Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám

Tersánszky J. Jenő: Az öröm

Tizenkilenc éves voltam s telve a tehetség hitével. Ez nem is szó arra. Bódulatban éltem s csak szerencsém, hogy abban éltem. Mert teljesen magamra voltam hagyatva és nyomorogtam.

Nyomorogtam, de ez talán nem is nyomott alá annyira. Akármilyen vézna s nyúzott voltam egyébként, hogy néha valósággal megijedtem meg aggul arcomtól a tükörben, a bódulat, az áltatás úgy lebegtetett a hétköznapon felett, mint valami szabadulni akaró léggolyót.

Fáradt voltam állandóan, mert álmatlankodtam. Agyon kínoztam idegeimet munkával, elnyűttek a nélkülözések és szinte ordított bennem néha a kín, hogy sohasem pihenhetem ki magam.

Éjjelente a szívem úgy dobogott, mintha átkozott lelkek horga akadt volna meg benne s azok huzigálnák. Már nappal is alig tudtam megkülönböztetni az ébrenlétet a félálomtól. Szörnyű gyötrelmek között bóbiskoltam olykor el percekre valahol egy padon, a nagyváros utcáin. Beszélgetés közben éreztem már, hogy értelmem foszló fonaláról le-le pereg egy-egy értelmetlen szó. Valami éktelen kép káprázik szemem előtt. Valami idétlen vartyogás zörög dobhártyámon. És mindez tiszta öntudat, beszélgetések, séták közben. Biztosra vettem, hogy megőrülök.

És ehhez az ínség. Akkor, hát akkor, amiről most mesélek itt, éppen minden mentség nélkül voltam. Egy peták nélkül, egy rossz remények nélkül.

Lefeküdtem a díványra és azt mondtam magamnak: fiam, te nagy elme, te tündökletes jövő, fiam, itt meg kell dögleni!

Ez délelőtt volt. Délután találkoztam egy ismerősömmel, akinek révén már elsóztam néhány mázolmányomat. Különben maga is szegény ördög volt s éppúgy járta, mint magam, a nincstelenség csűrdöngölőjét. De volt egy gazdag ismerőse, afféle szerényebb műpártoló. Magának is volt gyűjteménye s mások számára is vett vagy közvetített, természetesen (mit is mondjam?) igen szerény vásárlásokat.

- Kérlek, - mondta a barátom - kereslek már két napja, venni akarnak tőled valamit. Azt mondták, cipeljelek föl hozzájuk és meg akartak látogatni. Meg is fognak látogatni.

Alig volt, sőt egyáltalán nem volt erőm, hogy bele helyezkedjem az örvendetes tudósítás izgalmába, barátom példájára.

Először nem tudtam, kik azok, akiknek megtetszett a dolgom. Másodszor mennem kellett valahová s koszlottságommal és bágyadtságommal habrigyálnom. És a látogatás, sejthető, hogy inkább elrémített. Finom népek az odúmban! Már az is megremegtetett, hogy talán már távol létemben be is néztek hozzám! Csupán a "venni akarnak tőled" volt kecsegtető ismerősöm szavaiból.

És természetesen ez a kecsegtetés vitt el barátommal ismeretlen művásárlóimhoz.

Nos, csak ezzel az öreg kifejezéssel élhetek. Felejthetetlen este volt. Akinek megtetszett a dolgom, egy asszony volt, egy drága, gyöngéd teremtés és lánya, egy csodaszép gyermeklányka. Nem tudom mással jellemezni jobban társaságukat, mint hogy az első negyed órán belül sem éreztem már a két napos borostát államon, a szakadást cipőmön, nyomorúságom, küzdelmem, csüggedésem. Holott hát ilyesmit könnyebb nem érezni selejtesebb lelkű s firtatóbb szemű emberek között, mint az igazi jóság és tapintat körében.

Még azon sem tudtam érezni hökkedelmet, hogy miért ragaszkodtak hozzá, hogy föl akarnak keresni.

Másnap déltájt eljönnek. Ezzel búcsúztam tőlük.

Felejthetetlen este volt. De felejthetetlenebb a rákövetkező éjszaka. Mi őrületek farsangoltak át agyamon? Olyannak éreztem fejemet, mint valami bombát, amelynek gyújtózsinórja az utolsó hüvelyknél sistereg. Szétrobban, szétvet mindenestől. Üvölthetnékem volt néha a gyönyör gyötrelmétől s aggodalmak vacogtattak, hogy nem bírom ki másnap délig. Zokogás jött rám. Beleharaptam párnám cücskébe. És ugyanolyan halni vágyás fogott el, mint a reménytelenség legvégén.

Ez volt az öröm. Ez volt az öröm hetek kétségbeesésére. Gonoszabb volt, könyörtelenebb annál. A vörös, az igazi hóhér volt, az ínség szkóros pribékje helyett.

Így tartott...

De előbb le kell írnom barlangomat.

Hogy belül kissé pókhálós volt, hogy padlója és ablakai sem a legtisztábbak s a bútorzata sem a legfényesebb, még hagyján. Voltaképpen ez csak renyheségem eredménye volt s könnyen lehetett rajta segíteni.

Egy nagy földszintes szoba volt, egészen műterem szerű. Új házban volt s hármas nagy ablaka három üres háztelekre. Évekig nem gondolt rá a telkek tulajdonosa, hogy építkezésbe kezdjen. Az én oldalam felől lakók már azt hitték, örökké úgy fogja érni a reggel s az egész délelőtt napja ablakukat. Épp akkor volt tele sok szavakkal és átkokkal az egész ház oldal, miután megjelent az üres telken a mérnök, vállalkozók, munkások.

Legfontosabb azonban, hogy épp ablakom alatt ment át az úr az üres telken s a ház sarkánál volt egy meglehetősen kis kaptató.

Aznap reggel érkeztek meg az első termésköves, téglás, gerendás társzekerek.

Még alig pirkadt, már amennyire tudtam, rendbe hoztam lakomat. De még tíz óra körül is ott henteregtem rongyos díványomon, részegen az álmatlanságtól s félig elalélva a kimerültségtől. Őrjöngés féle járt át néha. Nem bírom tovább! Szét kell vernem a fejemet a falon. Azt hittem, már meg is vagyok tébolyodva.

Eközben érhetett fülembe odakintről az éktelen zenebona. Odakinn már órája is tarthatott, a társzekerek érkezése, az üres telekre.

Akkor érhetett fülembe és úgy ért egyszerre, mint valami boldog mentség, hogy elfoglaljon vergődésemtől. Mi az ördög történik odakint?

Az ablak alatt elcsörömpölt már vagy négy-öt megterhelt társzekér.

Amint kinéztem az ablakon: ami a hű hón, a bámész népségen át szinte végzetszerűen tűnt a szemembe, az egy lónak egyik szeme volt, amelyből vér csurgott.

Hatalmas állat volt. De valami öreg, rokkant pára lehetett. Hátsó csontjai is úgy álltak ki idomtalan nagy hasa mögül, mint egy rozzant kupola saroktornyai.

Ez tűnt szemembe. És láttam, amint a kocsis az ostor megfordított nyelével üti ezt a lovat.

Üti, aztán megáll és maga körül és a földre bámul. Látható volt minden tagján a tökéletes jó tehetetlenség: mibe kezdjen tovább?

Az agg pára pedig néhányszor megrázta a fejét, hogy a vércseppek szétfröccsentek szemeiből társára is, amely riadt szemmel mozdulatlanul állt hámjában csak lábai remegtek.

A hajcihőben szünet állt be. A kocsis ott állt még mindig álló helyén. Néztem egy darabig, aztán betettem az ablakot és kezdtem újra sétámat a szobában és hánykolódásomat a díványon. Kegyetlenség így kínozni az állatot: legföljebb ilyes valami fordult meg fejemben. Ezzel újra vendégeim gyújtották fel gondolataimat, akár képeken, a bosszú csóvás angyalok, a rőzsegarmadát.

Megint úgy volt, mint előbb. Egy darabig hallatlan volt számomra a kinti, megújhodott hajcihő. De mikor fülembe ért, egyszerre, magam sem értem, mintha minden emésztődésem, kétségbeesésem odakapta volna magára, mint a burrogó gépkerék a papírrongyot. Düh fogott el a szüntelen gyühó-kon, ahó-kon s ugyanaz a gondolat, hogy kegyetlenség így bánni oktalan barommal, most olyannak tűnt, mint a világ leggyalázatosabb gazsága. Úgy rántottam föl az ablakot, mint aki okvetlen bele avatkozom s megakadályozom a további kegyetlenkedést.

Ám mikorra kinyitottam, a népség láttán, lecsappant merszem. És lecsappant valami fura észlelés miatt is.

A lovakat most mintha nem is láttam volna meg. A kocsis tűnt szemembe. Félig felém fordult a lovak mellett, kezében óriás dorong. De leeresztve végével a földre és a kocsis arca égnek fordítva. Rögtön és pontosan beléhatottak, valósággal belém vágtak az érzései. Ugyanaz a magatehetetlenség, de már szinte eszelősségé fancsalodva arcán. Lihegett, be-be hunyta szemeit s az égféle fordította arcát.

Hisz ez ugyanaz a nyomorult, mint a párái, amelyeket hóhérolnia kell! Órák hosszat vesződik már, hogy följusson a kaptatón, de hiába. Dühe már csak kín és kétségbeesés. Láttam, hogy népség is oszladozni kezd s végül a maradék néhány ember s gyerek is dolgára megy, vagy érdekesebb látvány után néz. A kocsis ott marad maga, párolgó, remegő, vérző barmaival.

Rá-ránézett a lovakra. Szétpillantott. Fejét lógatta s megint az égre nézett. Azután elkezdte lerakosgatni a téglát a szekérről.

Eközben megint vissza vonultam az ablaktól, de nyitva hagytam.

Az az érzésem volt már, hogy az a bizonyos délidő, amikorra vendégeim látogatásukat jelezték, túl van már. Szinte nem is az elmaradó képvásáron, de azon nyuvasztott aggodalom, hogy hiába gyötrődtem végig estétől ezeket a szörnyű órákat.

Az ablakon nem láthattam ki, amerről érkezhettek, csak a lépcsőház felől s türelmetlenség kivitt.

Abban a pillanatban mikor kiléptem a kapun, a kocsis éppen végzett a tégla lerakással. Összenéztünk. Persze, efféle, azt mondhatnám pillanatnyilag is, tudatos, mégis kényszerű csalódás. Úgy tetszett nekem, mintha ebben a pillantásban megértettük és méltányoltuk volna egymás szenvedését.

A kocsis kezébe vette a gyeplőt és, miután lenéztem az utcán és senkit sem láttam, mintha mellesleg vált volna a saját ügyem, úgy fordultam a kocsisra vissza: nos, mire megy hát lovaival? Szinte érzéseit is átvettem. Nem kínzott állatoknak láttam már barmait, hanem olyan valaminek, amelyeknek kötelmük, hogy megfeleljenek végre feladatuknak.

- Gyűá, gyűé! - ordította a kocsis és megfeszült gyeplővel hajtotta neki szekerét a kaptatónak. A párák szügyükbe vágták fejüket, gerincük ívrét hajlott és, és, (szinte saját mellemet is szorongás hagyta el minden rándításnál) a szekér már ott gördült a kaptató teteje körül.

Ohó! Egyszerre a szerencsétlen, véres szemű, vén pára göbös lába aló kigördült egy rög. Megnyaklott s előre zuhant fejel, hogy a hám csaknem keresztül röpült rajta. A szekérre, a visszagörgő, az annyiszor visszagördült, átkozott szekér rántotta vissza négy lábra.

A kocsi mint a gutaütött hirtelenében még moccanni sem tudott. Kifejezéstelen arccal, a gyeplőt aláejtve maradt ott, mintha csak egyik szemgolyója élne még belőle, amely szeme sarkába fut, a kocsi felőli oldalon.

Egyszerre megmozdult. Mozdulata annyira magán hordott valami önkívületi bélyeget, hogy megremegtetett. Lassan, majdnem ímmel-ámmal nyúlt a földre a dorong után s szeme eközben is az öregebb gebére volt szögezve merően. Most megdöglesz! - Éreztem, hogy ezt a két szót hordja nemcsak agya, de az utolsó porcikája is. Megfontoltan s valósággal egykedvűen emelte magasba a dorongot, kinézte a helyet a gebe hátán, ahová csapjon, s lecsapott.

Ha saját hátamat éri ez az ütés, talán nem reszketett meg jobban. Első ösztönöm az volt, fussak be a kapun, hogy ne lássam, ami történni fog.

Rémes csapás volt. Épp a gerince élét találta a roskatag gebének s nem is döngött, hanem kondult valósággal, mint valami bőrharang. De ami még szörnyűbbé tette, hogy a gebe utána még a fejét sem rázta meg. Úgy maradt vele alácsüngetve, még mintha lábaiban is megszűnt volna a remegés.

Most emelte föl a kocsis a dorongot, hogy másodszor sújtson vele.

Ami végigrántott rajtam, az nem lehetett agyam teljesítménye. Pusztán idegeimé. A rémület, a szánalom s a révület keveréke. Akaratlan akarat.

Azt sem tudtam, hogyan jutottam a kocsis mellé. De ott voltam már mellette s rekedt fakó hangon, de parancsolón szóltam rá:

- Ne üsse!...Ne...ne...hallja?...ne üsse! hallja?...ne üsse...Hallja? - Már ordítottam, mikor a dorong mégis emelkedett tovább s a kocsis nem engem, de nyilván senkit és semmit nem hallott s nem látott maga körül, csak a gebe gerince élét, ahová másodszor sújt le.

Akkor megragadtam a karját. Megragadtam, a döröng a csapás helyett félrelendült és az egyik végével a földre esett. Rá a másik vége is kiesett a kocsis kezéből, amint megfordult.

Úgy tetszik ma is, az az összepillantás, amit váltottunk, mintha két tébolyulté lett volna. Az a: - Mit akar? - amit a kocsis dörmögött felém, annak hertyegő, csodálkozó, keserű, dühfojtogatott hangja mindig fülembe lesz.

- Ne üsse! - makogtam mintegy magyarázkodón, rángó ajkakkal.

Csak rámnézett. Egyik szeme sarkából. Éppúgy, mint a visszagördülő kocsira. Ez a tekintet sem törlődik ki szememből. És csak torkáig jutott valami mordulás, miközben fölvette újra a dorongot.

- Menjen az útjára, amíg jó dolga van! - mondta aztán baljóslatúan.

Újra a menekülés volt az első ösztönöm. De a rettenet nagyobb volt, hogy tanúja kell legyek a következő csapásnak. Úgy van, úgy. Csak a rettenet tette, hogy megint odakaptam a kocsis karjához és szinte neki vadulva ordítottam rá:

- Ne üsse! Nem érti?

Ami erre ért...voltaképp nem is lehet attól fogva, még órák múlva is, tiszta képzetem. A kocsis, még annak a mozdulatnak folytatásául, ahogy a dorongért nyúlt, vissza kézzel s teljes karlendülettel arcomba vágott. Magam sem tudom. Ha megszédültem is, úgy rémlik, azért inkább valami lebírhatatlan gyávaság tette, hogy amint hátra tántorodtam, hagytam, hogy ez vigye tovább és roskadjon össze a földre, a fal tövében. Úgy van, alakoskodtam. Talán rögtön föl és neki is bírtam volna ugrani a kocsisnak, de a gyávaság, a föltétlen erőtől való iszonyat buktatta alá fejem a térdemre s pihegtetett s vacogtatott ott jó ideig görcsökben a fal tövében.

Mi jobb magyarázat? Mint a rögeszmés, azt bizonygattam ott magamnak: most bemegyek a revolveremért és lelövöm, le kell lőnöm ezt a vadállatot!...Revolveremért! Nem is volt revolverem.

A kocsis nem volt már ott, mire fölnéztem. Hátát láttam csak, amint a ház sarkán befordult, nyilván segélyért menni, vagy gazdájának jelenteni, vagy akárhova. A két pára állt ott csak mozdulatlanul a szekérre előtt. Ezeket megmentettem. Hisz biztos, hogy rajtam elégült ki a kocsis dühödtsége. Úristen! mi áron!

Feltápászkodtam s csupán egyetlen félelem kujtorgott bennem, amint körül sandítottam: vajon láthatta-e valaki a csúfságom? De még a ház felső ablakaira se mertem fölpillantani. Nem bosszúvágy már. Dehogy. Megkönnyebbülés volt, hogy a kocsis távozott. Kábán, lopva botorkáltam vissza a fal mellett odúmba.

Csodálatos! Nem jogosabb lett volna ezúttal, hogy azt érezzem? Most le kell feküdnöm a pamlagra és kijelentenem magamnak: most meg kell döglened! Ehelyett valami, kicsinyes, kalmári élelmesség kezdett motozni valóm legmélyén. Megnézni arcom a tükörben, van-e nyoma az ütlegnek? És leporolni magam. És valamilyen egykedvű, talán kedélyes, akár afféle művész léhaságot, vagy bármi, csak valami lelkiállapotomat elrejtő mivoltot keresni, ha megérkeznek látogatóim. De mindez, - (Hát megtudom-e itt eléggé érzékeltetni?) - végsőkön remegő ízekkel és siralmas, hörgő ernyedtségben ment végbe bennem.

Amint szobámba bukok, - (most gondolják el) - ott fogadnak, szemtől-szemben látogatóim. Ott fogadnak és első révületre is látom arcukon a megdöbbenést és hallom:

- Istenem, a szája véres! Mitől? Honnan jön?

Hisz ők, természetesen láttamon kívül bejöhettek a kapun s várhattak, amíg magam ott jártam pórul a kocsissal s ott gubbasztottam az ablakom alatt a fal tövében. Ők, ez a két drága teremtés, akik mentségtelen sorsomba, tegnap estétől, az örömöt, a reményt hozták.

Kár hozzá tennem, hiszen már nem nyomhatott alább semmi. Két óra folyást gyötrődtem jóságos kérdezősködéseik között, általában sorsom felől, amelyről semmivel szemérmetlenebbül nem hazudoztam, mint vérző ajkaim oka felől. Aztán elmentek. Csak megakartak nézni egy művésztanyát, ismerősöm dicséretein buzdulva, érdekes s nagyra hivatott egyéniségemről.