Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (Vége)
VJERA

Még mindnyájan asztalnál ültek. Az öreg Horváth pipáját tömte. Az asszony, mint rendesen, most is megkésve, a levesnél tartott. Magda sápadtan, karikás szemekkel ült és nem nézett senkire. Horváth egészséges jóllakottsággal épp az első szippantást szítta le cigarettájából. És a cseléd buta nevetéssel bejött. Azt mondta, hogy egy kisasszony van itt, aki valami furcsa nyelven beszél, talán németül. Hátrafordult és intett valakinek.

Horváth mozdulatlanul meredt a belépőre. Kábultság fogta el és ereiben meghűlt a vér. Torka kiszáradt és valami meggátolhatatlan rendszertelenség kezdett mozogni agyában. Erőlködött, hogy tisztán lássa maga körül a tárgyakat, megakadályozza a bomlást és agyának demoralizált harcosait csatarendbe állítsa. És érezte, hogy erőlködése hiábavaló. Sűrű köd száll homlokára és nagy, sötét lyuk tátong szeme előtt, amely végtelen, borzasztó, megérthetetlen és amelybe belekényszeríti őt az a könyörtelen, fölötte álló hatalmasság.

Az, aki belépett, egyszerűen, nyugodt, tiszta arccal állt. Szája szélén halvány, csendes mosoly ült. Testét nagy, prémes bunda takarta be és kezében kis táskát tartott. Szelíd, barna szemei szeretetet, őszinteséget és békét sugároztak. Természetesen, egyszerű nőiességgel, mintha tegnap is ezt tette volna, odalépett hozzá, átölelte és egy meleg, szeretetteljes, hosszú csókot nyomott a szájára.

Az öregek bámultak. Magda lázas tekintettel, mozdulatlanul figyelt.

A nő beszélt hozzá idegen, érthetetlen nyelven. Ez a beszéd úgy ömlött le szájáról, mint valami lágy zene. Hosszan beszélt, nyugodtan. Hangja nem árult el felindulást. Közben simogatta kesztyűs kezével Horváth haját és újra megcsókolta. Most a homlokát.

Az öregek összenéztek és egymás tekintetében kerestek magyarázatot. Az öreg Horváth most megint nem tudta tisztának és egyszerűnek látni a helyzetet. Valamit dünnyögött magában és fejét csóválta. Még jobban elbámult és mérges káromkodás kívánkozott ki belőle, mikor az idegen nő hozzálépett és megcsókolta az arcát. De ebben a mozdulatában annyi keresetlen báj volt, hogy az öreg elszégyellte magát. Fiára nézett, aki sápadtan bámult maga elé. Az egészből nem értett egy szót sem.

Az idegen sorra csókolt mindenkit és Magdának a kezét is megszorította erősen, őszinte rokonszenvvel. Tiszta német kiejtéssel megkérdezte az öreg Horváthtól:

- Ugye mára nem vártak?

Az öreg zavartan, kapkodva magyarul felelt. Nem is neki, hanem a többieknek beszélt.

- Mi vártunk? Kit? Miért? Beszélj már! Ki ez az asszony? A feleséged?

Horváth nem felelt. Sápadtan, tiszta, nyugodt arccal kelt fel az asztaltól. Odalépett az idegen nőhöz, gyöngéden megölelte, gépiesen lehúzta keskeny kezéről a kesztyűt és megcsókolta fehér csuklóját. Aztán lesegítette testéről a bundát, átvette a prémsapkát, a fogasra akasztotta a többi közé és leültek ketten, szorosan egymáshoz simulva a díványra.

És beszélgettek azon a furcsa nyelven, mintha csak ketten lettek volna a szobában. Oroszul.

- Írtam neked - mondta a nő. - Megírtam, hogy jövök. De tudtam, hogy nem kapod meg a levelemet. Azért mégis írtam, mert amíg írtam, hittem, hogy eljutnak hozzád azok a sorok. Olyan jó volt írni és rád gondolni. Mintha ott lettél volna mellettem. Éreztem közellétedet, akármilyen messze is voltál és tudtam, hogy amikor rád gondolok, te ezt megérzed. Aggódtam és reszkettem érted, de sohase vesztettem el a reménykedésemet. Féltem, hogy útközben baj ér. Tudom ugyan, hogy azokat, akik életükben jók voltak és szerettek és akik a szeretetben egymásra találtak, nem választhatja szét semmi hatalom és ha a földön el is válnak, valahol majd találkoznak. A nagy végtelenségben. De nézd, asszony vagyok, a feleséged és asszonyi gyengeségem, hogy itt a földön is akarlak, kívánlak és ott van a kicsi fiúnk... Nézd...

Elővett a kebléből egy fényképet és odanyújtotta egyik végét. Kis pólyásgyerek, figyelő, tágra nyitott szemekkel, duzzadó kis pofával. Erős, bölcsőben. Ketten fogták a képet és összedugott fejjel, egymást átölelve nézték.

Horváth gépiesen csinált mindent, a képet is közönyösen, érzéktelenül nézte. Egy perc múlva képtelen lett volna megmondani, hogy milyen fényképet tartott előbb a kezében. Felesége képét épp úgy kitörölte emlékezetéből örökre és végérvényesen, mint ahogy megölte agyában azt a nagy, beteg, lázas idegcsomót, melyet a fogság munkált meg, finomított hajszálvékonyra és tett érzékennyé. És most ez az idegcsomó, mint egy tetszhalott, feltámadt. Mozgásba hozta agyának beteg tekervényeit, melyekben a képek, a gondolatok, a láz csak aludtak és most, egy villámcsapásra, egy sistergő mennydörgésre felébredtek. Mint sírjukból kikelő, tépett, rongyos, bomladozó testű halottak hangtalan serege, szabadultak fel agyából a régi gondolatok: az undor, a lét és nemlét problémája, a gyötrő miértek, a fásultság, a nagy nyugalom, az emberi hiábavalóságok, az emberek baromi-aljassága, a mindenfelőli bizonytalanság, a szilárdpont hiánya, az örök lebegés, a céltalanság, a hitetlenség, a nagy állat lecsurgó nyála, az apró emberek önzése és vak élni tudása, a póz, a nagy hazugságok, a meddő gondolkozás, a megfejthetetlenség, rokkantság, süppedés, elmerülés, abszurdum, megdöglés... Az első percben, mikor meglátta a feleségét, elszédült. Aztán egy pillanatig tartotta magát benne a nagy életkedv: rá akart rohanni és egyetlen, nagy csapással megölni. De amikor megszólalt, a hangja, a régen hallott orosz szavak elkábították és egy perc alatt visszalökték abba a mélységes szakadékba, amelyből hosszú két hónap mesterséges erőlködésével, az erőszakolt akarat törhetetlenségével, kínlódva, véresre szaggatva magát küszködött ki. Zuhant. A zuhanás egy pillanatig tartott. Lenn feküdt akarat nélkül, megnyugodva, letörve, összetiporva a nagy mélység fenekén.

Fogoly volt megint. A tépett, meggörnyedő, érzéketlen, megnyugodott állati türelmű, merengő, akarat nélküli, akit nyom az élet és fáraszt a lustaság és aki kedvetlen a cselekvésre. Homályban szürkült minden előtte, rendszertelenség és káosz füstölt az agyában és csak azt az egyet látta tisztán, hogy itt van mellette a felesége: Vjera, az egyetlen őszinte lény, aki őt magához emelte az elállatiasodott fogolycsordából. Finom női ösztönével megérezte, hogy ő itt megfúl, elmerül, megsemmisül, ahogy megsemmisült volna ott Oroszországban is, ha Vjera nincs mellette. Ezért jött utána és nem tudta, hogy hazug bálványokat fog rombolni. Megérkezése elkergette az ő fekete vakságát, amelyről már el is felejtette, hogy maga erőszakolta magára és összerombolta a múltba visszavivő géniusz, a hazug erkölcsösség, a könyörtelen önzés és képmutatás szobrát. Azt nem tudta - és erről nem tehetett - hogy a bálványokkal együtt ledönti a megfészkelt hitet, a megalkuvó élni tudást, az emberi küzdést, az élet egyszerűségét és tisztaságát, az irányokat, az egészséges gondolatokat és ezek helyébe a régi ideglázt hozza magával: a varangyarcú álmokat, a gyötrő, emésztő gondolatokat és felcsendülő, földrevágó áriát.

Meggörnyedve, süppedt mellel karolta át feleségét. Öntudatából kiesett az az idő, melyet nélküle élt át. Ezekben a pillanatokban lázadás nélkül nyugodott bele abba, hogy úgy ül Vjera mellett, mintha a sivár, nagy Oroszország hűvös ege szürkülne fejük felett. Ült. Igénytelenül, letörve, mint egy kis ember, aki nem akar egyebet, csak a holnapot, a holnap megérését, úgy, ahogy tegnap akarta: egykedvűen, fásultan, tragédia nélkül, meghúzódva és belsejében nagy, forró, improduktív lázongástól marcangolva. Belül akarna, de kívül képtelen, mert ereje nincs a felemelkedésre. Az első akadály elcsüggeszti, mert előtte meredezik a nagy «Miért?»

- Úgy is szegény, rongyos, eltaposott féreg maradok, mire való hát tenni valamit? Lehet, hogy holnap végem. A villamos elgázol, vagy egy tégla a fejemre esik és az emberek tovább tülekednek és senki se érti meg, hogy mi az, hogy én meghaltam. Fekete iszik... Mennyi mélység van az ő részegségében!

A régi nagy, lenyomó nehézség terpeszkedett a mellén. Eszébe jutott Jolán...

Agya viszketett, mintha hangyák mászkálnának benne. A gondolkozása lüktetve lihegett, mint a haldokló melle, semmit nem termelt és a részeg ember ténfergő forgolódásához hasonlított. Jolánra gondolt. Nagy, kétségbeesett undor freccsent ki belőle. Keserű okádék szakadt fel a melléből, amikor eszébe jutott rajongó, nyafka bohóckodása, hazug önámítása, buta megfeledkezése arról, hogy hazudik, amikor igazat mond, undok giliszta-csúszkálása, könyörtelen, merev vakságában disznóaljassága és hencegő élése. Elviselhetetlen utálat fojtogatta a torkát és mint nagy, súlyos kényszer nehezedett rá a régi, tiszta őszinteség.

- Örülök, hogy eljöttél - tördelte oroszul a szavakat és ezek a szavak, amint száját elhagyták, percről-percre jobban zsibbasztották idegeit. - De ezzel a szóval még nem mondtam meg, hogy miket idézett fel bennem megérkezésed. Nem utalok arra, hogy a mi őszinteségünk, akármit is fejez ki, sose bánthatja a másikat. Egyetlen elhallgatott gondolat nagyobb folt a mi őszinteségünkön, mint egy bevallott bűn. A megértésben és a megbocsátásban találtunk mi egymásra. Tudd meg hát! Én végtelenül örülök megérkezésednek és az bizonyítja a legjobban, hogy nem mutatom. Az első pillanatban azt képzeltem, hogy csak látomás az alakod, annyira alkalmatlan és nem várt időben érkeztél. Mert én soha nem akartam már visszatérni hozzád. Megpróbáltam emlékedet kitörölni agyamból a fogság összes képével együtt. Ez eleinte nem ment. Hogy te nem voltál mellettem, oly elhagyottá, bénává és kóválygóvá tett. Mert belém rögződött, őszinte jóhiszeműségemet senki nem értette meg. Kirúgtak, elkergettek miatta mindenünnen és én is elkergettem azokat, akik ügyesen élők, önmagukkal elfoglalt barmok voltak. És ilyen volt mindenki körülöttem. Valami vak, szennyes élni tudással, hazug meggyőződéssel, képmutató hittel felruházottak, akik nem törődnek semmivel, csak élnek. Ezeket nem kínozzák forrongó, beteg gondolatok, problémák, szkeptikus vicsorgások, lázálmok és látomások. Ezeken látszik, hogy az éjszakát vagy zsíros nyárspolgármódra horkolják át feleségük mellett, vagy szivarvéget rágva virrasztanak valami lebujban, vagy pedig ezt a nekik jó életet szállodai szobában megvásárolt utcalány testén szürcsölgetik. Élnek nyugodtan, szolgamódra, szájalva, hencegve, meglapulva, a holnapot várva. És ugyanekkor bennem ördögi táncot jártak a részeg gondoltatok, melyek rágták idegeimet, mert örökké bennem maradtak. Nem találtam formát a kifejezésre és nem is volt senki, akinek megvallhattam volna, hogy mi őröl. Ennek a kikívánkozó valaminek a visszafojtása és annak beigazolódása, hogy én nem vagyok alkalmas ilyen szolgai, hazug, meglapuló életre - levert a lábamról. Megbetegedtem. Kis híja, hogy nem haltam meg. És a véletlen utamba hozott egy érzéki szajhát, akit fogságba esésem előtt fiatal, egészséges szerelemmel szerettem és az ő tekintetében, hangjában és mozdulataiban akartam megtalálni magamat: az egészségeset, a lelkesülőt, a hívőt, a bizakodót, a vágyakkal táplálkozót, a gondtalanul, a bután, egyszerűen, lányos romantikával, elégedetten élőt, a fiatal, izmos kölyköt... Erőlködtem. Elhitettem magammal, hogy ő visszavisz a múltba. Sejtettem, hogy ez valami mesterséges, a természettel és a fizikával ellenkező. De kellett valamiben hinni. Kellett valamit érdemesnek tartani a küzdésre. Csökönyös, dacos akarattal akartam őt és vele együtt a fiatalságomat. Ez a dac és makacsság végül is a vérembe ment át. Már nem szenvedtem, mikor akarni kellett és az utóbbi időben már minden ment szépen, anélkül, hogy akartam volna. És most látom, hogy mennyire hibáztam. Nem a régi fiatalságomat nyertem, hanem észrevétlenül olyanná lettem, amilyenek ezek az elzüllött, lerongyolódott erkölcsű, szegény, háborús emberek itt körülöttem. Aljassá, hencegővé, gyáva szolgává, olyanná, akiket barmoknak, vakoknak, undorítóknak, árral úszó tehetetleneknek tartottam, mikor haza érkeztem. Közéjük olvadtam, hozzájuk idomultam, megtanultam a titkukat: a gyáva képmutatást, a gondolatok visszafojtását, a szájalást, a hatásvadászást, a hiú önzést, a csalást, a panamázást és kilestem elrejtett jelszavukat: Alkalmazkodva, óvatosan élni másoknak és magamért. És most jössz te. Egy pillanatra felbomlott a rendszer az agyamban, mintha a talaj csúszott volna ki lábam alól és elbukva fejemet a falhoz vágtam volna. De most megint gondolkozom. Megint előttem áll a rémes, hosszú számsor és valami parancsolja, hogy ezeket a számokat összeszorozzam, újakat írjak hozzájuk. Fejem zúg, de számolnom kell a végtelenségig, amíg megőrülök. Valami könyörtelenül kényszerít a számolásra... És csak egyet látok tisztán: azt, hogy egész életemben ezzel a sok, nagy, homályos számmal kell számolnom, besüppedve egy rozoga székbe, tehetetlenül, mert a téboly ül agyamon. És minden hiába. Megundorodtam ettől a bohóckodó, koplaló, rongyos élettől, amely arra kényszerít, hogy hazudjam az érzéseket, a gondolatokat, a hangot, a mozdulatokat és örökké szolgamódra lessem, hogy mások hogy néznek rám és aszerint cselekedjem. Úgy gondolom, hogy bennem van a hiba. De mit tudom én? Tehetek róla? Én a háború élőhalottja vagyok, amint ez a társadalom is a háború betege. És most, hogy kiszakítom magamat közölük; mert mást nem tehetek, elgondolom, hogy én is közöttük voltam, épp oly betegen, mint ők. Mikor hazajöttem, halott voltam. Feltámadtam, de nem egészségesen, hanem magamban hordozva a halál megőrlő bacilusait. Betegen. Néha a betegség annyira elviselhetetlen, hogy a halál kívánatosabb. Tudom, hogy te nem értesz félre és nem veszed ezeket a szavakat nagyhangú frázisoknak. Csak a gondolataimat mondtam el, hogy tudd, kivel beszélsz. Ugyanaz vagyok, mint öt hónappal ezelőtt, mikor elváltunk: a megrokkant, eltaposott, gondolatok miatt vajúdó, mindenben megnyugodott ember, akiben most már az a vágy sem él, hogy hazatérjen, talán csak az, hogy veled összeforrjon az őszinteségben...

- Hát a kis fiúnk...? - kérdezte Vjera.

Horváth melléből nagy forróság csapott fel a szemébe.

- Igazad van... - nyögte ki és közönyösen nézett maga elé.

Többet nem bírt mondani, mert úgy érezte, hogy feje rögtön szétpattan és a szíve kifolyik a száján. Száraz torkával nyelt egyet és tovább beszélt.

- Persze. Nekem élnem kell, de hogyan...? Tudod, amióta én is éltem köztük, nem undorodom tőlük. Hátha ők is tudják, hogy undorító így ez az élet, de gyengeségükben is több erő van, mint bennem Vagy pedig a véletlen nem tartott elébük tükröt, hogy meglássák magukat benne? A megszokás és folytonosság beletörte őket a közönyösségbe, ahogy engem is végleg beletört volna, ha te nem jössz és nem követelsz vissza magadnak. Szegény, háborúban lerongyolódott, szenvedő emberek! Csakugyan nem tehetnek mást, mint amit tesznek. Örülnek, hogy élnek, hogy nem söpörte el őket a háború, hogy meghúzhatják magukat, ehetnek, párosodhatnak, dalolhatnak, mámort kóstolhatnak, megmaradt rongyaikat őrizgethetik és rongyaikat hencegve bársonyszegélyes palástnak kiabálhatják. Közömbösek mások iránt, csak saját megtépett életük érdekli őket. Megszokottnak, természetesnek találják, hogy az utcán a sánták, féllábúak, vakok, őrültek, frontbestiák, betegségükben gyilkolók, megrokkant lelkivilágúak, felbomlott agyú betegek kóborolnak és életüket koldulással, cigarettaárulással, kikívánkozó gaztettekkel vagy bohóckodással tengetik. Mit mondjak neked? Olyan ez az élet, mint a süllyedő hajó fedélzetén őrjöngő tömeg tülekedése. Ki hibáztathatja azt az embert, aki a másikat, mikor meg akarja előzni a mentőcsónaknál, a tengerbe dobja és nem engedi át helyét a zokogó anyának, aki gyermekét tarja ölében. Majd el fog érkezni a partra érkezés. De én már sohasem érek partra. A tengerbe estem. Amíg az erőm tart, küzdök az elmerülés ellen. Uram, mit tegyek?

- Majd én vigasztalni foglak megint - mondta Vjera. - Átadok erőmből neked és meglátod, hogy akkor vissza tudsz térni velem Oroszországba, a kisfiúnkhoz, ehhez a testedből és testemből való csöpp élethez. Én nem vagyok fáradt. Akár holnap útnak indulhatunk.

Ez a beszéd úgy hatott rá, mintha jeges víz csurgott volna végig a hátán. Elszörnyülködve eszmélt rá, hogy azok után, amiket mondott, csakugyan szakítania kell Jolánnal és az egész hitvány, betanult életével. Ez valami hirtelen megtorpanás és visszazökkenés volt nála. Hogy itt hagyja Pestet és ezeket az embereket, akiket, hogy közöttük élt, minden hibájukkal együtt mégis csak szeret? Akik mégis csak magyarok, mint ő, szerencsétlenek, mint ő, akiket megszokott, akik közé beolvadt és akik befogadták őt ebbe a zsúfolt, szűk kis kórházba, ebbe a megnyomorított, eltaposott Magyarországba.

Elcsukló, színtelen hangon mondta:

- Most megint összezavarodik bennem minden. Utálom azt az asszonyt, utálom azt a szép hülyeséget, amellyel hitvallásom tárgyává tettem őt. Mondtam már, hogy mi volt a hitvallásom: az aljasság. És utálom az embereket, akiknek ugyanez a hitvallásuk, ez a képmutató, meglapuló, nagyhangú hit. Utálom és mégis szeretem őket. Ragaszkodom hozzájuk, ahogy a magyar paraszt ragaszkodik piszkos gatyájához. Hol van itt a magyarázat? Utálok és szeretek. És mégse hazugság, hogy ez a föld az én földem, ronda, megkínzott magyarföld. Hozzá vagyok tapadva. Valami húz hozzá. Mit tegyek? A piszkos, meleg otthoni vacok. Ami az enyém. Ezer év óta az enyém. A miénk. Megkínzott, eltaposott, lerongyolódott magyaroké, akik rongyosan is élni akarunk. Mert élni csak kell, ha másképp nem: meglapulva, szerényen, éhezve, széphangzású szavakba vetett, kikiabált hittel, mellet verve és tengődve. Mit tegyek mást? Ettől a földtől nem bírok elválni. Ha meg kell dögleni: itt ássanak el ebben a megrongált falú, alacsony mennyezetű, korhadt gerendájú kórházban. Nem mehetek veled!

Vjera elmerengve nézte férjét. Keskeny ajkait összeszorította és egyszerűen felelt:

- Akkor itt maradok veled. A kisfiunkért majd elmegyünk ketten, együtt, egy év múlva, vagy valamikor. Egyszer. És ő is itt lesz velünk. Majd ő olyanná válik, amilyen az apja lett volna, ha... Igen... Ha mindez valahogy másképp történik. Akkor az emberek is jobbak lesznek, mert kell, hogy jobbak legyenek. Lesz ennivalójuk és senki se fog többet akarni a másiknál. Nem fogja az egyik rész beteggé verni a másikat azért, hogy többet egyen. Az a hajó újra a tengerre megy, új, erős szerkezettel és nem fog elsüllyedni. Az utasok nem dobálják majd egymást a vízbe és mindenki békességben fog partra jutni. Még a halál is szép lesz.

- De mindezt én soha sem fogom megérteni - mondta Horváth cinikus, fáradt mosollyal. - De nem is akarom. Nekem elég volt a hajókázásból. Hogy a fiam megéri? Ez rajtam nem segít. Ha segítene is... Mit bánom én! Hát te is itt maradsz velem... Jó...

Ezt akarta még mondani:

- Talán eltengődünk valahogy.

De ez nevetséges abszurdumnak rémlett.

Este lefeküdtek és szórakozott közönyösséggel adta meg feleségének azt, amit várt. Szótlanul feküdtek egymás mellett és mind a ketten sejtették, hogy a végzet nehezedik láthatatlan, súlyos testével az ágyukra.