Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám

Feleky Géza: Nietzsce levelei [+]

A hatalom hitvallásának apostolává, a hatalom jogának kodifikátorává lett pályája második felén Nietzsche. Az ércmondatai olykor mintha a francia historikusok és a porosz katonatisztek szemüvegén át nézett Bismarck politikai tételeit kalapálnák át etikai törvényekké. És 1888. decemberében sírva öleli át Turin utcáján egy ló nyakát a hatalom apostola, a hatalom kodifikátora: a kocsis ostorcsapásai idegrohamnak fokozzák fel Nietzschében a részvét érzését... Ettől fogva gyorsan pereg le a tragédia ötödik felvonása. Még néhány levél, amelynek mondatai mennydörgések és villámok, emberfölötti dimenziókra növekedései a nagyzási hóbortnak és két-három hónappal a negyvenegyedik életév betöltése után kialszik Nietzsche szellemi élete. Teste több, mint egy évtizedig vegetált még és vakon a fénysugarak iránt megérte a dicsőség napjának virradását. Hiszem a túlérzékeny idegrendszert robusztus páncélba öltöztette Nietzsche teste és a kegyeletlen főfájások, az "abszurd inszomnia" a fájdalmakkal telt napok, az álmatlan éjszakák évei sokáig nem tudták lepattantani Nietzsche kemény faragású alakjáról, fejéről az erőnek, az egészségnek zománcát. De akik "belülről betegek", azoknak nem adnak védelmet a Wotan műhelyében kovácsolt páncél pikkelyek sem...

1886 hozta meg Nietzsche első halálát, vagy a második nagy cenzúrát Nietzsche életében. És ezt megelőzi a másik cenzúra, amelynek esztendeje gyanánt 1876-ot jelöli meg Nietzsche. 1876. tavaszán már kénytelen volt a nem egészen harminckét esztendős professzor megszakítani kollégiumait a balesi egyetemen és 1876 őszén szabadságot kér az egész tanévre. Most még következik néhány egyetemi előadás, amelyeket "a fájdalomtól és kimerüléstől fél holtan" tart meg Nietzsche, azután négy orvosi bizonyítvány mondja ki róla a munkaképtelenég verdiktjét. És Nietzsche 3000 frank nyugdíjával elindul az évtizedes nagy vándorúton fel Sils-Maria örök haváig, fel a Zarathustra mondások érces fényű magaslatáig, le a nagy sötétségbe. Tíz évig tart a menekülés a tél, az eső, a felhők elől, Nietzsche nyomon követi a napfényt Olaszországban, az Engadinban, a francia Riviérán. "kétszázhúsz teljesen derűs, felhőtlen nap az évben, - ez dönt Nizza mellett. Az ilyen felséges fényözönnek csodával határos hatása van". Az ég örökké kék a vándor feje fölött, de a napsugarak nem tudják felolvasztani a magányosság jégpalástját, amely fagyosan és fagyasztóan tapad a felhők ellenségének testére. A felhők csak ritkán tudják elérni Nietzschéét, de a napfényért nagy árat kell fizetni. Nincsen senki többé, akivel nevethetnék, nincsen senki, aki teát inna velem: panaszkodik zarándokútján Nietzsche. Ezt nem csupán az örök bolyongás teszi az egyik kis szállodából a másik kis szállodába. "nem lehetetlen, hogy én vagyok egy korszak első filozófusa és az ilyen kivételes helyzetért állandóan bűnhődni kell, az egyre teljesebb, egyre jegesebb, egyre metszőbb elmagányosodással, - évszámra semmi balzsam, sem egyetlen emberi érzés, sem egyetlen leheletnyi szeretet." A filozófus elmagányosodása az ember elmagányosodása által válik tűrhetetlenné. A tragikus vég közeledtével egy turini újságárusnál lakik Nietzsche. Társas érintkezése a gyümölcsös kofa, akinél narancsokat vásárol és néha egy német könyvárú segéd. "Barátja", akivel leveleket vált és akit soha nem látott: Stindberg fenn Skandináviban várja sóvárogva a falú végén, a félig összeomlott, régi kastély toronyszobájában a nyár elérkezését, mert akkor menekülhet felesége elől, a kis halastó mesterséges szigetére, amelyhez egy tolóhíd vezet. Strindberg felvonja a tolóhidat, biztonságban van felesége elől, leül a lugasba és innen írja leveleit a turini újságárus albérlőjének... Ez Strindberg élete, és ez Nietzsche élete a nyolcvanas évek végén.

A magányosság évtizedében kapják megrázóan patetikus hangjukat Nietzsche írott szavai, és a nagy drámai monológokra emlékeztetnek leginkább irodalmi formájuk szerint a későbbi könyvek. Legközelebb talán Aischylos áll hozzájuk, az a dráma, amely még nem oldódik fel teljesen dialógusokká, és ahol monológokká sűrűsödnek a nagy mondanivalók.

Az élet cenzúrája, az írói fejlődés cezúrája kevésbé élesen ugyan de kibontakozik Nietzschénél, a levélírónál is. A fiatal baseli professzor elsősorban és mindenekfelett "társas lény" volt. A barátságok adták neki a legdöntőbb emberi és szellemi élményeket: a személyes érintkezés során áradt ki belőle leginkább a kiváltságos intellektus varázsa. Hiszen tudományos munkássága nem alapozza meg eléggé azt a bizalmat, amelynél fogva Ritschl, a híres lipcsei professzor megszerezhette és megszerezte a még nem is huszonnégy esztendős Nietzschének a katedrát a tekintélyes baseli egyetemen, ahol akkor Jakob Burckhardt mellett a germán tudományos élet nem egy más jelentékeny képviselője tanított. Burkhardtra és tanártársai közül még néhányra, ugyanolyan szuggesztív hatása volt az új kollégának, mint Ritschlre: és Richárd Wagner körét is meghódította Nietzsche már a wagneri zene drámák nagyhimnuszának, a Geburt der Tragödienek megírása előtt. Nietzsche igen erősen tudott hatni barátaira és igen fogékony volt a hatások iránt. A megismerkedés Wagnerrel hirtelen, élesen hajlított ki pályáját, és pályáján tragikus, gyógyíthatatlan töréssé lett a szakítás napja, melyet Persifal pecsételt meg.

Külsőleg a betegség szakította ki Nietzschéét a vele egyrangú emberek természetes és termékeny kontaktusából, az elmagányosodás fokozta fel egyre inkább érzékenységét: és a túlérzékenység fokozta magányosságát addig, amíg már szinte légüres térben élt, és nagy emócióval lett számára a gondolatok, az érzések közlésének ritka lehetősége, olyan emóció, hogy egy-egy hosszabb beszélgetés után megkönnyebbülve, de megtörve töltött ágyban napokat. A második korszak leveleit is átfűti ez a nagy emóció, hiszen a levélírás szintén egyre kivételesebb eseménnyé lesz a magányos vándor életében. Az ekkor írott levelekben néha forrnak a szavak, a mondatok és úgy hangzanak, mintha Nietzsche Svájc örök hóval fedett hegyeinek írna leveleket, vagy az Azúrpartról levelezne a tenger hullámaival. A levél sem szóváltás többé az egyik ember és a másik között, a levél is monológgá keményedik Nietzsche tolla alatt és most egészen más a karaktere, mint a fiatal Nietzsche leveleinek, amelyek kérdeznek és felelnek, várnak és kapnak, kapcsolatokból keletkeznek és kapcsolatokat teremtenek.

Így világítja meg a korai és késői levelek nagy kontrasztja Nietzsche tragédiáját. A második korszak fenséges és gyötrelmes vergődése egy olyan remetének, akiben ég és emészt az örök honvágy az emberek iránt. Száz szó, mely kimondatlan maradt, forr össze ekkor Nietzsche egyetlen leírt szavában és ezért van néha mondatokon át olyan súlya minden egyes szónak, mintha gránit sziklákat rakna egymás mellé a germán mondatvilág valamelyik itt felejtkezett óriása. Gránit sziklákat, amelyek egyre magasabb falat vonnak az óriás köré és egyre hangtalanabb csöndet borítanak reá. Az óriás épít, építi a falat és kétségbe esett szomjúsággal lesi azt a szót, amely kívülről talán egyszer mégis csak áthatol a falon.

 

[+] Bevezetés Nietzsche leveleinek legközelebb megjelenő magyar kiadásához.