Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám

Strém István: Új tavasz

Sebeim vére festve volt - nem festve színed, hajnalég!
Könnyek zsonglőr voltam én - a szél az súgja: "Már elég!"
Szeretet! Jóság! - a mezőn ma drága fényre gyúl a lég.

Ma villámmal birkózom én mezitelenül a hűs mezőn,
szarvasbikák agancsait cibálom pajzán vakmerőn.
Te karcsú nyírfa, hálj velem! Légy büszke, hószín szeretőm!

Hozzád tapadván, arcomon lüktetve ifjú tested él,
megsúgja titkát: Egy nagy Úr csókján remeg minden levél,
s mint napsugár az ágadon oly szűz erembe még a vér.

Tenyeremen forog a Föld s 2X2:4, trallala!
Amerre forró csókom ér, ezer virág fesel ki ma.
A zengő csermely millió lányszemtől fényes és lila.

Mert várban éltem eddig én - le most a felvonó hidat,
eladni kérdőjeleim` egy bimbóér` legyen szabad,
az őzikék szűk homlokán kis koronák ragyogjanak!

Midőn a borjú azt mondá: "Bú-bú...", ez olyan furcsa volt:
A végtelenbe látva telt szívem új bölcsődalt dúdolt
mint áldott, fiatal anya, ha gyermekére süt a hold.