Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · FIGYELŐ

SZINI GYULA: CAPUS ALFRÉD

Több mint harminc éve annak idestova, hogy Alfred Capus neve apró, napi humoreszkek alatt feltűnést keltett. Igazi boulevardier szellem, finom és könnyed gúny, franciásan meglepő pointe jellemezte ezeket a szellemes apróságokat, amelyek Capusnak megszerezték az első népszerűségét. Az ötletes újságtréfák hatása nem maradt Franciaország határain belül és a párisi «croquis» elevenségét átvette az akkori magyar sajtó is. Régebbi újságolvasók bizonyára emlékeznek még a békebeli újságok «kroki»-jára, amelynek nyoma itt-ott még ma is megvan: ezek a krokik párisi, sőt lehet mondani, Alfred Capus-i eredetűek.

A brilliánsan, de könnyen megszerzett népszerűség átka mintegy tíz évig nehezedett rá Capusre. Az újságírás magának foglalta le ezt a kiváló tehetséget, aki a vezércikktől a krokiig mindenféle újságírói műfajban kitűnőt alkotott. Az újságírás rotációs gépe azonban az a vasszörnyeteg, amely lassan, de biztosan felőrli azt a tehetséget, aki kerekei közé kerül. Az idő, az ízlés változott és kezdték Capus apró tréfáit, szellemes, de mindig rövid tárcáit kevésbé jóízűnek, fonnyadtan szellemesnek találni. És Capust is elnyelte volna az idő és a mindig változó divat - mint elnyelte tréfacsináló kortársait, akiknek ma már a nevére sem emlékszik senki, - ha tízévi újságírói robot után Capus elő nem állt volna színdarabjaival, amelyekkel még egyszer és most már végérvényesen meghódította a párisi közönséget.

La Veine (A szerencse) című darabja hozta meg neki - nomen est omen - a színpadi szerencséjét 1901-ben. Ezt nyomban követte a «Deux Ecoles» (Kétféle iskola) diadala 1902-ben és a színpadi sikerek hosszú sora, amelynek folyamán tréfásan vagy gúnyosan emlegették, hogy Capus nem hiába a «La Veine» szerzője.

Capus a legjobb időben lépett a színpadi porondra a «La Veine» című darabjával. A házasságtörő bohózatok elcsépelt figuráival, fordulataival már torkig volt a közönség, valami jobbra, üdébbre vágyott. Capus volt az, aki fölelevenítette az akkor «genre Gymnase»-nak nevezett műfajt, amely a többé-kevésbé ötletes sikamlósságok helyett olyan tréfákkal kedveskedett, amiket fiatal leányok és szemérmesebb lények is meghallgathattak. Derűs, kedves, életvidám filozófia árad vígjátékaiból és színműveiből, mintha ezt mondaná: én tudom, hogy gonosz az élet, de mégse tudok jobbat és szebbet elképzelni, mint az élet; én tudom, hogy az emberek gyalázatosak, de elvégre emberek, mint mi és talán nem is olyan rosszak. Capus kerülte az erős összeütközéseket, a drámai kirobbanásokat és éreztette közönségével, hogy az életben is így van: néha csak egy elfojtott könny vagy egy torz mosoly az, amivel egy dráma kurtafurcsán, életesen végződik.

A Capus-darabok az emberben a legtöbbször azt a hatást keltették, hogy a szerző mindent jól lát, ismeri az élet borzalmas mélységeit, de csak egy alig észrevehető szemhunyorítással jelzi azoknak, akik megértik, hogy miről van szó: a nagyközönség számára pedig marad a bölcsen jókedvű boulevardier-filozófus, akinek tréfáit egész Párizs idézi, fölkapja, ismétli.

Drámaírói vénájában természetesen benne csörgedezett az egész francia tradíció, Moličre, Scribe, Sardou, amely szinte színpadi csalhatatlanságot biztosít, de egyes darabjaiban már sokkal merészebb és modernebb és inkább Henry Becque tanítványa volt.

Darabjait nálunk is játszották és szerették. Az Achard-féle vendégszereplő társulat és ha jól emlékszem, Suzanne Deprés is francia nyelven játszották el Budapesten Capus jelentősebb darabjait, amelyek magyar fordításban természetesen szintén színre kerültek és drámai színházaink műsorában mindig sikert jelentettek. 1894-1914 közt írt nevezetesebb darabjai a következők: Brignol et sa fille, Rosine, Innocent! Les Maris de Léontine, La Bourse ou la Vie, La Veine, La Petite Fonctionnaire, Les Deux Écoles, La Châteleine. Le Beau Jeune Homme, L'Adversaire, Notre Jeunesse, Monsieur Piégeois, L'Attentat, Les Passagéres, Les Deux Hommes, L'Oiseau blessé, Un ange, L'Aventurier, L'Institut de Beauté (1914). A háború előtti színházi közönség bizonyára rá fog ismerni ebben a felsorolásban néhány darabra, amely annak idején nagy sikert aratott nálunk is.

A háború a színházat és irodalmat többé-kevésbé hallgatásra kényszerítette és alighanem ezért, Capust is mindinkább a politikai vezércikk felé sodorta. Capus sokoldalú újságíró volt, Párizs egyik legkedveltebb «chroniqueurje», akinek épp a háború előtt jelent meg «Les Moeurs du Temps» (Korunk erkölcsei) című cikkgyűjteménye, amelyben a balkáni háborúk, a francia semmítőszék ülései, a parlament viharai, a Comédie Française és egyéb színházak eseményei vonulnak el szemünk előtt az aktualitásból táplálkozó érdekességükkel és egy párizsiasan csiszolt nevető filozófus szellemes előadásában. A háborús válság nehéz napjaiban Alfred Capus a «Le Figaro» vezércikkírója, nemsokára pedig - Calmette meggyilkolása után - főszerkesztője lett.

Capus 1858-ban Aix-ben született és élete hatvannégy évének legnagyobb részét a párizsi boulevard mozgalmasságában töltötte. Írói sikereinek tetőpontján, korán megkopaszodott homlokával, monoklijával, bajuszával, kis kecskeszakállával a párisi élet egyik legjellegzetesebb alakja volt; a megőszült, megráncosodott Capus pedig a világháborús Párizsnak volt egyik vezéralakja, aki nemcsak végigélte, hanem tollával végigharcolta Párizs legsötétebb, bombázástól és messze hordó ágyuktól, közeledő német hadak okozta pániktól borzalmas napjait. Halála el kell, hogy feledtesse velünk újságírói harciasságát és csak arról emlékezzünk meg, ami jót és szépet alkotott nemcsak az emberek földerítésére, hanem az emberiség javára.