Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 1. szám · / · Kuncz Aladár: Petőfi zsenije

Kuncz Aladár: Petőfi zsenije
2.

Petőfi őseit nem ismerjük annyira, hogy nála a maternizmus forrására csak sejthetőleg is rámutassunk. Műveiből azonban visszakövetkeztethetünk lelki életére, képzeletének sajátságaira s a zseni titokzatosságát velük sok tekintetben megvilágíthatjuk.

Petőfi őszinte volt. Verseiből személyi és családi körülményeit úgyszólván teljesen megismerjük. De volt valami, amit Petőfi is szégyellt, illetve, amiről szokásos keresetlen nyíltságával beszélni átallott s ez az idegélete. Talán, ha az irodalmi életbe az ideghangulatok annyira beférkőznek, mint ma, ha a nyugat európai érzelmi evolúció már akkor szinte kizárólagosan az idegrostokba költözik, ő is minden bizonnyal nagyobb figyelemmel vizsgálja lelki válságait. A zseniális képzeletnek nyűgös terheltsége azonban nála is meg volt. 1840-ben a katonai élet hatása alatt (Nervenfieberben) szenvedett. Hat esztendeig volt - íja később ifjúságáról - két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom. Kínzó álmok, rémlátomások gyötörték. (Irtóztatók koronként álmaim) Egyik, gyűjteményében föl nem vett versében, futólagosan, minden költői földolgozás nélkül följegyzi vízióit. Nem tud aludni, gyertyája pislog, mint a lidérc, mely temetőbe van. Előtte rém rém után vonul: egy öreg cigány a deresen, ütik, verik, húsdarabokat vernek le róla, fájdalmában ugat, mint a kutya, kút, mellette száz akós veder

Most leereszti a roppant vedert...
Nem víz, de vér, mint a kútból kimert,

itt egy ifjú, kit lenyakaztak, viszi fejét, markolva üstökét, ott akasztófa, rajta csecsemő, a csecsemőnek anyja vele jön, megfogja lábát s húzza, húzza le s körül táncolja a bitót vele... És így tovább. Borzasztóbbnál borzasztóbb képek, amelyek ideg válságok történetében közismertek. Petőfi súlyos lelki kínokon megy keresztül a Felhők írásának idején. Az első Etelka versírásától kezdve az Az őrültig képzelete vajúdásának szörnyű idejét éli. Költészete "ez a mérges fullánkú pók" a vérét szívja

Agyamban egymást szülik a gondolatok
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szívemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös víz.
Gyúlt képzeletem, mint meteor
Fut át a világon és magával visz.
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.

(Fejemben éj van)

Idegéletében a rejtőző képességek és tulajdonságok kibomlanak s egymásra fenekedő küzdelmükben kialakítják a lélekformát. Idáig minden determinált elem csak ösztönszerű, titokzatos lappangásban élt benne. A maternizmus kiűzi a nagyvilágba, hogy éljen s boldog, gyermeki összeforradásban ölelkezzék a jelenségekkel. A gyerekkor és a kezdő ifjúság minden ember életben a képzelet megtermékenyülésének kora. Az átértékelésnél, a férfiúi élet küszöbén, áll elő a lelki válság, amelyet a mindennapi jellem alig vesz észre. Általában a legtöbb embernél az életből közvetlenül nyert benyomások átértékelése, a lelki élet, csupán néhány kezdetleges ösztönérzés körül forog. Mélyebb hullámok csak olyan lelki életekben támadnak amelyeknek fő jellemvonása a képzelet: a nőknél és a zseniális embereknél. Petőfinek egyik legsajátosabb vonása, hogy ez a nagy lelki panoráma egy pár év alatt s roppant korán játszódik le benne. A nyugvópont nála is, mint minden alkotó művésznél, az a pillanat, mikor képzelete el tud válni lénye vakon ösztönös részétől s önmagát, életét, hivatását ezentúl már szinte idegenül nézi. Az ilyen képzelet megtelik profetikus sejtésekkel, mert életét rendeltetésnek érzi, szívéhez nőtten, de mégis idegenül, mint anya gyermekét. Az alkotó képzelet először önmagát, önnön életformáját szüli meg... Petőfi lelkében ez a pillanat először akkor villan át, mikor nagy nyomorában fölmerül előtte a tündérinek látott otthon képe. A Távolból c. verssel születik meg Petőfi költészete és alkotó képzelete. Itt már a sorsát idegenül, tehát művészileg éli meg. De lelkében a világosság, a rend, az erők csoportosulása pillanat alatt nem alakul ki. A válság tart tovább. A maga sorsában meg kell élnie az egész ember sorsot. Ennek az elmélyülésnek hű, de nem teljes kifejezői a Felhők idejében írt költemények. Sokkal inkább benső lelki élet az ilyen, semhogy művészi formában kifejezhető lenne még olyan nagy kifejező zseninél is, mint Petőfi. Egyet azonban minduntalan kiérzünk verseiből: élete egységes megélésétől való távolodását.

Mögöttem a múlt szép kék erdősége
Előttem a jövő szép zöld vetése,
Az mindig messze, és mégsem hagy el
Ezt el nem érem, bár mindig közel.

Ekképp vándorlok az országúton
Mely puszta, vadon,
Vándorlok csüggedetten
Az örökké tartó jelenben.

(Mögöttem a múlt)

Ebben az időtájban, mint az Meltzl Hugó s általa Niezsche észrevették, Petőfi a legmélyebb bölcselmi gondolatokat érzékeli meg művészi formában. Hosszú időt tölt otthonában, az Alföldön és a magányban. Csendes, külsőleg eseménytelen birkózás folyik közte és a Végzet között. Az élet szemében talán soha nem volt annyira tiszta szimbólum, a nagy Minden ritmusát utánzó álomkép, mint ekkor. Tűnődve néz egy dolgozó parasztot, az is vissza néz rá. Az alkonyatban alakjuk árnyképe élesen rajzolódik ki. Úgy állnak egymással szemben, mint két megfejhetetlen rejtély. Körülöttük hallgat a természet, hallgat minden, mintha idő, tér, gondolat megfagyott volna ez örök pillanatban. Máskor madarak röpülnek át a rónán. Így szállnak az évek... ez az egy sor kapcsol, de a többi mind vízió, minden részletében átlelkesített, jelentőséges kép: elröpülnek a madarak, egy pillanatig hallani még szárnysuhogásukat, a másikban alig kíséri őket a szem s annak utána se híre se hamva az egész karavánnak,

S te állasz a néma, a puszta határon
Tűnődve: mi volt ez? való-e vagy álom?

A válságnak vége. A töredezett tükörkép: a költő képzelete újra összeáll. A fizikai és ideg meghatározottságba bekényszerített képzelet elszakad gyökereitől s ezentúl már könnyűszerrel azonosul az élet jelenségekkel. Petőfi költészete innentől kezdve tüneményes gyorsasággal bontakozik ki. Nincs ennek a költészetnek fejlődésében semmi rend, semmiféle emberi ésszel fölfogható evolúciós törvény. Oly szervesen összefüggő egész költészete, hogy igazi megértéséhez csak úgy lehet jutni, ha az egyes költeményeket mindig a többivel organikus egységben tekintjük. "A költészet fája életem, minden versem egy levélke rajt". Ugyan azokat a motívumokat a legkülönbözőbb változatokban látjuk e gyönyörű, virágzó fán. A költői képzelet olyan, mint a természet. Mindig új és új életeket teremt, legtöbbször ugyan azokat az elemeket keverve s bizony nincs arra gondja, hogy az alsóbb rendűtől a felsőbbig fokozatosan haladjon előre.

Azt kell most már közelebbről szemügyre vennünk, hogy milyen természetű élet az, amelyet Petőfi képzelete termel? Egy regény, vagy dráma alakjának életszerűsége sokkal szembeszökőbb, mint egy lírikus formáé. Fentebb úgy határoztuk meg az irodalmi műveket, hogy azok művészi formába különített életjelenségek. Egy ilyen életjelenség például az a kocsmai jelenet, amelyet Petőfi a Falu végén kurta kocsma c. költeményében ír meg. Mi zárja ezt le művészi egységgé? Egy általános emberi eszmének: a férfias gyöngédségnek megérzékelése. Kép és eszme itt teljesen össze esik, vagyis a költői képzelet a látott képben, teljesen fölolvad. Ugyanezt az életjelenséget ki lehetne faragni márványból, meg lehetne festeni egy marcona férfi arcon, amelynek ajkán gyöngéd mosoly fut át. Ugyanezt meglehet zenésíteni egy zord témának lágy melódiában való feloldásában s meglehetne építeni egy épületben, amelynek homlokzatát virág-girlandok tagozzák. Az élet jelenség mindegyik esetben teljesen átvonul, átköltözködik a művészi formába. De a kocsmai jelenet, mint életjelenség már a bonyolultabbak közé tartozik. A művészetnek sokkal egyszerűbb elemeit kell vennünk, ha az alkotásképzelet működését látni akarjuk. Figyeljünk meg Petőfi költészetében néhány ilyen elemét az alkotó képzeletnek. Lelki izgalmát, mikor kedvesével találkozik, e képpel érzékeli:

Mintha a nagy, nehéz világot tartanám
Leányka, hogy az ne szakadjon rám,
Úgy reszketek,
ha megfogom könnyű, kis kezedet.

Egy pásztorsíp hatását alkonyi képpel így festi:

De pásztortű-e az, vagy
Tán csillag, mely lelépett
Egy síró furulyának
Meghallgatása végett?

Bánatát a szomorúfűzzel személyesíti:

Álldogálok a tó partján
Szomorúfűz mellett.
Nézem lecsüngő ágait
Szomorúfűzfának,
Mintha azok csüggedt lelkem
Szárnyai volnának.

Vagy mindegyik közül a legismertebb kép a rózsabokorról, amely a szeretett lényre való hirtelen gondolást képzeli át művészi formába:

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá,
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál.

Mi adja ezeknek a képeknek az életszerűséget? Szigorúan észnyelven szólva kétségtelenül az, hogy két gondolat kapcsolódik bennük össze, melyek eddig különválva éltek. A holt képet a lelki vibráció életre varázsolja. Ha Petőfi organikus költészetén áttekintünk, látjuk, hogy lelki vibráció s kép vagy életjelenség szüntelenül futva kergetik egymást. Az össze olvadás nagyon sokszor tökéletes, néha azonban kép és gondolat külön válva élnek, sőt az is megesik, hogy a lelki ritmus egészen más képpel társul úgy, hogy csak maga a ritmusvonal lép előtérbe, amelyre nézve egészen mindegy, hogy milyen életjelenséget sodor magával. Itt tehát egy általános lelki folyamatról van szó, amely nincs versekhez kötve, hanem akár hányszor is elevenül művészi formává, mindig új és új alakot keres. Ezt az ösztönös, alkotó munkát természetesen a rudat, az értelmiség is figyelemmel kíséri s néha igyekszik a művészi ösztön művét utánozni. Oly nagy zseniknél, mint Petőfi, ez ritkán fordul elő. Középszerű tehetségeknél alkotásaik egész lényegét ez teszi ki.

Mint ahogy az alkotóképzelet nincs egyes költeményekhez kötve, épp úgy működése sem esik össze az egyes művek alkotásának idejével. A költő képzelet mindenhol és mindenkor megtermékenyülhet. Vannak esetek, mikor egy költő alkotásaiban mind olyan benyomásokat érzékit meg, amelyek gyerekkorának öntudatlan állapotában érték. Petőfi képzeletének termékenysége soha sem apad ki. Fiatal korában tele szívja magát az élettel, de még azután is utolsó verséig lépte-nyomon találkozunk új benyomásokkal. Ennek talán az a magyarázata, hogy képzelete a benyomásokhoz legközelebb eső formát, a zeneit választja. Ha költeményeit ebből a szempontból vizsgáljuk igen sok adatot találunk arra, hogy az élet képzeletét rendszerint kiváltképpen ritmikus formáiban ihleti meg. Ugyan ilyen általános, határozatlan formában nyilvánul meg nála az alkotás ihlete is. Idézem itt egy zenésznek, Hubay Jenőnek, igen érdekes megfigyelését: "valószínűleg sejtelmes melódiák reszkettek végig érzelmi világában akkor, midőn az ihlet megszállta s költészete egy-egy új gyöngyöt hozott létre, melódiák, melyeket ugyan ő maga nem énekelt, de amelyeket mi zenészek belőle kiérzünk." Milyenek az életnek a ritmikus megnyilatkozásai? Elsősorban lehet természetesen zenei hangokra is gondolni. A Temetésre szól az éneknek például ihletője egy gyászdal. E komor melódia hallatára Petőfi képzelete elválik önmagától s látja magát a kis debreceni, hideg szobában, szalmaszéke fölé hajolva írni s egyszerre csak összeolvad a furulyaszó, a harangkongás... De sokkal gyakrabban éri a megtermékenyülés a fényhullámok vibrációinak hatása alatt. Az alkony és a holdas éj, mikor a fényhullámok legközvetlenebbül hatnak az ideg életre, Petőfi ihletett állapotának leggyakoribb ideje. Maga ezt az állapotot merengésnek hívta. A hold sűrű fényének, az éjszaka titokzatos zenéjének hatása alatt legszívesebben társulnak emlékei, gondolatai, érzelmei alkotó képzeletével. Gyönyörű skáláját lehetne a hárfa, hangoknak összeállítani, amelyekben végig cseng különböző ritmusain a holdas éjszakának merengő zenéje a Fürdik a holdvilágtól kezdve egészen Júlia feketetüzű szeméig... Általában a természet ihlető erővel csak zenei megnyilatkozásaiban tud rá hatni. Nézzük ezt a zeneiséget, a természetnek ezt a ritmusát csak egyetlen versében a Tiszában. Minden él, mozog és hangzik ebben a képben: a napsugarak megbotolnak a habok fodrában, a piros sugarak lépteinek csengése olyan, mint a sarkantyúk pengése, a kis Túr siet (a Tiszába), mint a gyermek anyja kebelére, az alkony üszköt vet (az erdő) fejére, a rózsafelhők úsztak az égen, az ünnepélyes csendbe egy madár csak néha füttyentett be, a malom zúgása olyan, mint szúnyogdongása s végül a lány is, aki vízért jön, csak pillanatra néz rá, aztán sietve távozik... Egy alapritmust, magának a természetnek ritmusát kell itt föltételeznünk, amely fölemeli, könnyed táncba viszi, soha nem hallott énekszóra zengeti a látott életjelenségeket. Ennek a ritmusnak még a virágillat is zene.

Virágillat, virág dala
Te élsz majd ott (a sírban) bölcsődalom,
Melynek lágy engedelminél
Tavaszonként elaluszom...

Ha az ihlető motívumok között nem is annyira erejük, mint közvetlenségük szerint különbséget tehetünk, úgy azt mondhatjuk, hogy a természeti ritmusok első fokú motivumokként hatnak Petőfi képzeletére. Azt hiszem, hogy ebben minden nagy lírikus tehetséggel rokon. De abban még a nagy költői zsenik jó részétől is elüt, hogy nála a másodfokú vagy érzelmi motívumoknál, nemcsak a szerelem, hanem egyes eszmék, mint a szabadság, mint életének nagyszerű hivatása szintén oly állandóan s oly nagy erővel hatnak, mint az érzelmi, illetve természeti motívumok. Petőfinél ez a három ihletforrás: természet, érzelem és eszme egy nagy egységben olvad össze, egymást támogatja, egymás erejéből új táplálékot, új lendületet nyer. Nála ugyanis a szabadság eszme nem a gondolati anyagból vagy nem csupán abból képzeletébe tévedt csíra, hanem éppen olyan élménynek látszik, mint amilyen benne a természet és önélete. Mintha hosszú rabságból került volna ki, annyira lényeges és meghatározó eleme élet élvezésének a szabadság. Mindig kísért, mindig jelen van: az alföldben, a farkasban, a sasban, a kardban és örök ellentétét, sötét árnyékát, a szolgaságot mindig magával hurcolja: a hegyben, a kutyában, a láncban és bilincsben. Érdekes például ebből a szempontból A bilincs c. költeményét elemezni, amelynek keletkezését körülbelül így lehetne összeállítani: Petőfi Nagy Károlyba megy s az ottani emberekben tapasztalt meghunyászkodás föllázítja. Eszébe jut Kölcsey. Ezek az emberek megszentségtelenítik a helyet, ahol Kölcsey élt. Ekkor írja Kölcseyről versét, amelyben e sorok vannak

Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát
Hadd kapjon érdeme díjába
Kezére bilincset...

Kölcsey és satnya utódjainak szembeállításából kicseng a szörnyű bilincs. A képzelet most összeköti a karddal, amely szintén vasból készült. A Kölcsey vers megírása utáni napon - 1846. szept. 8.-án - Petőfi Teleki Sándor lakására megy: "Valami kotyog a fejemben - mondja - szeretném leírni." Szobájában rövid ideig ír, aztán végig simítja homlokát, a papiroson ott volt a vers. A szabadság inspiráció hullámaira veszi ezt az ötletet: kardból készült bilincs (Kölcsey szolga utódai) és szinte látjuk a költő lelkéből feltörő nemes haragot, amelyet a kardból készült bilincs fejez ki, ami a megérzékelést odáig viszi, hogy a bilincs a rozsdát a "szégyen és harag pírjának" mondja. Még különösebben ágazódik el a szabadság motívum Petőfinek a Vasúton c. költeményébe, ahol a technikai e modern vívmányát a magyar költő közül először énekli meg s ahol fölvetve a kérdést, hogy vajon eddig miért nem csináltak vasutat, így kiált föl:

...vas hiányzott?
Törjetek szét minden láncot,
majd lesz elég vastok...

Az irodalmi lélektan számára egészen új adatokat szolgáltatna az aki Petőfi költészetében és eszmééért föláldozott életében e nagyszerű motívumok változásait végig kísérné. Nekünk azonban inkább az összegezésnél kell maradnunk.

A költői ihletből kiindulva, Petőfinél azt tapasztaljuk, hogy nála az alkotó képzeletnek van egy első fokú megtermékenyülése. Ez az életjelenség és a maternizmussal megáldott képzelet összeforrása. Ennek a lélektani ténynek a lefolyása általában az öntudatlan világában történik. Eredményei mindazok a képek, mindazok az új művészet szemléleti elemek, amelyek Petőfi költészetének anyagát képezik. Egy másodfokú inspiráció az, mikor az életcsira a képzelet világában elhatalmasodik, emlékekhez, érzelmekhez esik: a természet ritmusa a megihletett képzeletben mindjárt magához társítja azt az érzelmet, eszmét vagy képsorozatot, amelynek formájául kínálkozik. De ebben az esetben az emlékezés mindig korlátlanul kiegészítheti már összeforrt, képpé alakult inspirációkkal az ihlettség jelenlévő, tartó állapotát. A harmadik állapot: a formaadás állapota. A természeti vagy érzelmi ritmus ilyenkor homályosan, belülről tör föl s rendszerint nagy kényszerítő erővel. Az eredeti ihlettség állapotából ilyenkor már a benyomásoknak csak művészi ritmussá vált utórezgése van meg, amely a lélekből könnyen előtör vagy csupán oly külső mozgások segítségére szorul, mint a járás, mint bármely mozdulat szemlélete. Ez a külső mozgás analóg természetével játszhat serkentőleg közbe (Baldensperger megfigyelése). Petőfi szemtanúk egybehangzó véleménye szerint versírás vagy pipája füstjét nézegette szállongani. És eközben a vers megszületett. Az élet szépségét hirdető sorok szárnyra keltek. Új lény, új misztérium jelentkezett, élőbb és tovább élőbb, mint az életnek bármely testi organizmusa: a művészi organizmus...

Vajon így van ez valóban? Sikerült-e azokra a titkos utakra, amelyeken át a művészet élőformája átmegy, némi világot vetnem? Nem tudhatom, bár ez szent meggyőződésem. Lehet, hogy az igazságot csak érintettem, lehet, hogy elmentem mellette. De bárhogyan is van, a mai szomorú csalódásokkal teli világban jól esett két megtépázatlan eszményemet: az anyaszeretetet és a művészetet egy oltárra tennem s leborulnom előtte.