünk, mint a gavallérok szokták. Nálunk az volt a születésnap, a húsvét, a szüret, amikor a papának végre egy konc miniszter-papirost vehettünk, mert szegénynek mindenféle marha levelek hátára kellett írni, ő ugyan azt mondta, hogy az igazi írók sajt-papírra írják a műveiket, de mégis megmosta a kezét, levágta a körmét, új tollat vett elő, amikor a finom, sima papirosokhoz leült. Pedig az én apám az ország egyik legjelesebb írója volt.

Mária sóhajtott:

- Te is író leszel. Az anyám kivetette a kártyából, a planéta megjövendölte: tintás lesz az inged és fésületlen a hajad. Hisz már most is szeretsz a kávéházban lebzselni.

A hang szemrehányóan halkult:

- Tavaly azt mondtátok, hogy színészvér vagyok. Szegény anyám megtiltotta akkor, hogy többé felétek nézzek mert ő ugyan elhagyta a pályát, de a színészeket tart földkerekség legelső embereinek.

- Táncos éhenkórászok. Szerencsére már nem jársz tapsolni a ligeti arénába.

Egy darabig hallgattak, a szobában is, a folyosón is. Az ódonház lépcsőin sötéten ment valaki, mint a kéményseprő.

- Nem az apád, - susogta Mária.

- Ó, ő még ilyenkor az Athenaum kiskocsmájában üldögél. Nem bír meglenni a nyomdafesték-szagú emberek nélkül. Én soha se fogok abban a csárdában az asztalra könyökölni, várván, hogy a szerkesztők elfogadják-e művemet vagy kajánul visszaadják. Mária, én a Casinóban fogok vacsorázni, ahol Berkes bandája vonja a taffel-muzsikot. Egyik oldalon Szemere koccintgat, a másikon Üchtritz Zsiga...Béla pedig csak nekem húzza, akár reggelig is mindig csak a te nótádat: Kék nefelejcs virágzik a tó partján.

- Rég elfelejtettél te engem, Sobri Jóska, - felelt nádi-hegedű hangon Mária.

- Soha, - duruzsolt a hang, mint az éji darázs, amely a sötétben is megtalálja a virág kelyhét. - Hiszen éppen a te kedvedért is akarok gazdag lenni. Ez most már nehezebb ebben a városban, mint azelőtt volt, mikor az első aranyásók jöttek Pestre, mert tele van a város ügyes és elszánt szerencsésekkel. Az én okos anyám sokszor beszélte, hogy tizenöt év előtt, amikor ők Pestre költöztek a vidéki vándorlások után, elég lett volna, ha szoknyája árával spekulál: telkeket kellett volna venni, de ők a Nővilág című lapot alapították kis vagyonkájukon. Szegény anyám sokszor emlegeti, hogy az ő harisnyájában őrzött márjásai mind arra kellettek, hogy Balázs Sándornak új nyakkendői legyenek, hogy csokrokat kapjanak a Rákosi színházának a táncosnői. Még Vajda János is a mi pénzünkön vett magának esernyőt. Ilyen a pesti szerkesztő sorsa. Még ha a pesti költők felsegélyezése helyett, a Nővilág pénzén telkeket vett volna anyám a Sugár-úton vagy akár azt csinálta volna, amit Bulyovszky Lilla, aki ügyesen kamatoztatta pénzét: ma enyém lehetne Charlotte, nem pedig a Comp. Matchlesé.

- És a rózsa-utca? és a szegény Mária? - settenkedett a pajkosan érzelmes hang az ablakból.

- Csendesen, Estella, - esengett most az ifjú. - Csak te el ne felejtsél engem, mikor nagyon szomorú vagy, dúdold el a Kéknefelejcs nótát és akkor én eszedbe jutok, akárhol vagyok a világon. Mert nagy utak várnak rám, talán nem is láthatjuk egymást darab ideig. Én megyek a szerencsém után, mint mindenki ebben az új Kaliforniában. Most már tele van Pest hamis játékosokkal, svindlerekkel, tolvajokkal, nehéz előrejutni a boldogulás felé. Az anyámék idejében Pest tele volt jámbor, hiszékeny emberekkel, akiknek be lehetett adni minden maszlagot. Hitele volt minden jó fellépésű embernek, akár a szabónál, akár az uzsorásnál, akár a gazdag kisasszonynál. De most már ennek vége, mondja anyám, mert a vidékiek elözönlötték a fővárost. Aki vidékről pestre bátorkodik, az mind keményebb kötésű, ravaszabb észjárású, mindenre elszántabb, mint a bennszülött. Mert nem ám a kacskaringós uram bátyámok vagy az én apámhoz hasonlatos angyalok költözködnek Pestre, hanem legtöbbnyire azoknak az ivadékai, akiknek apaji pandúrok vagy betyárok voltak az "Alföldön." Ó, az én anyám nem hiába volt vidéki színésznő, jól ismeri az embereket. Csak ránéz valakire és a lába tartásából, az orra konyulásából, a szemének járásából megtudja mondani, hogy melyik vidékről jött. A székely góbék vágják a legártatlanabb arcot, amikor a vonatról leszállnak, de már a ideg rázhatja az egész Kerepesi-utat, amikor egy ilyen furfangos jövevény végig óvakodik a városon. Hát még a felvidéki urak maradékai, akik megannyi vásárlókként állítanak pestre, holott lyukas a zsebük, többet hazudnak az álmoskönyvnél és felfelé alkudoznak a boltossal, mert eszük ágában sincs fizetni!

- Ó, az én anyám jól ismeri őket, mert járt azon a vidéken, ahol azoknak az uraknak van pénzük, akiknek az apjuk juhász volt, bürgét lopott, zsidót ölt, megcsalta cimboráját, a komisz árust. És azoknak az uraknak nincs pénzük, akiknek apjuk egykor földes uraság volt s ők maguk váltót hamisítanak. Ilyen egész Magyarország. Aki itt lehunyja a szemét, annak lelopják a süveget a fejéről. Miért legyek én jobb, akinek az apám csak skribler volt, mint azok az elbizakodott, pöffeszkedő, szamár emberek, akik a börtönajtóra is predikátumos vizitkártyát szegeznek?

- Ugyan, hány esztendő vagy, Sobri Jóska, hogy ilyen bolond dolgok járnak a fejedben? - csengett a majálisi hang a sötétben, hogy Sobri Jóska darab idegig nem kapott lélegzetet.

- Én már huszonkét esztendős vagyok, mert a piaristák kétszer járatnak velem minden osztályt. Az apámnak anarchista híre van, mióta kicsöppent az Egyetértéstől. Előbb-utóbb bezárják, meglátod. Pedig a legjámborabb ember a világon, aki a légynek sem vét. Ha békében hagyják: mindig a honleányoknak való újságról, mindenféle hölgyfutárról ábrándozik, nem tud kiábrándulni abból a régi gondolatából, hogy Magyarországon a nővilág pártolja az irodalmat. Ő meg mindig ott tart, ahol már egyszer tönkrement. A hölgyvilágból szeretné kicsalni a konyhapénzt, vén asszonyokból kibolházni a prenumerációt, a hajadonokat rábeszélni, hogy ismét üljenek a guzsalyhoz, mert így pénzt takarítanának és előfizethetnének az ő újságára. Persze, a mai hölgyek nem igen hallgatnak az öregre, hiába bocsátja ki minden új esztendőben az előfizetési felhívásokat, hiába levelez azokkal az öregasszonyságokkal, akik munkatársaknak ajánlkoznak és az öreg dühében forradalmi kijelentéseket tesz. A rendőrkémek a múltkor besúgták Thaisz főkapitánynak, hogy az öreg részegségében meggyújtott egy papírbankót, amelyen Ferenc József feje van. Majdnem lezárták az apámat, de Pólónyi Géza szerencsére ugyanabban a házban lakik, amelyben a főkapitány, a Lövész-utcában s így kiszabadította a rendbontót.

Mária mindig csodálkozva hallgatta ennek a szenvedélyes, fantasztikus fiatalembernek az előadásait. Egyformán szegények voltak és mindketten az életüket, a nyakukat odaadták volna egy kis jólétért, szép új ruháért, egy valóra váltott álomért. Törley pezsgője már javában durrogott Pesten, de ők abból nem ihattak, Luczianovics, a bérkocsis ekkoriban tette fel az első gumiabroncsokat piros kerekű kocsijára, de abba csak Freystädler Flóra, a vörös milliomos lány ülhetett, ők gyalog jártak a beolajozott Andrássy-úton, ibolyaszínű fátyolt és illatszeres zacskót (Turnét) a hátulsó derekukon hordanak a nők, ragyog az élet, mint a lampion, Schmittely szerkesztő a Vénusz című újságba halikrával táplálkozó és selyemharisnyát viselő nőkről ír szép regényeket, sőt a szép pestmegyei főispánné, a galamb keblű Beniczkyné sem adja alább a gazdag grófnőknél regényírásait, mindenki jókedvű és gazdag a városban, a nők oly csinosak, mintha mindnyájan a kishíd utcai Klein Libornál fésültetnék hajukat és ők egy búskomoly rózsa utcai ház folyosóján lappangva beszélgetnek, reménytelenül, szerencsétlenül...

- Látott már ezerforintost Estella? - rebegte a fiú hangja. - Én se mai napig. Ma azonban szerencsém volt egyet pár lépésnyiről szemügyre vehetni. Olyan kövér asszonyok vannak ráfestve, amilyenek a Stefánia-úton kocsikáznak.

- Hol látta a bankót, Sobri?

- Természetesen a "gyepen." Péchy Andor adta át Reeves lóidomárnak. Ki tudná, mily célból? Ott kinn a gyepen nemcsak a paripák futkároznak, hanem az ezresek is. Én szívesen felmásznék a Mátyás templom tornyára is, ha ezer forintot kereshetnék! Miért nincsenek nekünk Emin pasáink, akik eltűnnek a legsötétebb Afrikában és nagy díjat tűznek ki feltalálásukra! Én gyorsabban járnék, mint a londoni hírlapíró, Stanley. Gondolkoztam már a háromszínű kandúron, a négylevelű lóherén a perpetuum mobilén, Ikarusz szárnyain, az örökifjúságon, a tojást tojó kakason, a sziámi ikreken, a patkányirtáson, a kék rózsán...mindenre, amire mostanában díjak vannak kitűzve. Semmi sem jutott eszembe. Azt hiszem, hogy végül falábakon, papírhengerben, óriási fejjel fogok sétálni az Andrássy-úton és a Royko-féle bajuszpödrő hirdetése lesz a hátamra írva.

- Kivéve, ha megtaláljuk a budai rejtekút kincseit, - sóhajtotta Mária.

Sobri Jóska hirtelen megmérgesedett és eleresztette Mária kezét:

- Már mondtam, hogy erről a butaságról ne beszélj velem. A föld alatt vannak holtak, de a pénzt már régen kiszedték onnan azok a kalandorok, akik valamikor éppen úgy elárasztották Budát, mint mostanában a galíciai zsidók Pestet. A zsidók régen megvették a gyertyatartókat, meg az ibrikeket a kincs ásóktól. Csak nem gondolod, hogy elmúlik annyi esztendő és ezalatt nem akad egyetlen ember sem a városban, aki mielőtt a Dunába ugrana, megnézi a régi királyok kincseit?

- Nehéz az odajuthatás. Talán senki sem tudja a titkot a vén Szuhayn kívül. Kálmánfi kétszáz forintot fizetett a titokért egy nyugalmazott levéltárosnak, - ábrándozott Mária.

Sobri Jóska most már olyan rideg lett, mint a kő. Indulatosságát alig fékezhette. Szikrázott a szeme a folyosó sötétségében.

- Máskor felpofoználak azért, amit most mondtál, - tördelte a szót, mint a kavicsot, mint a káromkodást.

Mélyen lélegzett, mintha nagy erőfeszítéseket tenne, hogy legyűrje magában a vérhullámokat, amelyek a torkát fojtogatták. Fiatal bika volt, amint felingerlődött...Mária nevetős, megejtő hangja sziszegett a sötétben.

- Tudom, hogy a kést keresed, amelyet szívembe döfnél. De nem mersz magadnál bicskát hordani, mert félsz magadtól, te Sobri, te haramia, te útonálló. Te nem tudnál oly nyugodtan az akasztófa alá állni és arcul ütni a Kozareket, mint Spanga, az országbíró gyilkosa. Neked csak a neved Sobri, de otthon a sarokba állít az anyád.

A folyosóról rekedt, elváltozott hang válaszolt:

- Most már elég legyen, te rózsa utcai ördög. Egyszer majd megfojtalak, ha sokáig ingerelsz.

- Csak ígéred, mert gyáva vagy, mint minden fajtád. Én nem félek tőled, mert senkitől se félek. Erősebb vagyok, mint te, akkor váglak földhöz, amikor akarom. Most már menj innen, mert ismét megbántottál paraszti természeteddel. Már többször mondtam neked, hogy olvasd el Kalocsa Róza könyvét, az "Illik? Nem illik?-et." Jó éjt, Sobri úr.

Az ember azt hinné, hogy ilyen civakodások után, amely fiatal férfiaknál és nőknél gyakoriak, legalább is a háznak kellene összedőlni, hogy a béke létrejöhessen. Ám akkor alig volna ép ház az új Budapesten.

Az ablak láthatatlanul, halk zörrenéssel fordult sarkán, egy pillanat alatt bezárul mint a koporsófödél.

- Mária, - rezzent fel egy gyötrődő hang.

- Mária, - nyisszent egy hang a szoba hátterében, mint az olló, mikor elvég valamit.

Ez a hátsó hang segített Sobri Jóskán. Mária hirtelen megfordult és így szólt Ilonkához:

- Már megmondtam neked, hogy ne avatkozz az én dolgaimba. Törődj magaddal.

Válasz nem jött. Mária tehát kinyitotta a folyosói ablakot, kinyújtotta a két kezét, mint két esdeklő imádságot. Megindultan, egy színésznőhöz vagy egy gyermekhez méltóan rebegte:

- Sobri Jóska, miért nem akarod, hogy gazdag emberré tegyelek, gazdag legyek magam is? Meg fogom találni azt az elrejtett kincset a budai rejtek útban, ha az ördöggel kellene megvívni érte. Nem akarok egész életemben ferdesarkú cipőt hordani, olyan szappannal fogok mosakodni mint Wahrmann Reneé, anyám pedig hagyjon fel a kártyavetéssel, ő finom, úriasszonynak született. Biztosan tudom, hogy megtalálom a kincset. Segítesz nekem?

- Nem addig, amíg Kálmánfival barátkoztok, - felelt visszafojtott hangon Sobri Jóska.

- Kicsoda nekem az az ember?

- Nem tudom, nem akarom tudni, de gyűlölöm, megvetem, a lelkemmel érzem, hogy ez az ember bajt hoz a házhoz. Valami olyan szaga van, mint kígyónak vagy a rókának. A keze nagyobb mint egy nyúlfekvés. A fiatal Kozareknek, a hóhér fiának van ilyen borzasztó keze. Gyilkosság van a szemében, mint annak a kútnak a tükrében, amelybe már belefojtották a mostoha gyermeket. Az a kellemetlen, visszataszító szomorúság, amely az arcán van, nem egyéb, mint a gyilkosok lelkiismeret furdalása, akik sohasem tudnak nevetni, sohasem részeg, sohasem beszédes, mindig hallgat, mintha attól félne, hogy elszólja magát. Tudom, hogy éjfélkor, amidőn hazajár, megáll ezen a helyen az ablak alatt és jóéjszakát kíván a kisasszonyoknak. Az öreg anyját sohasem engedi ki a lakásukból, nehogy a szegény teremtés elpanaszolja a szomszédoknak, hogy ismét megverte a fia...Lehetséges, hogy egyszer majd láncra verve viszik el a házból.

- Bolond lyukból bolond szél fúj, - hallatszott a szoba belsejéből Ilonka hangja.

Mária esdekelve fonta a két kezét a Sobri Jóska kezére.

- Hallgass, hallgass, ismételgette, míg könnyei az ifjú kezét benedvesítették.

A kovács műhelyként fújtató kebelből apránként elhangzottak az utolsó pörölyütések. Az éjszaka édes vizei, a Mária drágalátos könnyei elmosogatták a lángokat, amelyek elborították az ifjút. A lány meleg álomszerű haja mind közelebb hajolt az ifjú kezéhez és a gyöngéd arc rásimult az ifjú tenyerére, mint valami párnára. Vonaglott egy darabig az arcocska, a halántéktól lefelé húzódtak az ajkszögletig a fájdalom hullámai és az ifjú nem merte mozdítani a kezét, mintha ez órától kezdve az ítélet napig ebben a helyzetben maradna a Mária feje. A régi temetők sírboltjain hajtja ily megadással a kőből faragott angyal a fejét a halott fellé. Szerelmesek tudják, hogy az éjféli órában külön mondani valója van minden hajszálnak, amely a kézzel érintkezik. A homlokon egy pillangó emelgeti kérő szárnyait, mintha a megbocsátó csókért esdekelne.

Sobri Jóska lehajolt és halkan megcsókolta Mária homlokát.

A rózsa-utcai bérházban csend volt, a legtöbb kéményen beszállt már az álom, amely erre az éjszakára kinek-kinek ki van jelölve. Míg végre rekedten zörgött a beteg csengő a házmester odújában, más világias nyikorgással nyílott a kapu és az udvaron felhangzott egy félig dúdolt, félig gondolt nóta: - "Előttem a határ, Utánam a zsandár, haragszik a német, Hogy utol nem érhet..."

- Az apám megint haramia-vezérnek képzeli magát, - sóhajtott fel Sobri Jóska.

- Pedig maga a Sobri Jóska, nem pedig az öregúr, - csillant közbe még mély meghatottságában is Mária.

Sobri csak egyet simított a leány kezén, közben pedig apja urának lépéseit figyelte a sötét lépcsőházban. Azok a lépések bizony botorkáltak...Az ifjú felsóhajtott.

- Úgy látszik, a papa végleg elhagyta az Athenaum kocsmáját a Ferenciek-terén és Kígyó-utca és a Sebestyén-tér sarkán lévő vendéglőbe jár, onnan szokott ilyen duhaj kedvében hazajönni. A Ferenciek terén estétől-éjfélig csak irodalomról van szó, a vendégek a saját dicsőségüktől részegednek meg, mert mindig kéznél van egy öreg honvéd, aki emlékszik A Hon vagy az Egyetértés régi évfolyamaira, amelyekben e felejthetetlen művek napvilágot láttak. De a Sebestyén-téren sört és bort isznak és az asztalfőn Mélyacsai Kis Pista, a fűzfa poéták nesztora üldögél.

Ismét zörrent odalent a kapucsengő, a házmester álmosan végig botorkált az udvaron és a korhelyeket szidta.

A pattogó, röpködő, táncos lépésekről meglehetett ismerni a közeledőt.

- Kálmánfi...susogta Mária.

- Vajon, hogy sikerült a kártya? - csúfolkodott Sobri Jóska és halkan megcsókolta a kezét Máriának.

Mire Kálmánfi az emeletre ért, a Szarvashegyiék ablakában, ugyan abban a nagykendőben már egy másik leány nézegette a csillagokat.

- Ni, ön az Kálmánfi? A szép művésznő nem eresztette el mostanig? Vagy talán vidéki barátait kellett elkísérni az orfeumi előadásra? Milyen nótát játszott az öreg Munczy Lajos? - dévajkodott Szarvashegyi Ilona, amint a szokásos éjféli vendég katonás állásban megállott a folyosón.

- Hűvös az éjszaka, vigyázz, magadra, Ilona, - szólt egy álmos, beteg hang a szoba sötétségéből mintha akkor ébredt volna álmából Mária.

(folyt. köv.)