Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
Kis Mária kacérságai- Kis regény - (1)
II. Újabb vendég a föld alól

A jókedvű borkereskedő éppen akkor verdeste meg a Szuhay-ház ablakát amikor a szobába léptek:

- Szervusz, Psezina! hangzott odakintről a vidám köszöntés.

Szuhay uram elfelejtette szokásos káromkodását, ellenben mentegetőzve fordult Kálmánfi úrhoz:

- Engem nem hívnak Psezinának, csak egy-két barátom, akik egymás között megengedik a tréfát maguknak. Az én nevem Szuhay Benedek és nemes ember az Anjou-királyok óta.

A fiatalember drága, féltett terhével körül nézett abban a szobában, amelyet Szuhay uram kijelölt. A házigazda írószobája volt ez, amilyen írószoba volt minden régi háznál, ahol gondolkozó, az élet magasabb feladataival is foglalkozó férfiak laktak. Sok fiókos íróasztal, régi berakásokkal arról beszélt, hogy a házigazda máskor is szokott írni, nem csupán olyankor, mikor az adóbevallási ívet kitölti. A könyvtartó polcon egy seregnyi régi kötésű könyv vetette egymásnak a hátát, mint a csendes, nyugodalmas élet őrei, akik vigyáznak arra, hogy a gazda meg ne unja az egyedüllétét. A kényelmes karosszék viszont azt mutatta, hogy a gazda nemcsak a pincebeli boroshordók mellett szokott üldögélni, hanem néha a bús, de hideg józan világon is elmereng a hosszú alkonyatokon, amelyeknek ábránd világát legfeljebb a lámpagyújtogató zavarja meg, amint hosszú botjával elmegy az ablak előtt.

Kálmánfi egy alacsony, ódon díványra fektette hölgyét, miután a könyvcsomókat onnan leseperte. Udvarias ember létére azonban vigyázott, hogy az éppen nyitva lévő könyv levele ne forduljon el a kellő helyről. A régi Budáról írták a könyvet és térkép is volt hozzá mellékelve. Kálmánfi elhatározta, hogy alkalomadtán majd szemügyre veszi a térképet.

Egyenlőre azonban az alélt kisasszonnyal volt elfoglalva. Bontogatni kezdte a ruháit.

Először megszabadította fejét a gumi-csuklyától, amelyet a földalatti kiránduláshoz öltött fel a turistanő. Egy fehér, szenvedő, bánatos, szív alakú lányarc, amelyet fekete, Erzsébet királyné-frizurás hajkorona koszorúzott, tűnt elő.

Szép volt ez az arc, mint Magyarország.

A női szépség szakértői megállapították ebben a korban, hogy a magyar asszony-szépséget Blaha Lujza jelenti. Az ő piros, tűzről- pattant alma virág leheletű szépsége az igazi magyar szépség. De az öregebb urak között voltak hívei Ferenc József nejének, Erzsébet királynénak és különösen azoknak tetszett a barna szépség, akik a császárnét még a hatvanas években látták sétálgatni a Zugliget felé, a Kochmeister-féle nyaraló környékén, amikor a kis fekete legyező nem rejtette még el örökre a fájdalmas és szenvedélyes szép arcot a kíváncsi tekintetek elől. És a Vérmezőn fehér kabátos tiszturak mereven megálltak, amíg a császárné virágkelyhes alakú napernyője elvonult. De voltak rajongói az Erzsébet királyné szépségének azok között is, akik a nyúlánk, méltóságteljes termetet csupán a Benczúr féle acélmetszetről (Deák Ferenc koporsója mellett) ismerték, amely kép sok magyar házban függött az ebédlő falán. A pipafüst és elgondolkozás ebéd utáni asztala mellől mind kedvezőbb hangulattal szemlélgették a magyar férfiak a karcsú, hajlékony asszonyt a rámák között, még azoknál a konzervatív házaknál is, ahol a bort mindig szolyvai vízzel keverték. És a nők, akik legjobb megértői a férfiak kedély-hullámzásainak, koszorúba kötötték a hajukat, fiatal korukban gyakran aludtak fűzőkben, nagyasszonyos, tiszteletre méltó magatartást tanúsítottak... Ha végig nézzük a régi arckép-albumokat, amelyek nagyanyáink, vagy anyáink arcképeit őrizgetik, gyakran találunk arcokra, amelyek Erzsébet királynéhoz óhajtanak hasonlítani. Az idegen hölgy olyan szép volt, mintha Erzsébet királyné legfiatalabb lány lett volna.

Még mindig csukva tartotta a szemét, amire Kálmánfi úr a köpenyegét is bontogatni kezdte, - kék ruhácska volt a karcsúságon és a ruha millflőr koszorúcskákkal volt hímezve, a nyakában aranyláncocska volt, amilyent bérma ajándékba, vagy tizenhatodik születésnapra szokta kapni a lányok, - Szuhay úr a legnagyobb csodálkozással nézte az ájult lányt, amilyent nyilván keveset látott életében, míg a földalatti gavallér a lány szívét dörzsölgette.

- Keményebb teremtés is megijedt volna abban az átkozott csatornában! - dörmögte némi megbocsátással a házigazda. De vajon minek kellett őt odavinni?

A leány ebben a percben felnyitotta riadt, másvilági tekintetét.

Hirtelen nem lehetett megítélni, hogy sötétkék, vagy barna-e a szeme, mert a rémület eltorzította a szemgolyókat. Úgy nézett körül a két szem az idegen lakásban, mintha a túlvilágon ébredt volna fel. Babonás kézmozdulattal a nyakán függő amuletthez kapott és azt kétszer-háromszor megcsókolta.

- Szabadíts meg a gonosztól, - rebegte alig hallhatólag.

- Ne ijedjen meg kedves Ilonka, csupán én vagyok itt! - duruzsolta Kálmánfi.

Esdeklő pillantást vetett Szuhay uramra, mire az megértette, hogy többé itt nincs rá szükség. Csendesen kiment a szomszéd szobába és a horgolt függönnyel borított üvegajtót betette maga után. Ámde az üvegajtón világosan áthallatszott a heves párbeszéd, amely odabent kezdődött:

- Mi lett velem? Hová hozott? Hol vagyok? - kiáltotta a lány. - Rablók tanyája ez, vagy még rosszabb?

- Ilonka csillapodjon! - duruzsolt a lovag. - A földalatti útból egy budai ház pincéjébe jutottunk. Most a házigazda, a szíves budai úriember szobájában van ön. Itt semmi bántódása nem történik. Kipiheni magát és nyomban elindulunk hazafelé.

- Többé egy lépést sem teszek önnel. Hagyjon magamra, vagy nem tudom én mit csináljon...Félek öntől, mint valami ördögtől. Csak egy vágyam van, hogy önt többé se élve, se halva ne lássam. Ha van még önben egy szikrányi becsület érzés, akkor nyomban elvisz erről a helyről...

- Elég erősnek érzi már magát? - kérdezte a férfi. - Figyelmeztetem, hogy még fenn van a nap és a mi ruháink szennyesek, sárosak attól az őrjöngő utazástól. Nem mehetünk ilyen állapotban az utcára, meg kell várni, amíg az este leereszkedik.

- Én nem bánom, akármi történik. Egy pillanatig sem maradok az ismeretlen házban. Nem elég, hogy eddig kockára tettem az ön kedvéért a hírnevemet, a női becsületemet? Otthon akarok lenni, szegény édesanyámnál, aki idáig bizonyosan tűvé tette a várost utánam. Nyomban elmegyünk innen, még ha maga Belzebub állna az utamba. Többé nem hagyom bolonddá tenni magamat azoknak a kincseknek az ígéretével, amelyeket ön állítólag felfedezett a föld alatt. Nem vagyok kíváncsi többé sem a Nagy Lajos király elrejtett kincseire, sem a többi vén királyok tallérjaira.

Gyorsan, szenvedélyesen, a nők gyakorlott ellentmondásával peregtek a szavak az ifjú kisasszony ajkáról, mint aki úgyis tudja, hogy férfi könyörgés lesz a válasz minden igaztalan szavára. Nyilván felemelkedett fekvő helyzetéből, mintha nyomban indulni akarna, amikor a férfi esdeklő szava hangzott:

- Ilonka, engedje meg, hogy legalább a ruháját lekeféljem. Lesz itt valahol egy sárkefe?

- Itt? Sárkefe? - szólt fitymálva a kisasszony.

De bizony nagyon csalódott feltevésében, mert halk kopogtatás után éppen akkor nyílott az üvegajtó és az öreg gazdasszony lépett be tálcával a kezében. Az ilyen jóságos arculatú, öreg gazdasszonyok, mint a Szuhay uramé, manapság már csak a mesékben élnek. Alázatos volt, mint aki szigorú férj után maradt özvegységben. Jóságos volt, mint azok az asszonyok, akik már csupán lelki jóságukkal akarnak maguknak híveket szerezni. Szelíd volt, mintha örökre lemondott volna arról, hogy Szuhay uram valaha, akár a halálos ágyán is: nőül veszi, - erről pedig nagyon ritka gazdasszony mond le. Tiszta fehér kötényt és ódivatú fejkötőt öltött a gazdaasszony, mielőtt a szobába lépett volna.

- Ki engedte meg? - szisszent fel Kálmánfi úr.

- Ó, édes tekintetes uram...felelt elnéző mosollyal az öregasszony. - Vénasszony vagyok én már. A lányom tíz éve férjnél van, a fiam szegény katona. Csak nem hagyom itt magukat egy kis uzsonna nélkül.

Olyan jószagú, aranyszínű teát hozott a tálcán az öreg nő, amilyen teát azokban a házakban isznak, ahol bádog dobozban, egész esztendőre való teát vásárolnak egyszerre. És a teát kétszer öntik le, mert a tealevelek a szűrőben másodszorra mutatják meg azt a babonás alakzatot, amelyről jövendőt lehet jósolni. A pohos cukortartó vert ezüstből volt, a cukorfogón családi címer, az ezüst kanálkákon olyan régies külső, mintha négy-öt nemzedék használta volna a kanalakat, nagybetegek lettek valaha, egészségesek e kanalak orvosságain és halk csörgéseik mellett öreg nénikék beszélték meg a múltat és jövendőt, valamint eljegyezték a pólyás kis lányokat az udvaron futkározó fiúgyermekekkel. Se a kanalakat, se az alt-wien csészéket nem lehetett visszautasítani. Mosolyogtak ők a régi házban, bölcsen, lemondással, csendesen.

A teának illata és zamata lecsillapította az indulatos hölgyet. Végre érdemesnek ítélte, hogy végignézze sáros, vizes ruháját és néhány pillanat múlva bizalmas tanácskozásba kezdett egy sarokban az öreg gazdaasszonnyal.

- Ön menjen a szomszédba, vagy ahová akar, amíg öltözékemet rendbe hozom a nénike segítségével, - szólt odavetőleg a kisasszony, amire Kálmánfi úr jónak látta Szuhay Benedeket felkeresni az üvegajtó mögött.

Szuhay Benedek már akkor azon régi karosszékek egyikében üldögélt, amely karosszékek valaha elválhatatlan barátai voltak a férfiaknak, amidőn az ötödik X felé közeledtek. A legjobb ügyvédek voltak az ilyen széles, bőrös székek az élet bajai és nyugtalanságai ellen. Megvédelmezték a jogaiban megsérült férfit akár az egész nővilággal szemközt is. Mindig telve voltak higgadt tanácsokkal, elgondolkoztató megjegyzésekkel, nemes önuralommal, ha talán a vér fiatalosan felpezsdült. Egy asszonynak messzire terjedhet a boszorkányos ereje, ha kellő okossággal keresi a hatalomhoz való babonákat: a messzi táborhelyről, az öles börtönről, a külföldi határról, sőt más asszony guzsalyának a kereke mellől is eltudja vonzani a férfit, ha pörgő szitában, szalmaláng felett elégeti a pirosra írott nevét. De húzza ki ugyanazon férfit az asszony a karosszékéből, ha oda bevette magát, mint valamely erőssége!

A Szuhay karosszéke remeke volt az ilyen bútoroknak. Fejpárnáján nyugodtan szendereghetett a fáradt fej és mindegyik szendergés lehetett oly mély, mintha az az utolsó volna, amelyből már csak a másvilágon lesz felébredés. A karosszék egyik támláján könyvtartó volt, ahol a kerek petróleum lámpásnak is volt helye. Ugyancsak ezen a karon lehetett az ebédet fogyasztani, ha az embernek nem volt kedve az asztalig fáradni. A szék másik karjában fiók volt, ahol elfért a mindennapi kiadásokra való aprópénz, a mindig szükséges orvosság, az ősanya imádságos könyve, amelyet elég volt megérinteni, hogy a lelki fájdalmak csillapodni kezdjenek.

Ebben a karosszékben akarta megostromolni Kálmánfi úr a házigazdát.

- Most már megköszönjük a vendégszeretetet, mi rövidesen elmegyünk kérem, hogyan róhatnám le hálámat?

- Ha megfogadja tanácsomat! - felelt váratlan barátságossággal Szuhay úr. - Azt tanácsolom önnek, hogy hagyjon fel a budai rejtekutak kutatásával, mert ahhoz önnek nincs joga, sem elég tudományos készültsége. Könnyelmű kalandvágyból nem szabad megzavarni a labirintok csendjét, mert bizony bosszút állnak az emberen a megbolygatott kövek, a felzavart mélységek.

- Remélem ön sem hisz komolyan a babonákban?

- Azt én magam tudom, hogy mit hiszek és mit nem hiszek. Annyi bizonyos, hogy húsz esztendő előtt éppen ebben a rejtekútban, ahonnan ő véletlenül kiszabadult, eltűnt egy fiatalember és egy fiatal lány. Soha se akadt nyomukra senki.

- Nyilván megtalálták az alagút kijárását és világgá mentek, amint ez már a régi regényes korban szokás volt. A jó szülők megsiratták az elveszetteket, ők pedig vígan élték világukat valahol, - jegyezte meg csendes nevetéssel Kálmánfi úr.

Szuhay Benedek hirtelen felvette szúrósan szemét és élesen a vendégre nézett:

- Talán ön is éppen abban mesterkedett, amit a húsz év előtt eltűnt fiatal párról feltételez?

- Ilonka kíváncsi volt a rejtekútra, amelyről neki beszéltem, amelyben én már többször jártam, - felelt kitérően az úrfi.

- Leányszöktetéshez, szerelmeskedéshez, turbékoláshoz valóban nem alkalmas a rejtekút. Évszázados szemét, törmelék, holt kövek: vajon mire inspirálják a fiatalságot? Kalandos diákok, szabadságos katona legények, megkótyagosodott öregek minden esztendőben keresgélnek földalatti utakat bizonyos kincsek után, amelyeket a rejtekútban vélnek. Néha olyan közel jönnek, hogy hallom a csákányukat, amelyekkel a falakat kopogtatják. Pár esztendővel előbb találtak is egy befalazott emberi csontvázat.

Kálmánfi elgondolkozott:

- Ön úgy beszél, mintha a rejtekutak őre volna ebben a házban, ahonnan, úgy látszik, leginkább megközelíthető a régi földalatti Buda.

- Én nem vagyok semmiféle őr, csak tiszteletben tartom a hagyományokat. Hagyjuk aludni a halottakat akár a budai alagutakban, akár a temető kertekben. Azt pedig , hogy odalent nincsenek semmiféle kincsek, azt józan fejjel el kell önnek hinnie. Csak nem gondolja, hogy az a sok szegénylegény, aki századokon át, asszony és bor után való szomjúságában bejárta a rejtekutakat, a barlangokat, a menekedő kijárásokat, amelyek a budai várból a szabadba vezettek: egyetlen polturát is otthagyott volna, ha talál valamit?

- Nem volt szerencséjük, - felelt vállát vonogatva Kálmánfi. - A kincsekre, amelyeket valamely okból elástak a régi emberek, véletlenül szoktak rábukkanni.

- Igen ám, rábukkan a vidra-családra, amely a folyam mentén, az alagútban ütött magának téli tanyát.

Ebben a pillanatban tompa döbbenések, félreismerhetetlen zörgések hallatszottak a föld alól, mintha valaki, vagy valami dobogna, verdesne, csapkodna odalent a pincében.

- Ököllel verdesik a vasajtót, - pattant fel Szuhay uram szokatlan hévvel. - Ön odalent felejtette a kincskereső társait. Ez nem szép jellemvonása.

- Nekem nincsenek társaim, legfeljebb valaki titkon, lopakodva utánunk jöhetett, amikor a Gellért-hegy alatt a pincébe leszálltunk, - felelt komoly megdöbbenéssel Kálmánfi. - Valaki meglesett bennünket...Teremtő isten! Talán csak nem az a bolond kislány?...

- Miféle kislányról beszél? - kérdezte Szuhay uram, amíg a pincekulcsot keresgélte, amelynek régi szokása, hogy elbújik, amikor szükség volna rá:

Kálmánfi önfeledten beszélt:

- Van Ilonkának egy kis húga, aki halálosan félti a nénjét. Néha titokban és messziről sétáiban is elkíséri, mintha egy pillanatig sem akarná szem elől veszteni. Vigyáz, mikor alszik, az ágya mellett gunnyaszt, amikor álmatlan. Soha életemben nem láttam még ily ragaszkodó szeretetet.

- Nyilván öntől félti a nénjét! - dörmögött Szuhay Benedek és akkorára már megtalálta a pincekulcsot is, amely szokott helyén függött, az ajtó mellett.

- Bolond dolog! Bolondok háza lett a házam! Holnap befalaztatom a bejárást! - darabolta a szót Szuhay, amíg a pincelépcsőn lefelé ballagott.

A dörgés pedig szünet nélkül hangzott odalentről, mintha két öklével verdesné valaki az ajtót.

- Jövünk! - kiáltotta torkaszakadtából a házigazda háta mögött Kálmánfi.

Amire Szuhay bosszúsan hátrafordult:

- Ne kiabáljon az úr. Az életmentés az én házamban az én dolgom.

Elhelyezte a lámpást a hordón. Bedugta a kulcsot a lyukba és megfordult a régi zár.

Az ajtó felnyílott és a küszöbön gyertya-egyenesen állott egy gyermek külsejű nő.

- Mária! Te szerencsétlen! Hogy kerültél ide? - kiáltott fel zokogó hangon Kálmánfi.

- Hát nem tudta, hogy Ilonka után fogok jönni, akárhová viszi őt előlem? - felelt egy csengő hang, erélyesen, bátran, amilyen bátorságuk csak azoknak lehet, akik még nem ismerik az életet. - Hol van Ilonka?

A két férfi megrökönyödve nézte a gyermeket, aki az angyalok vagy a démonok erejével ugrott ki a föld alól. Mintha nyomot sem hagyott volna lelkén a rettenetes izgalom, amely a föld alatt, bezártan, sötétben, egyedül előfoghatta. Mintha százszor megtette volna már a félelmetes utat. A kiállott rettegő kétségbe esésnek semmi jele rajta. Egyenesen állott, mint az arkangyal és elszántan, vadul nézett a két férfire.

- Hol van Ilonka? - ismételte, mint valami földalatti vádló, aki álmában jött elő a bűnös lelkiismeretnek.

- Ez nem lehet Istentől való! - mormogta babonásan Szuhay uram.

Acélból, tűzből, lobogásból való volt ez a gyermekded lány, a szeme lidérc-fénnyel villogott, az arca eltorzult a dühtől és gyűlölettől. Felemelte a két karját, mintha megrohanni akarná az elámult férfiakat.

- Adjátok elő Ilonkát! - sikította, mintha eszét vesztette volna. Kiugrott a pince közepére és a hordókat akarta eltolni két gyenge karjával, ami bizonyosan sikerült is volna neki, ha a hordók nincsenek megtöltve.

- Nyugalom gyermekem! - szólalt meg Szuhay szigorú hangon. - Ilonkának semmi baja sincs. Odafent van a házban. Az én vendégem.

A leánykán ekkor csodálatos változás ment végbe. Megállott és megtántorodott, mintha addig a másodpercig bírta volna csak erővel, kétségbeeséssel, vad elszántsággal.

Megroskadt, mintha valamely láthatatlan kéz a vállára ereszkedett volna. Gyermek lett ismét, gyenge ifjú szűz, akiből elszállott e percben a kétségbeesett démon.

Megtört mint egy virágszál. A két kezével a Szuhay uram kezéhez kapott és térdre roskadt:

- Köszönöm ura, hogy jó volt Ilonkához.

Szuhay úr mérgesen döcögött:

- Bolondok háza lett a házam.

*

Mária vérpiros arccal, nagy szégyenkezéssel állott nénje elé:

- Bocsáss meg Ilonka, hogy utánad jöttem, de megölt volna az aggodalom, ha nem teszem.

Ilonka toporzékolt dühében:

- Te vakmerő béka! Te gonosz teremtés! Hogyan találtál idáig?

- Hát egy darabig a ti lámpásotok után mentem a földalatti útban. Gondoltam magamban, ahová te elmehetsz, oda elmehetek én is...

Ilonka epésen kacagott:

- Te is? Hát mi vagy te? Ki vagy te? Egy iskolás lány, akit a sarokba állítanak...

- Akkor aztán egyszerre eltűnt a lámpás, derékig érő vízben gázoltam a vak sötétségben, csak találomra tudtam előrejutni, olyan csendes volt minden, mint a tengerfenekén, azt hittem, hogy élve már sohasem jutok vissza a világba, amikor szerencsére megtaláltam a felfelé vezető lépcsőket és eljutottam a vasajtóhoz, éppen úgy, mint ti...

- Éppen úgy, mint mi? - Hát ki vagy te, hogy ugyanazt kell csinálnod, ami már nekem megvan engedve? - kiáltozott sírva és nevetve Ilonka. Egyik percben megölelte a gyermeket, a másikban eltolta magától.

- Megérdemelnéd, hogy jól megverjelek...De majd csak otthon számolok veled, ha egyszer hazakerülünk.

Mária valóban siralmas állapotban volt. A föld alól nem úgy szoktak visszatérni a nők, mint a bálteremből. Sáros, piszkos, szánalomra méltó volt a gyermek, hogy bízvást kéregetni mehetett volna az utcára. Ilyen állapotban szoktak lenni azok a gyermeklányok, akiket a Dunából fogtak ki a halászok.

- Nyugodtak lehettek, - mondta Mária, - mert már senki sem jön utánunk a földalatti úton, legfeljebb egy hal, olyan az áradás odalent.

Ilonka kétségbeesésében nevetett:

- És ha elpusztultál volna?

- Te lettél volna az oka, mert nem vittél magaddal.

A két lány azonban most már hamarosan megértette egymást. Tüzet raktak a vaskályhába, a nagy karosszéket egyesült erővel kimozdították a helyéből, - mintha egy évszázad mozdulna meg, - és a karosszék hátára akasztották száradó ruhájukat. Máriának tetőtől-talpig le kellett vetkőzni, mert még a füle is sáros volt. A fogason megtalálták Szuhay úr törökös, nagyvirágú hálóköntösét, amely egész testében beburkolta a gyermeket. A régi papaszagú "slafrok" sohase gondolta volna, hogy valaha ilyen kivételes szerencsében részesül. Mária benyúlt a piros virággal, kék posztóval díszített kabát zsebébe és onnan egy kis cédulát húzott. Régi reskontó volt az a brünni húzásra.

- A házigazda lutrizik, - kiáltotta Mária és magasra emelte a cédulát.

- Lássuk a kedvenc számait, - szólt Ilonka és tudományosan szemügyre vette az öreg budai lottógyűjtő számjegyeit.

Egy 7-es és egy 13-as volt a reskontón.

- Ó, a vén csacsi! - duruzsolt Ilonka a húga fülébe. - Azokat a számokat játssza ő is, amelyeket az egész világ babonás számoknak tart, ugyanezért sohasem jönnek ki a lutriban.

Mária ezalatt a házi patika üvegecskéit és tégelyeit vette sorba, hátha talál ott valamely jó illatszerre vagy hajkenőcsre, ámde csúnya, rossz-szagú orvosság volt ott. Még digitálisz is akadt.

- Nézd csak, Ilonka, olyan patikaszer is van itt, amit a szegény apuka evőkanállal evett, mikor nagyon rosszul volt.

Ilonka szakértelemmel vizsgálta a barna üveget.

- Szívbaj ellen való. Úgy látszik, a gazdának nincs egészen rendben a szíve.

De a legnagyobb izgalmat az a porcelánból való kínai váza keltette, amelyet Mária az egyik szekrény tetején felfedezett. Gyönyörű, de porral teli pávatollak emelkedtek ki a vázából, amelyben annyi mindenféle apróság volt, mint akárcsak a régimódi varró asztalkában. Volt itt régi garas, talált patkó, asszonyhajból fonott gyűrű, üvegfejű gombostű, szoknyáról leszakadt fodor, törött legyező, vastag hajtű, amilyent a nagy, dús hajfonatok feltűzésére használnak, harisnyakötő, amely csatra járt, egy fél kivágott cipő aranybrokátból, színházi látcső, emlékbe eltett báli táncrend, akasztófáról való kötéldarab és női ing elejéből kivágott monogram: - mindenféle apróság, amelyből egy férfiélet siralmassága, vagy boldogsága kitelt a hiszékeny múlt időkben.

Ilonka szakértelemmel forgatta az asszonyhajból való gyűrűt.

- Nem lehetséges, hogy a paróka készítőnél fonatta a gyűrűt az a bizonyos hölgy, akibe házigazdánk szerelmes volt? Az ilyen gyűrűfonáshoz a legtöbb nőnek nincs türelme.

- Lehet, hogy lószőrből van, - vetette közbe Mária. - De nézd csak, Ilonkám, ezt a foszlott, elnyűtt, ócska harisnyakötőt! Akármi legyek, ha nem valami vénasszony viselte.

Ilonka a táncrend könyvecskét forgatta:

- Nagy-mazurt is táncoltak...

- Hát ez a hajszalag? Nézd csak, még zsíros! Bizonyosan bajuszpedrőt használt az illető hölgy.

Ilonka egy nagyobb fajtájú gyöngyház-gombot talált. Megforgatta:

- Ez a Máli néni barchent alsónadrágjáról való.

Volt ott még egy kis rézkulcs is, kereszt alakban végződő, mint a családi kripták kulcsa. Hogy, hogy nem: Ilonka ezt a kis kulcsot véletlenül a zsebébe csúsztatta.

Lépések közeledtek, a lányok abbahagyták a motozást. A jóságos gazdaasszony érkezett meg forró vasalóval. A karosszékre aggatott ruhák már félig-meddig megszáradtak.

(Folyt. köv.)