Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám

Füst Milán: Emlékezés kétféle nevelőmről

H...y bácsi tanító volt s szerette, ha tanár úrnak szólítják - s ezt én szegény, a halálra fáradt rabszolganő csenevész gyermeke valamiként megérezhettem... Bár akkor magam sem tudtam még, mi is a különbség tanár és tanító között... Mégis tanár úrnak szólítottam őt rögtön - s ezzel kegyét máris megnyertem s ennek folytán úgy nézett rám tudákos virágra s álmodozó hajlamaimra, oly különös, idegenkedő jóakarattal, mint ahogy talán a tyúk csodálkozik, mikor a kiköltött kis kacsák úszni kezdenek a patakban szeme láttára. - Mivelhogy kérdezni akarta neki remegő - s ösztönösen eltaláltam, miként lehet ezt. Nem is csodálkozom ezen ma már... Betegesnek lenni, álmodozni - s szegénynek, elhagyottnak lenni mindezek felett... H. úr viszont hatalmas volt, bátor és szabad... (Ő csak egy embertől félt a világon: az oktatásügyi tanácsnoktól.)

(Egyszer később, mikor már gúnyosodni próbáltam vissza gondolva minderre, - valahol Flaubert egy mondása került elém. "Franciának lenni, - mondotta ő, - fiatalnak, gazdagnak, művésznek és szerelmesnek: - ez a boldogság öt kelléke." Természetes, hogy ezt nem hagyhattam válasz nélkül és meg is szerkesztettem rögtön az ellen fogalmazványt, - a következőkben koordinálva meg a magam sorsát: magyarnak lenni, zsidónak, betegnek, szegénynek, özvegy asszony egyetlen fiának, - ez is öt...)

Szóval kedvezni akartam neki, mint mindenkinek a világon, - alázatosan, ifjúi hódolatom egész mélységét minduntalan kitárva fekete tekintete s zordon szemöldökei elé. - Nincs az a kínai! - Mély, mély, szélesen kitárt, határt nem ismerő hódolat volt az enyém.

Még sosem láttam addig idegen embert közelről. Árva voltam négy fal között nőttem egyedül, - sötét sarkokban gubbasztva tűnődni szerettem - s néha nagyokat ugrottam: harsány vezényszóval küldve hadseregemet az ellenség ellen...

S ekkor jött ő: H. úr, - engem átadtak neki, mint egy kis állatot, hogy végre fésüljön meg és neveljen... Én pedig reszkettem előtte, - mint mindentől ez ismeretlen világon, amelyről csak azt tudtam, hogy hatalmas és idegen, - az idegenség tengere.

S mikor rimánkodásom ellenére, mégis csak odaadtak, - s mi egyedül maradtunk, nem tudtam, hogy kezdjem s mit mondjak neki. Egy konflison ültünk, akkor vitt először a Dunához nyaralni s ő néma volt. Én pedig valami nagyon szépet és udvariast akartam neki mondani s épp ezért ezt a mondatot fogalmaztam meg magamban hosszú töprengés után: "Oly boldogsági szerencse nekem, (!) hogy a bácsival lehetek, - meg tetszik látni, hamar megtanulok úszni." Amely kitűnő mondás azonban szerencsére mégiscsak bennem rekedt, - talán mert szégyelltem kimondani, - s hogy ez így történt, ma is nagy megkönnyebbülés nekem.

S ő aztán kézbe vette nevelésemet jó szívvel s kis pénzért, - talán sajnálta is anyámat, szegény rabszolganőt, aki mindenkitől elhagyatva a körmeivel vájta csenevész fia számára egy boldogabb lét, egy "magasabb társadalmi osztály" plafonjait... (Valóban: össze is kotort egy kis pénzt, - az élete árán, - azt hadi kölcsönbe fektette és meghalt.)

Most már tehát: neveltek. Azaz hogy...

Először is elvitt magával vadászataira, ahol sokáig mint "hajtó" vettem részt. S akkor, - halálos fáradságok árán, - akkor láttam először messzire kitáruló, sötétzöld és nedves réteket s örökre, örökre szerelmesük lettem. Legfőbb elve pedig az volt, hogy nem kímélte fizikai erőimet, mert ez volt nála a nevelés fő princípiuma. Hányszor kellett egy-egy élő nagy libát, vagy tíz kiló krumplit hazacipelnem a piacról, - miközben az ember természetesen kis lányok előtti lovagias és mégis megvető magatartásról, vagy Huckleberry Finnről tűnődött, fulladozva a nyári hőségben. - Arra is emlékszem, hogy nagyon verte vadász kutyáit, - néha bottal, de sőt néha vaslánccal is - és éheztette azokat - s mikor kérleltem őt, hogy ne tegye, - megrántotta bajuszát s azt felelte kajánul: - Miért nem lett püspök!

Aztán megtanított ölni. Egyszer egy macskát kellett például agyonlőnöm: tizenkét éves voltam. Pompásan sikerült. Húsz lépésről golyóval s előre megmondtam, hogy a halántékába lövök - s úgy is lett. "Mesterlövés" volt, - kitüntettek. (Némely rossz éjszakán úgy érzem, hogy ennek a borzalmas cselekedetnek örök átkát hordozom: - ezért vagyok boldogtalan s talán örök életemre, hiszen a bűvös hét év köre azóta már háromszor letelt. Máskor viszont úgy gondolom, hogy miért is nem haladtam én azon az úton tovább: talán azért vagyok éppen boldogtalan.)

Továbbá szerette az ilyen kifejezéseket: "attú kódul, osztéglan, osztéglanság, Schneider Fáni" - s a cselédjét, egy zsemle Borcsa nevű áldott jó teremtést, (egyetlen barátomat) egy zsemleszín hajú tiszta lányt szeretett igen komisz mód ugratni, hogy nagyon óhajtja " ű mán" a legényeket. Mindenek felett pedig ezt a szót szerette: "Mé nem lett püspök"? s közben arcizma sem rándult, nemhogy nevetett volna. Ezt a szót püspök, - pedig az orrán át lehelte afféle zordon, magyaros pajzánsággal s csak az orra cimpája mosolygott hozzá s a bajusza hegye rezgett. - Szóval ő volt első nevelőm, - a későbbi pedig Madách lett.

Nem is volt talán rossz ember... s én szerettem is. Csak azért gyűlöltem néha, hogy nem hagy békében, zaklat, legszebb képzelődéseimet megzavarja ormótlan parancsaival. - Különben kegyetlen és rabiátus is volt néha s főként az. Áldott, szelíd feleségével. - Jól emlékszem egy mondására például. Persze egyik gyerek a másik után rikoltott be náluk, - a házban állandóan kisbabát ringattak s ő annál szélesebb kényelmet követelt magának... Egy nap pedig így kiáltott fél fülem hallatára a fóti segédjegyző előtt, (aki véletlenül szintén igen rabiátus ember volt:)

- Isten Mária úgyse, azt sem bánom én, ha egy szekér lesz is tele gyerekkel. - Aminthogy így is lett s amit persze nem gondolt meg előre ő kelme, csak épp hogy gyengeségéből erényt fabrikált, - no meg lendületben is volt éppen, erről pedig nem tehetett, miután a lendület volt mindene. - Nem tudhatta ő azt előre, hogy úgy lesz, amint lett, hogy t. i. az asszony a sok gyerekbe rövid idő múltán belehalt szegény.

Később azután, mikor már az N. Y. kávéház törzsvendége és író voltam, meglepetésemre egy nap ott találom a kávéházban. Ő kitalált egy új gyógymódot, - nem oly könnyen bír el ő vele a halál.

- Nem ér az összes orvosa a világnak egy megveszekedett hatost... Egy kilukasztott, büdös, újpesti hatost, - hozzáteszem...

Fulladozva mondta ezt s a halál már ott szomorkodott szemei mélyén. - Ezt a "hozzá teszem"- szót azonban igen hetykén vágta ki, - mert hogy szerette ő az ilyen felesleges, spekulatív porcizitást - s igyekezett ily irányba nevelni engem is. Ezek után pedig alig láttam őt többé.

Közben azonban... - közben... Tizenöt éves voltam, mikor először költöztünk ki Fótra, ahol H. bácsi az Öreghegyen egy vityillót vett magának.

Gyönyörű szőlőhegyen, elhagyatott magasságban... A kék égbolt határtalan, sugárzó íve alatt.

Ó ködlő messzeség, párás alkonyatok, hűvösen leboruló éjszaka... szőlőlevelek... Álombeli mák-fej... S a kőbánya mélye rikoltó baglyaival... S az éjszakának reszkető, álombeli csillagai!

Ó hazám, hazám, gyerekkorom óhajtott, rajongott, soha vissza nem térő szépsége: fóti szőlőhegy!

Amely még ma is megjelensz legszebb álmaimban, - gyönyörű! - hogy tenger vesz körül, - a végtelen s a tenger emelkedik, emelkedik - de nem ér el téged s a kis vityillót nem éri el soha!

Hogy ily boldogtalan leszek, akkor még nem tudtam. Bár akkor, ott kezdődött... Az első évben még vadásztunk. Lenn a mély völgyekben, naphosszat... Égő kukoricásokban... homoktengerben... Veresegyháza. Mogyoród lapuló határáig ereszkedve lefelé... A kutyák is majd megvesztek a hőségben... S micsoda boldogság volt neki esni egy-egy kút vedrének déltájban s elheverni végre, kinyújtózni a nedves, üde zöld pázsiton.

Vagy bűvös, holdfényes éjjeleken Gódor bácsival, a csősszel, paraszti módra "nyúl lesen"...

S bár a nyulak még igen izgattak, olyan annyira, hogy el is hibáztam vagy egy tucatot (no de H. úr is!) - mégis, már akkor kezdődött a szomorúság! A "nagy kérdések", - vegyülve avval a bizonyos taknyos, adat nélküli pesszimizmussal, a szegénység fájdalmaival, megzavarva a nagyralátók vágyaitól s végül szétziláltan egy könnyű kéz, egy pár tüzelő szem s valamely viruló, ringó termet örökös lidérc látomásaitól...

De még nem volt baj.

A második nyáron aztán, tizenhat éves koromban egy teli koffer könyvet vittem ki magammal, hogy nem töltöm többé bolondsággal, holmi vadászattal az időt... Nekem dolgoznom kell, nekem céljaim vannak... (Hogy melyek, azt persze még csak el sem tudtam képzelni: - ami realitás, az mind kicsi volt nekem... - Óh ha valaki azt veti akkor, hogy fogalmazó legyek, vagy ügyvéd, - mily méltatlankodva csodálkoztam volna felette!) - Egyszóval: el kell készülnöm arra, ami eljövendő. Olvasni és tanulni fogok. S a tervet el is készítettem pontosan. S a vége az lett, hogy egy vékony, piros kötésű könyvecske foglalta el egész nyaramat, - még evvel sem tudtam elkészülni teljesen... De sőt: elkészülni soha eddig sem tudtam vele még azóta sem, - mert alig mertem kézbe venni azóta is, - miután akkor ebbe a könyvbe belebetegedtem... S mivelhogy álmatlanságomat és későbbi súlyos idegbajomat ez a kis vékony könyv okozta, vagy váltotta ki... Ez a könyvecske volt a kezdet: méltó és szörnyű kezdet... Ugyanez a kis könyv pedig még ma is megvan nálam, - őrzöm azóta is - s a címe: Madách Imre: Az Ember Tragédiája.

*

Úgy fogtam hozzá, hogy "nagy művet" olvasok, tehát itt minden betűt külön kell olvasni. Egyszóval: meg kell érteni. Nem annyira, amennyire rólam azt fitymálva feltételezik, hogy csak részben leszek képes felfogni, hanem úgy, hogy nálam jobban ne értse senki. Éppen ezért figyelnem kell arra is, amit olvasása közben gondolok - s meg kell még azt is ítélnem, jól gondolom-e? De nemcsak a gondolat, - a sejtelem is fontos itt, - a gondolatok színe... Vagyis el kell lesnem a mélyebb régiók sugalmait... Nem szabad tehát hagynom most már, hogy mint eddig mindig: egy hang belekiáltson gondolataimba - s elszaladjon, köddé váljon, - eltűnjék örökre... Meg akarom őt fogni végre: a gondolat zavarót... Hadd lássuk, ki ő, - álljon elő - méltó-e arra, hogy ekkora feltűnést keltsen bennem? S az érzéseket, ha nem világosak, világossá kell tennem azokat... Hogy egoizmusomtól megtisztulva tudjak gondolkodni felette...

Mert ezt a könyvet végre is érteni akarom, - elejétől végéig és betűről-betűre... - Ez volt a neki fohászkodás - s ezzel hozzá is kezdtem.

Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bízván, hogy válassz jó és rossz között...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Miért büntetne? - Hisz, ha az utat
Kitűzte, melyen hogy menjünk, kívánja,
Egyúttal olyanná is alkotott,
Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.
Vagy mért állított mély örvény fölé...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végig észleli,
Kevesebbet tud, mint első pillanatra...

Hiszen ma már kár is e helyeket, mint nehezen érthetőket idézni, - mert könnyen érthetők. De akkor! A zűrzavaros látomások tömegének, a kamaszkor káoszának kellett előbb elülnie bennem, hogy a világrendnek valamelyes egységes látomása tisztuljon ki belőle, - a még nem létező tapasztalatok és adatok üres terein elképzelt tapasztalatoknak sarjadniuk, hogy ezek az egyszerű nagy kérdések átérthetők legyenek. S ezen felül: a mű kompozícióját jól megérteni s az ebben rejlő sötét, bús világ szemléletet s azt úgy feldolgozni, hogyne mint az egyetlen lehető világ szemlélet töltse be a lelket, hanem maradjon hely a szívben más hangnemek és hangulatok számára is...Egyszóval úszni tudni a rohanó áradatban, hogy magadnak is irányod legyen s ne légy mások gondolatainak magatehetetlen áldozata... - A feladatot, emlékszem, jól megértettem, - de a teher túl nagy volt s a küzdelemben megroppantam.

Voltaképpen véle kezdtem el mindent...

S hogy Madách küzd a kifejezéssel, hogy nehezére esik a szó, - ezt még nem is tudtam akkor. Azt hittem, hogy ami darabosság, nehézkesség, döcögés benne, - annak úgy is kell lenni, - hiszen remekmű az, amit olvasok...

S hogy remekmű-e valóban, megítélni nem fogom már tudni soha. Ifjúságomban az volt nekem, - tehát az is marad már amíg élek. S amint bús vágyódással gondolok vissza arra a bizonyos szőlőhegyre, épp oly szent meghatottsággal emlékezem a lét értelmében való első nagy csalódásomra, az első kétkedésre, csodálkozásra, eszmélkedésre: - Madách munkájára. S amint azóta sem mertem a kék szőlőhegybe kimenni többé, ne hogy az új valóság emlékezésem tisztaságát szétzilálja, - épp úgy félek Madách könyvét újra kézbe venni. Akkor betéve tudtam minden sorát a Hamleten kívül ez a könyv volt rám legnagyobb hatással életemben. - gondolataim alap építménye lett. Véletlen dolga ez is, - természetesen.

Körülbelül hat hónapig foglalkoztam vele akkor, - néha, ha lámpát gyújthattam, éjjel is s zűrzavaros álmaim voltak utána. Enni nem tudtam, - szórakozott és kedvetlen voltam az étkezéseknél, - kényszer sétáimon töprengve lógattam a fejem, - egyszóval akkor, akkor sötétült el az élet. Néha a kínlódás akkora volt már: a gondolatok és képzeletek hordáit oly nehéz volt még ügyefogyott, gyakorlatlan ésszel rendbe fognom, hogy a torlódó sokféleségtől s a megfeszített, állandó figyelemtől gyakran az ájulás környékezett.

S itt még valamiről feltétlenül meg kell emlékeznem. Madách könyvében számomra sok nehéz hellyel mégis csak megbirkóztam akkor valahogy, - az egyikkel azonban nem voltam képes semmire sem menni.

A csók mézének ára ott vagyon -
Amely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a halálnak csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontani,
Tapogatózva amit tervezzék, -
Ahhoz segélyed sem kellett volna talán,
Megbírta volna azt saját erőm.

Ez volt az a hely s én két álló hétig szüntelen törtem rajta a fejem, hogy az értelmét megállapítsam - s hiába. Embertelen gyötrődés volt. Végre is ez a néhány sor lett a robbanás gyutacsa: - komolyan megbetegedtem az erőfeszítéstől, - lázas lettem, kényszerű sírások gyötörtek, - amíg aztán a könyvet H. úr erőszakkal kivette a kezemből s a láncos kutya óljába tette, egy tégla alá, ahová senkinek sem lehetett közelíteni, csak neki, mert mást mindenkit megmart...Hetek múlva mikor már nem rimánkodtam érte, mégis a maga jószántából vissza adta.

Akkor már késő ősz volt s hamuszín borította már el a mosolygó hegyet...s én beteg voltam, - búskomor...

Mint a lobogó gyehenna láng úgy marta szívemet, úgy állt gyenge lelkem elé az ember sorsa e könyv nyomasztó vízióból...S az én kedves, szép álmaimat is valamely könnyű kézről s lelkes szemekről, - azt is hogy összezilálta s a vágyat a tapasztalat nélküli keserűség bódító, maga kábító, magát áltató mérgével itatta át. Hogy szeretni nem érdemes...

Mostanában félve s ritkán, ha belepillantok.

"A szőke szépség lankadó szemével," - olvastam benne például egy helyütt nemrég s máris abbahagytam az olvasást, ez elég volt nekem s elég bizonyság...mert ellágyultam a boldogságtól, hogy az én kedves, drága, sötét szívű költőm, - ifjúságom áldott zsarnoka, - kit oly sokan bírálnak ma már, - hogy mégis ő mily remek sorokat írt.

Egyszer aztán nagy meglepetés is ért. - Látogatóban voltam valahol s az asztalon fekvő Ember Tragédiáját lapozgatni kezdtem. (Senki sem tudhatta ott, mért mosolygok felette oly szomorkásan.)

Egyszerre csak felkiáltottam. Valóban szörnyű meglepetés ért. Kiderült, hogy az a bizonyos végzetes passzus, amely beteggé tett, s amelyet mindmáig sem tudtam megérteni, - hogy az egy másik kiadásban nem is úgy hangzik, mint ahogy én abban a kis vörös könyvben akkor olvastam s mint ahogy ma húsz év után is kívülről tudom. Hazaszaladtam s meg is állapítottam rögtön, hogy a két szöveg között valóban fatális eltérés van. Az Athenaeum, - negyedik népes kiadásának tizenkilencedik oldalán tudni illik ez áll:

De hogyha a halálnak csatja mind
Le is hullt rólam...

Gyulai Pál kiadásában pedig (Athenaeum 1895.) ez a variáns maradt meg:

De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam

Ifjúságom szép két hetét tehát talán egy sajtóhiba miatt pazaroltam el! s ami még sokkal több: egy szöveg félreértés, vagy variáns tett beteggé s talán örökre. Bár hiszem: lehet, hogy ezt a változatot épp oly nehéz lett volna megértenem. Mindegy ma már!

Némely csillaga vesztett, tűnődő éjszakán azért még ma is előveszem a régi könyvet. Lapozgatok benne s néha még meg is könnyezem. S ma már érthetetlen is előttem, hogy mi tett benne oly vigasztalhatatlanul szomorúvá? Nyilván a keserűt kerestem és szürcsöltem benne akkor, a nekem kellő mérget választottam ki vegyületéből s nem az üdítőt, mely pedig úgy következik benne a tömör, túlfűtött, izgatott szenvedés után, mint ahogy sötét vidéken a napsugár hirtelen betör. Vigasztalás sugárzik soraiból ilyenkor és tisztaság, a fájó, tiszta szív jósága.

Éva: Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.

Szerelem, költészet s ifjúság
Nemtője társulat örök honomba,
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

(Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.)

Lucifer: Ismered-e Ádám?
Ádám: Ah! Éva, Éva
Igen: Éva! Éva! kiáltom most már vele én is, holott én is tapasztalatból tudom mindazt ma már, amit ő tudott.