Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám · / · FIGYELŐ
Csak impresszionista kritikát tudok írni erről a könyvről,
A kötet első három novellája az «Írás vakokról» gyűjtőcímet viseli. Ezek az élményszerűen ható novellák idegeimbe markolón éreztették velem, mi az, vaknak lenni. Emberek, akiknél a vizuális eszmekört a halló és tapintó érzék rendkívüli élessége pótolja. Ahogy a vak ember a körülötte levő sötétségbe belebocsátja a maga hallásból és tapintásból összeszövődő kutató érzékfonalait, ebből én nemcsak a vak ember, de általában az ember prométheuszi sorsát érzem ki. Mi másban is különbözünk a vaktól, mint abban, hogy a szemünk is ép, de hiányoznak a legfontosabb érzékeink, amikkel bele tudnánk hatolni a minket körülvevő örök sötétségbe. És kétségtelenül Gergely Sándor érdeme, hogy az ő vak misztériumaiból kiéreztem a nagy, a legnagyobb misztériumot.
A vakság olyan nagy élmény volt Gergely életében, hogy hatása még olyan novelláiban is megvan, amik nem vakokról szólnak. Itt van «A sztoikus» életfilozófiája:
- Az emberi arc ránctalan. Ne torzítsa azt semmiféle indulat, csak mosoly... Ó Isten, ha vagy, változtatnál kaviccsá, kővé engem. Emberi indulataim petyhüdt ráncait... a szelíd patak nyesné, csiszolná sima burkolattá».
Ezt én úgyszólván «taktilis» hasonlatnak érzem. Marinetti, a futurista apostol nemrég olyan szobrokat propagált, amik nem a szemnek, hanem a tapintó ujjnak szolgálnak gyönyörűséggel. A fenti hasonlatot csak olyan ember gondolhatta el, aki egyszer az ujja végeiben érezte az egész világot, mint a vakok.
A szerző, aki a háború alatt vesztette el szeme világát, csak újabban nyerte vissza a látását, hála az orvosi tudománynak. A nagy emóció, a világtalanság hatása azonban továbbra is ott rezeg a hasonlataiban, képeiben. Így például ha közeledő embert vagy embercsoportot akar érzékeltetni, lábaik zajával jelzi őket, ami egészen különösen hat ránk, ép szeműekre, akikre a közeledő emberek vizuális hatást gyakorolnak.
Gergely mondatai - most már megállapíthatom - oly finom és érzékeny műszer működésére emlékeztetnek, amelynek szabálytalan lengéseit is megérzi az ember. Az egymásra halmozódó, torlódó jelzői, kifejezései mind hatalmas erőkifejtések, hogy célba találják a mondanivalót és a kezdőt csak az árulja el, hogy a lendülete néhol nem célbiztos. Ezt leginkább a «Mihály» című novellájában érzem, amely grandiózus elgondolás, helyenkint idegekbe és lélekbe markoló, de mégse végig és teljesen kiépített allegória. «Úr» című novellájának egészen szokatlan groteszksége rendkívül érdekes.
A szent vergődés, amelyet nagy akarás feszít, mindig érdekesebb, mint a kész kiforrottság. És azonkívül árad ebből a kötetből, amely egy sokat szenvedett Jób könyvének látszik, valami egészen szokatlan melegség, emberszeretet, életviharokból megmentett jóság és okosság, amelynek forrósága benne lüktet a mondatok lázas ereiben. Szóval kitűnő, érdekes, gyakran meghökkentő, gondolkodásra serkentő, sokszínű, megható és mély könyv. Címlapját az ifjabb festői nemzedék egyik kitűnő tagjának,